Kedden a kormánykoalíció az országgyűlés napirendjére vétette Füzessy–Kónya–Pásztor frakcióvezetői hármas „Hárompárti nyilatkozattervezetét”, Göncz Árpád köztársasági elnök osztályfőnöki megrovásban való részesítése végett. „Az alkotmány 29. § (1) bekezdése értelmében – írja a három párt – a köztársasági elnök kötelessége, hogy őrködjék az államszervezet demokratikus működése felett. A Magyar Rádió elnökének alkotmánysértő magatartását követően az államfő e kötelezettségének csak a felmentéssel tehetett volna eleget. Az Országgyűlés attól a mélységes aggodalomtól indíttatva, hogy az államfő eljárása veszélybe sodorhatja a parlamentáris demokráciát, felhívja Göncz Árpád köztársasági elnököt, hogy hatáskörét mindenkor a Magyar Köztársaság alkotmányának megfelelően gyakorolja.” A koalíció dühét, mint ismert, az váltotta ki, hogy Göncz Árpád megtagadta Gombár Csaba rádióelnök menesztését, holott ezzel a kéréssel fordult hozzá a miniszterelnök. A múlt héten a parlamentben Kónya Imre arról szónokolt, hogy az elnök „megsértette a Magyar Köztársaság alkotmányát”, „a taxisblokád óta nem érte alkotmányos rendünket ilyen erős támadás”, meg hogy Göncz Árpád „kétségbe vonta a többségi elven működő parlamentáris demokráciát”.
„Nem önálló személyiség”
Ez jelentette a nyitányát a köztársasági elnök elleni hecckampánynak. A koalíció úgy tesz, mintha szörnyen meg volna lepődve, holott előre sejteni lehetett, hogy ha Göncz Árpád nyilatkozik (és nem várja meg a médiatörvényt, amiben az iránta aggódó környezete reménykedett), akkor nyilvánvalóan nemet mond. „Göncz Árpád nem önálló személyiség” – írja Debreczeni József önálló MDF-es képviselő a Népszabadságban. Rosszul látja. Az a fő vád Göncz Árpád ellen, hogy belekeveredett a pártpolitikába, az ellenzék elkötelezettjévé vált. A koncepciót jó szélsőséges felhangokkal fejtette ki a koalíció lapja, a Pesti Hírlap főszerkesztője, Bencsik András. Cikkének még a címe is hátborzongató: „Az elnök árulása”, s benne nem kevesebb áll, mint hogy a liberálisok „a nemzet eszményét elutasító jószerivel mindent tagadó liberális filozófiája ideális melegágya lehetne egy pimasz diktatúrának”, amelyet „egyébként bolsevik diktatúra néven ismer a világ”, Göncz Árpád meg úgy szerepel ebben a valahonnan – tán a fasizmusból – ismert ködös képben, mint aki a hatalomért indítja harcba a „liberálbolsevizmust”. „Göncz Árpád egyre mélyülő legitimitás- és személyiségzavarral küszködik – olvassuk döbbenten az önálló, magát nemzeti liberálisnak mondó Debreczenit, aki pedig korábban, más helyütt arról papolt, hogy a konzervatív liberális embernek tisztelnie kell a tekintélyeket – (…) őt nem a nép és nem is a parlament választotta meg. A miniszterelnök választotta ki. Egy tétel volt az SZDSZ–MDF-paktum egyenlegében.”
Éppen ez az egyik veleje a szennyáradatnak: az MDF föl óhajtja mondani a paktumot, még mielőtt teljesítették volna a megállapodást, és meghoznák a médiatörvényt. A másik fő velő természetesen a féltékenység, az elégtétel vágya a politikussal szemben, aki tényleg személyiség és ’56-os hős, népszerű, ellentétben közkedveltség dolgában jó hátul kullogó Antall–Kónya–Zétényi–Csurka négyessel. Szívfájdalom, de Göncz Árpád tekintély, ráadásul a demokráciának azt a válfaját képviseli, amely sokak szemében szimpatikus, mert nem merül ki abban az állampolgári kötelességben, hogy négyévenként az urnák elé járuljunk. Bár nehéz, mégis a kezünkbe vehetjük a sorsunkat – hirdeti Göncz Árpád a nagyon is önrendelkező, vagyis hát államtalanító eszmét.
Amit a miniszterelnök utál
Az MDF–SZDSZ-megállapodás felrúgását elméletileg – alkotmányjogiasan – maga a miniszterelnök alapozta meg abban a két interjúban, amelyet a hétvégén a rádiónak és a televíziónak adott. Ezekből kiviláglik egyébként, milyen médiát akar Antall József: amelyik nem kötözködik, nem kételkedik, nem gondolkozik kincstáriatlanul, csak közvetít. Elöljáróban kijelenti a miniszterelnök, mintegy definícióképpen, mi az, amit utál: a csúsztatást és a hazugságot. Ezt a kettőt. Csak miután ezt leszögezi, akkor közvetítik felé a politikai ellenfelek véleményét a vele szemben gubbasztó riporterek (úgymint P. Szabó József, Polgár Gyula, illetőleg Pálfy G.), ellentmondást nem tűrően közli, melyik vélekedés tartozik a csúsztatás, és melyik a hazugság kategóriájába. Kikezdhetetlen módszer. „Ön nem mond igazat, tisztelt miniszterelnök úr: a koalíció igenis rá akar tenyerelni a médiára!” –, csak ekképp lehetne megfogni; nevezett riporterektől azonban mi sem áll távolabb, mint hogy idáig lesüllyedjenek.
Az említett alkotmányjogi megalapozás a következőképpen fest. Miénk a régió legjobb alkotmánya, és mi tartunk legelőbbre a demokrácia építésében, ezenkívül – és ebben föltétlenül egyetértünk vele – a mi közállapotaink a legjobbak. Többpárti demokrácia van, sem az ellenzék, sem a köztársasági elnök nem vállalhat részt a kormányzás felelősségéből. Ergo: a kétharmados törvények és a köztársasági elnök érdemi beleszólása kikezdi a jogállam alapkövét, a többségi elvet. Az alkotmánybírák korlátozták Göncz Árpád mérlegelési jogkörét a kinevezések ügyében, ám hogy Göncz Árpád „megakadályozta a ’90. évi törvény alapján végrehajtandó hivatali cserét”, „most már egyáltalán nem biztos” a miniszterelnök abban, hogy a médiatörvény minél előbb megszületik. Tudniillik a miniszterelnök hivatali cserének tekinti a médiumelnökök leváltását, amit Göncz viszont a sajtószabadság védelmére kelve tagadott meg. Az egyik alkotmányjogi eszmefuttatás hevében viszont hitbizományoknak nevezte a médiumokat a miniszterelnök.
Jogállami Kánaán
Csakhogy a kétharmados törvények intézménye épp azért maradt fenn, mert 1989–90-ben nem maradt idő az alkotmányozás befejezésére. Nem született meg a rendőrségi törvény, a személyi adatvédelemről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény, nincs kisebbségi törvény – és médiatörvény sem. Ha egyszer pedig nem születtek meg, akkor nem lehet a kormányzati felelősség és a hitbizomány jelszavával takarózva azt mondani, hogy e területeken az alkotmányosság uralkodik. Nem: e kérdésekben átmeneti helyzet van, és ebben egyet is értettek az Ellenzéki Kerekasztal pártjai a rendszerváltás idején. Milyen jogon jelenti ki most a koalíció, hogy eljött a jogállami Kánaán?
Az MDF most, előrángatva mindenféle órendszerkori jogszabályt, az írott jogra hivatkozik. A jogászi szőrszálhasogatás, amely foglalatosságot az MDF amúgy is szerfölött kedveli, az elsődleges jogállami erénnyé válik a koalíciós szemekben. Előkerült a hírhedt 1974-es minisztertanácsi határozat (nem „rendelet”, ahogy a miniszterelnök a rádióban emlegette), amely kimondja, hogy a tévé és a rádió a kormány felügyelete alatt áll. Ám először is: a felügyeleti jog nem elég ahhoz, hogy a kormány érdemben fölülbírálja ezeknek az intézményeknek a szervezeti működési szabályzatát, amire hivatkozva aztán megfogalmazták az alkalmatlansági vádat a médiaelnökökkel szemben; másodszor pedig az olyasféle dokument, mint a minisztertanácsi rendelet, a jogalkotási törvény szerint már nem tekinthető jogszabálynak, még ha annak minősítette is most a parlament alkotmányügyi bizottságában a koalíciós többség (Szájer József, HVG, május 23.).
A tervezett médiatörvény koncepciója az, hogy egy-egy közalapítványba viszik a Magyar Rádiót és a Magyar Televíziót, s ezeken a közalapítványokon megfelelő arányú párt-, illetve szakértői felügyelet őrködik majd. Az elképzelt jogállami út tehát az – ha egyáltalán a koalíció hajlandó rálépni –, hogy a közmédiumok nem állami szervek, nem hitbizományok. Most átmeneti időszak van, Hankisst és Gombárt hatpárti konszenzussal nevezték ki, a kinevezésükről szóló törvényt pedig így indokolták meg: „Annak érdekében, hogy a sajtószabadság elve mind teljesebben valósuljon meg, továbbá, hogy a törvényben meghatározott intézmények (vagyis a rádió és a tévé) tekintetében a pártatlanság társadalmi igénye méltó helyet kapjon, a vezetők kinevezését a köztársasági elnök feladataként határozza meg.” Vagyis, ha jól értjük, a köztársasági elnök joggal kérheti számon a sajtószabadság követelményét, e tekintetben az átmeneti időszak tisztasága pártatlan őrének szerepe hárul rá.
Mivel pedig a médiumok ma sem egyértelműen állami szervezetek, távolról sem biztos, hogy Gombár menesztésére alkalmazható az alkotmánybírósági döntésnek az a része, amelyet most Göncz Árpád fejére olvas a koalíció. E határozat indoklása szerint a köztársasági elnöknek igen körültekintően kell eljárnia akkor, amidőn „érdemben, felülbírálhatatlanul beavatkozik az államszervezet működésébe”; ilyen esetben az elmozdítás megakadályozásához „olyan súlyú indokok kellenek, mint az Országgyűlés rendkívüli összehívásához vagy feloszlatásához”.
Göncz beavatkozása felülbírálhatatlan, s ebből táplálkozik az a kormánypárti ideológia, hogy az elnök a pártpolitika szintjére süllyed, anélkül, hogy részt vállalna a kormányzat felelősségéből. Ám mi van, ha a rádió meg a tévé nem tartozik az államszervezet testébe? Ha Göncz elnök az átmenet tisztaságáról, a jogállam vajúdásának körülményeiről gondoskodik pártatlanul?
Saját hatáskörben
Göncz Árpád konstatálta a miniszterelnök udvarias kijelentését, hogy nem személyi közöttük az ellentét. Nyugtázta is másnap, épp olyan úri modorban, elvégre nálunk csak médiaháború folyik, de azért béke van. A miniszterelnök pedig új, nyilvánosságra nem hozott kérdéseket intézett az Alkotmánybírósághoz, így látszólag ki is vonta magát a politikai csatározásból. A piszkos munkát Kónyáék, Füzessyék végezték, Szabad György házelnök úr segédlete mellett. Azért a miniszterelnök ott ült és szavazott az idézett hárompárti nyilatkozat napirendre vételénél.
Az ellenzék tiltakozott, szóvá téve, hogy a köztársasági elnök sérthetetlen, nem ítélheti el a parlament nyilatkozattal. Emellett veszélyes precedenst is teremt a koalíció, ha politikai nyilatkozatot parlamenti rangra emel – mondta Orbán Viktor: „…innentől kezdve már nincs megállás! Önöknek, tisztelt kormánypárti képviselő urak, holnaptól joguk lesz arra is, hogy… kiadjanak egy ellenzéket elítélő nyilatkozatot, mondván, hogy nemzetrontó politikát folytatnak!” Füzessy Tibor KDNP-frakcióvezető a szokásos jogias szőrszálhasogatással rukkolt ki, mondván, hogy a nyilatkozat nem ítéli el Göncz Árpádot. Ugyanis az „elítéljük” szó nem szerepel benne, csupán az, hogy „felhívjuk a figyelmét” az alkotmány betartására. Az ellenzék fölvetette azt is, miért nem terjesztették az ügyrendi bizottság elé a „Hárompárti nyilatkozattervezetet”, megvizsgálandó, nem alkotmányellenes-e, hogy a parlament foglalkozik Göncz Árpád minősítésével. Erre meg Szabad György válaszolt: „saját hatáskörében” javasolja a napirendre tűzést, mert szerinte sem az elnök elítélését javasolja a koalíció, hanem a médiaelnök-kinevezési törvény „funkciójának meghatározását a Magyar Köztársaság alkotmányos működésének rendszerében”.
Hát ennyit a csűrés-csavarásról. Annyi gyanítható belőle, hogy a koalíció – a lakásügyi műszót kölcsönvéve – rosszhiszemű alkotmányos berendezkedésre adta a fejét.
- Beszélő [6]