E két fogalmat: adatvédelem és információszabadság, a tájékozottabb olvasó összetartozónak, együtt említendőnek érezheti. Azon már remélhetőleg túl vagyunk, hogy az adatvédelmen az adatok védelmét értsük (számítástechnikusok, figyelem: ezt ma adatbiztonságnak hívják), hiszen az, elnézést a kifejezésért, az adatalanyok védelmét jelenti, magyarul azokét az emberekét, akikről az információ szól.
Sőt, ma már nem is a védelmükről van szó, hanem információs önrendelkezésük garanciáiról, miszerint minden ember eredendően önálló, autonóm lény, és ennek tükröződnie kell nemcsak fizikai létében, hanem információs és kommunikációs mozgásterében is, például úgy, hogy alapvetően ő dönthesse el, hogy a róla szóló információkat ki, mikor és milyen célra használhatja fel. Ebbéli önállóságát csak mások autonómiája, vagy az állam normális működéséhez feltétlenül szükséges érdekek korlátozhatják.
(Hogy e szép elv megvalósíthatóságában és az ütköző érdekek kiegyensúlyozásában hol a gyakorlati határ, arról persze kemény viták folynak, ennek egyik jelentős állomása a mostani parlamenti vita is.)
Még ha a fentiek alapvető társadalmi és politikai jelentőségét sokan nem is értik teljesen, a fogalmakkal többé-kevésbé tisztában vannak. Információszabadságon azonban sokan egy általánosságban vett nyilvánosságot, az eszmék, ideológiák, hírek szabad terjesztését, országhatároktól és politikai rendszertől független áramlását értik, vagy egyszerűen a sajtó és a műsorszórás szabadságát. Pedig ennél konkrétabb dologról van szó: arról, hogy mindenki közvetlenül, tehát választott képviselői vagy a sajtó közvetítése nélkül is megtudhasson mindent, ami őt mint polgárt érinti, vagy amire egyszerűen csak kíváncsi. Más szóval hogy bármikor bemehessen bármelyik minisztériumba, hivatalba, állami intézménybe, és ott mindent, ami nincs kivételképpen titkossá nyilvánítva, elolvashasson, sőt másolatot kaphasson róla.
A lényeg tehát egyszerű
Egyszerű persze a sajtószabadság lényege is, sőt magáé a demokráciáé is, mégis mindennapi küzdelemben és rengeteg nem várt bonyodalom során kell a jogok határait újradefiniálni. Ennél az információs önrendelkezés vagy az információszabadság gyakorlása sem bonyolultabb, sem kevésbé konkrét, és az is nyilvánvaló, hogy olyan állampolgári jogok megadásáról van szó, melyek gyakorlása alapvető jelentőségű a hatalom gyakorlása és a civil társadalom működése szempontjából egyaránt. Remélhetően már a törvényhozás sem engedi, hogy fontos és látványos feladatai mellett továbbra is elsikkadjanak a demokrácia olyan korszerű elemei, amelyek a technikai és társadalmi fejlődés mai szintjén hivatottak az egyensúlyt biztosítani egy olyan közegben, ahol az informatikai forradalom a felszín alatt a hatalom koncentrálódását és újraelosztását, és különösen a végrehajtás információs túlsúlyát eredményezte nemcsak a polgárokkal, hanem a többi hatalmi ággal szemben is.
Akkor hát miért nem tudatosult e téma eddig jelentőségének és tétjének megfelelően még az új szabadságok kivívása iránt érzékeny liberális ellenzék soraiban sem? Ennek számos okát látom; íme néhány közülük:
Absztrakciós küszöb: Ha a rendőrök lépten-nyomon igazoltatnák az embert, adatokat írnának ki az igazolványaiból és különféle listákkal vetnék össze azokat, az emberek többsége fel lenne háborodva, és úgy erezné, hogy diktatúrában él. Ha viszont tartalmában ugyanezt a tevékenységet fizikai zaklatás nélkül (egyúttal sokkal hatékonyabban) végzik, akkor ez szinte senkit sem zavar, sőt ugyanazok, akik tiltakoznak a „kézzelfogható” ellenőrzés ellen, azzal büszkélkednek, hogy nincs titkolnivalójuk.
Tárcaközi téma: Ismeretanyagából és szemléletéből következően a humán értelmiség technikailag, a műszaki értelmiség társadalmilag nem fogja fel kellően az új információs technikák lehetőségeit és veszélyeit.
Bürokratikus szabadság: Paradox módon olyan jogokról és szabadságokról van szó, amelyek látszólag csak bonyolult és bürokratikus előírásokkal és eljárásokkal biztosíthatók, így a hivatali bürokrácia ellenfelei nem érzik át egy új szabadság kivívásának tétjét.
Ugyanakkor a szociológiai vizsgálatok azt bizonyítják, hogy az embereknek van véleményük ezekről a kérdésekről (ha nem túl elvontan firtatják azt), számottevő hányaduk érzékeny adatainak sorsa iránt, és igényli az információs önrendelkezés gyakorlati elemeit. Ez cáfolja azt a feltételezést, hogy valós társadalmi igény nélküli, absztrakt jogi konstrukcióról volna szó.
De nem ellentétes-e a két követelmény? Nem a szabad információáramlásról és egyúttal annak korlátozásáról van itt szó? Könnyen belátható, hogy nem: noha van egymással érintkező felületük is, mind az adatvédelem, mind az információszabadság egyértelműen az államhatalmat korlátozza és az állampolgár pozícióit javítja. Éppen az az egyik oka a közös törvényben való szabályozásuknak, hogy a két jogot ne lehessen egymás ellen kijátszani, vagyis az egyik gyakorlását korlátozni a másik tiszteletben tartására hivatkozva.
Kritikus pontok
Ennél is nagyobb azonban az a veszély, ha az egész kérdéskör valamilyen unalmas technikai részletkérdésnek tűnik, és erre megvolt az esély a vonatkozó hosszú nevű törvényjavaslatok csekély részvétel mellett előadott parlamenti expozéinál is. Az általános vita felvonásai során azonban hamar kialakultak a hadállások, az ellenzék és a függetlenek beszédei egybehangzóan és a várakozásnál felkészültebben emelték ki a téma megkerülhetetlen implikációit, a javaslatok kritikus pontjait és alkotmányossági szempontból elfogadhatatlan koncepcionális elemeit; ez egyben azt is mutatja, hogy az utolsó pillanatokban rátaláltak arra a néhány szakértőre, akik e területen megfelelő áttekintéssel rendelkeznek.
Mészáros István az SZDSZ vezérszónokaként higgadtan és a kormánykoalíció részéről is akceptált módon elemezte azokat a törvényhozási és végrehajtási feltételeket, amelyekhez a frakció ragaszkodik, nevezetesen: az információs önrendelkezés és az információszabadság korlátozhatóságának tételes felsorolását, a hiányzó csatlakozó jogszabályok megalkotását (például az ombudsmanról szóló törvényét – hiszen ez a javaslat foglalkozik az információs biztos intézményével), valamint a végrehajtás és a független ellenőrzés garanciáit. Ezzel azt is jelezte, hogy a szavai szerinti „információs alkotmány” kérdéseiben amúgy is csak egy átfogóbb érdekazonosság alapján lehet elfogadható megoldásokat találni, nem csupán a kétharmados többséget igénylő szavazási procedúrában.
Hack Péter viszont az adatvédelem egyik részterületét szabályozó és az előző javaslattal együtt tárgyalt népesség-nyilvántartási törvényjavaslat kritikájában keményebb hangot ütött meg, és a javaslatot és az alapjául szolgáló koncepciót egészében elfogadhatatlannak ítélte. Elsősorban a személyi szám „belső azonosító” néven történő átmentése miatt. A két hangütés és a két álláspont világosan követte a két beterjesztés adatvédelmi garanciáinak és alkotmányossági kritériumainak szintjét és elfogadhatóságát. (Eredetileg egyébként három javaslat tárgyalása szerepelt az „adatkezelési törvénycsomagban”, a fentiek mellett a statisztikai törvényé is. Az utóbbi kivonása jelképesen is tükrözi a kormány (és a KSH) azon törekvését, hogy a statisztika egésze mentesüljön az adatvédelmi törvény hatálya alól. A KSH ráadásul ambiciózus és hagyományokra visszatekintő demográfiai kutatásai érdekében folyamatos személyesadat-jelentési kötelezettséget ír elő a törvényjavaslatban számos állami szervnek, ami egy olyan hatalmas személyes adatbázis fenntartásához vezetne, melynek egy új népesség-nyilvántartáshoz hasonló mérete, jellege és elkerülhetetlensége amúgy is erősen vitatható, s működtetése nehezen képzelhető el az adatvédelmi szabályozás hatálya és ellenőrző funkciója nélkül.)
Ha átmegy és ha nem megy át…
A népesség-nyilvántartást illetően a kormány kényes helyzetben van: ha a törvény lényegi változtatások nélkül megy át, várhatóan az alkotmányellenesség megállapítása iránti indítványok érkeznek az Alkotmánybíróságra, amely, elvi álláspontját és prioritásait ismerve, valószínűleg hamarosan hatályon kívül helyezi, és új javaslat kidolgozására kötelezi a beterjesztőt. Ha viszont nem megy át a (nem kétharmados) törvény, akkor a népesség-nyilvántartás átmeneti törvényének hatályát kellene meghosszabbítani, amelyet alkotmányossági szempontból támadó indítvány tudomásom szerint már van az Alkotmánybíróságon. Mindkét esetben a meglévő rendszerek működése és fejlesztése lényegileg illegitim körülmények között folytatódna, s ez tartósan nem lehet az érintett intézmények érdeke sem. A döntés elhúzódása mindkét törvény esetében a jelenlegi rendszerek konzerválását és további kiépülését eredményezheti, melyek utólagos lebontása vagy megváltoztatása a jelenleginél is költségesebb, ezért még elhúzódóbb lesz.
A költségek becslései között, mint ismeretes, nagyságrendi különbségek vannak; valószínű, hogy az AB-határozat okozta sokk után nyilvánosságra hozott első becslések túlzóak voltak. A költségek között azonban azt is figyelembe kell venni, hogy jelenleg az Állami Népességnyilvántartó Hivatal kénytelen költségvetésének jelentős részét „kigazdálkodni”, azaz személyes adatok adásvételével megkeresni. A jövőben nem képzelhető el olyan szabályozás, amely az ÁNH-t kifelé a személyiségi jogok tiszteletben tartására kötelezi, a háttérben pedig azok folyamatos megsértésére kényszeríti.
Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy a kormány, elsősorban a Belügyminisztérium részéről történtek pozitív lépések egy kompromisszumos szabályozás elfogadására, ennek a közelmúltban megfigyelhető jelei voltak például, hogy a BM a független InfoFilia Alapítvány szakértelmét felhasználva a témát átfogó nemzetközi dokumentumsorozat magyar nyelvű megjelentetését finanszírozta, melynek köteteit az ellenzéki képviselők is nagy haszonnal forgatták, vagy hogy törvénytervezeteit nemzetközi szervezetek szakértőivel, pl. tavaly szeptemberben az Európa Tanács szakértőivel véleményeztette, és az ott elhangzó udvarias, de kemény kritikák egy részét elfogadta és beépítette javaslataiba, vagy hogy idén májusban az információszabadságról nemzetközi konferenciát rendezett a Neumann Társasággal, ahol a végrehajtói érdekek érvényesülését korlátozó elvek és gyakorlati tapasztalatok kerültek kifejtésre és nyilvánosságra.
A magánélet sérthetetlen, a kormányzás áttetsző
Az adatvédelem és az információszabadság közös szabályozása voltaképpen azt mondja ki, hogy minden, ami személyes, az alapvetően titkos – ami viszont nem személyes, az közügy, tehát alapvetően nyilvános. Más szóval, a magánélet sérthetetlen, a kormányzás áttetsző. Nálunk inkább fordítva van: a kormányzás sérthetetlen, a magánélet viszont átvilágítható.
Ebből következően e két jog, ha egymással szembeállítva nem is, de együttesen a nyilvánosság és titkosság új határait húzza meg. Ez egyben a hatalommegosztás új fejezetét is jelenti. Érdemes erre az eddiginél jobban odafigyelnünk, mert ennek akarva-akaratlanul mindannyian részesei leszünk; rosszabbik esetben csak szemlélőként, jobbik esetben öntudatos gyakorlójaként.
- Belföld [6]