A mérleg nyelve kettéáll
A látszat ellenére nem volt biztos, hogy a kulturális bizottságban megszületik a tévéelnök felmentésére buzdító határozat. A határozat megszületését nem Hankiss Elemér és csapata, nem a vádak részletes és dokumentált cáfolata veszélyeztette, hanem az ingadozó kisgazdák. A huszonöt tagú bizottságban tíz emberük van a komoly ellenzéki pártoknak (SZDSZ, Fidesz, MSZP), tizenkettő a komoly kormánypártoknak (MDF, KDNP), egy az ellenzéki kisgazdáknak, kettő a kormánypárti kisgazdáknak. Az ellenzéki kisgazda (Kávássy Sándor) távol tartotta magát a szavazástól, a kormánypárti kisgazdák nevében pedig Prepeliczay István május 28-án, a második tárgyalási nap elején a következőket mondotta: „ Én nem tartom szerencsésnek, hogy itt alkalmassági határozatot hozzunk. A mai eljárás végén a Kisgazdapárt tartózkodik az állásfoglalástól.” Prepeliczay előzőleg külön is megkérte a bizottsági tagokat, hogy igyekezzenek még aznap szavazással lezárni a vitát – akkor tehát, amikor a kormánypárti igeneknek a nemekkel és a tartózkodásokkal szemben nincs meg a többségük.
Ez a tartózkodási inger a 35-ök rövidke dackorszakának a jelensége volt, amikor a társadalmi szervezetek támogatásának az ügyében sem és a köztársasági elnök parlamenti rovójának ügyében sem akartak szavazni, s Oláh Sándor azt nyilatkozta, hogy „ha csak szavazásra vagyunk szalonképesek, de tárgyalásra nem, akkor nincs koalíció”. (HVG, 1992. június 13.)
A folyosói hírek szerint a bizottság elnöke, Kulin Ferenc azzal a gondolattal játszott, hogy olyan formában teszi fel szavazásra a kérdést, hogy „alkalmas-e még Hankiss Elemér a tévé vezetésére”, s akkor a tartózkodások a kormánykoalíció álláspontját támogatták volna. Ebben az esetben viszont nem lett volna elfogadott határozat, amelyre a miniszterelnöknek a felmentési javaslat megtételéhez szüksége van. Végül is az ülésnap végére elszivárgott annyi kormánypárti képviselő, hogy a bizottság határozatképtelen legyen (nyolc ellenzéki és három kormánypárti maradt). A határozatképtelenség előidézése volt az egyetlen lehetőség arra, hogy a meghallgatást se kelljen folytatni, de szavazni se kelljen. Kulin Ferenc ugyanis a második meghallgatási nap végén egyáltalán nem kívánt egy harmadikat, és egyáltalán nem tartotta szükségesnek, hogy a határozathozatallal bevárják, amíg Hankiss Elemér beszekundáztatja a stanfordi diákokat. A következőket mondotta: „Én úgy fogom fel ezt a két alkalommal lezajlott vitát, amiben elhangzott annyi érv, annyi ellenérv, aminek alapján határozathozatalra javaslatot tudok tenni. (…) RAJK LÁSZLÓ: Elnök úr bezárja az ülést? Kértük, hogy Hankiss Elemér meghallgatását ne zárja le az elnök úr. KULIN FERENC (mint elnök): Bezártam az ülést, és azt mondtam, hogy én a magam részéről elegendőnek tartom, és ezt fogom javasolni. Erről fogunk a következő ülésen dönteni, erről, hogy indokolt lesz-e még Hankiss Elemér meghallgatása vagy sem.”
A következő ülésen Hankiss Elemér távollétében akartak tehát határozatot hozni. A következő ülésen azonban nem határoztak erről, s ennek aligha lehetett más oka, mint hogy még akkor sem volt meg a többség. Mire meglett, Hankiss is megjött Amerikából, s így elmondhatta nagy búcsúbeszédét, amelyet Kulin szívesen elengedett volna. A többség így is csak minimális volt, 13 igenre tíz nem és egy tartózkodás jutott. Hacsak nem feltételezzük, és aligha feltételezhetjük, hogy az MDF-ből vagy a KDNP-ből valaki a titkos szavazás során a határozat ellen szavazott, akkor csak az történhetett, hogy a két kormánypárti kisgazda, Prepeliczay István és Szabó Lajos közül az egyik a korábbi deklarációnak megfelelően tartózkodott, a másik pedig igennel szavazott. A bizottság kéttagú kisgazdafrakciója tehát nem adta fel „testületileg” korábbi tartózkodó álláspontját, másrészt viszont a jól értesült kormánypártiaknak tudniuk kellett, hogy az egyik kisgazda nem eszerint fog szavazni, máskülönben aligha sürgette volna például Csurka István sorozatos ügyrendi közbeszólásokkal a, szavazás megejtését.
A határozat
A Gombár Csaba ügyében hozott bizottsági határozat egyszerűen megismételte a miniszterelnök vádpontjait, új elemet csak Gombár kivonulásával kapcsolatban tartalmazott. A Hankiss Elemér felmentését indítványozó határozat nem ilyen. A miniszterelnök öt vádpontja közül a határozat hármat (az alelnöki intézmény megkérdőjelezését, a szervezeti és működési szabályzat elszabotálását és az Állami Számvevőszék által megkövetelt lépések elmulasztását) nem is említ. A kormánypárti többség még ebben a Hankiss által benyújtott bizonyítékokkal mindenben ütköző határozatban sem merte leírni, hogy az említett vádpontokban dr. Antallnak igaza volt. Ez azért nagy dolog. Az eredeti vádpontok közül az első két összekapcsolódó s az említetteknél nyilvánvalóan kisebb súlyú vádpontra tér ki a határozat, azokra is csupán egyetlen zárójeles megjegyzésben, miszerint Hankissnak nem volt joga fegyelmit adni az alelnöknek. De még e vádpont mögött lévő jogi vitában sem csatlakozik a bizottság a miniszterelnök álláspontjához (tudniillik ahhoz, hogy az alelnök helyettes államtitkári besorolású személynek minősül), hanem arra az alkotmányellenes, de hatályos 1974-es kormányhatározatra hivatkozik, amelyre ebben az. ügyben a miniszterelnök soha nem hivatkozott, mert nincs az ügyhöz semmi köze.
A határozatban ezen kívül még két, nem új, de a miniszterelnök indoklásában nem szereplő elem van. Az egyik az engedély nélküli szervezeti átalakítás. „A kulturális bizottság kezdettől vitatta dr. Hankiss Elemérnek azt az elképzelését, miszerint »egy szervezetében kereskedelmi, tartalmában közszolgálati« televízió ideálképe megvalósítható lenne” – mondja a határozat, miközben a bizottság mint bizottság soha nem véleményezte Hankiss Elemér 1990 novemberében benyújtott koncepcióját, sem az annak végrehajtásáról szóló, 1991 nyarán benyújtott beszámolót, nincs egyetlen állásfoglalás vagy határozat, amely ezeket minősítette volna. A határozat harmadik pontja szerint a bizottság „nem győzetett meg arról: miért indokolt a műsorokat mind nagyobb mértékben a televízión kívül, üzleti vállalkozásokban gyártatni”. Erről a bizottság valóban nem győzetett meg, miután nem is foglalkoztak azzal, hogy miként alakult a belső és a külső gyártás aránya, ezt nem is kérdezték, nem kértek és nem idéztek ezzel kapcsolatban adatokat, gazdaságossági számításokat, csupán az egyik műsor külső gyártójának, a Novofilmnek az ügyeivel foglalkoztak igen hosszasan, de miután ezzel kapcsolatban a bizottsági tagok a saját hozzá nem értésükön kívül semmit nem tudtak bizonyítani, a Novofilm neve elő sem fordul a határozatban.
Mi reménytelen?
Ha már egyszer a kormánypártok bizalma megrendült a tévé elnökében, akkor ebből kétségkívül le kell vonni a konzekvenciákat, akár meg tudják indokolni értelmesen ezt a bizalomvesztést, akár nem. Ha az ellenzék természetellenesnek tekintené azt az állapotot, amelyben a közszolgálati médiumokat számára elfogadhatatlan emberek irányítanák, akkor természetellenesnek, tehát megváltoztatandónak kell tekintenie azt a jelenlegi állapotot is, amelyben a rádiót és a televíziót a kormánypártok számára elfogadhatatlan emberek irányítják. Bizonyára vannak még néhányan (ha nagyon kevesen is) olyan személyiségek ebben az országban, akiket mindkét fél el tud fogadni, és akik talán nem lennének nagyon rosszak médiumelnöknek. Ha csak ezen múlna, akkor lehetne tárgyalgatni Schlett Istvánról vagy Tarnói Gizelláról, vagy akárkiről. A személyi kérdések nem megoldhatatlanok, a helyzet megoldhatatlan. A helyzet nem attól megoldhatatlan, hogy a koalíció meg akar szabadulni Hankisstól és Gombártól, hanem attól, amit az ő eltávolításuk után el akar érni. Az ugyanis nemcsak az ellenzéknek elfogadhatatlan, hanem a médiatörvény minden lehetséges változatával, akár a kormány által képviselt változatával és egyáltalán e törvény létével is összeegyeztethetetlen.
Még ha a kormánypártok akarnának is egyeztetni, mint ahogy nem akarnak (lásd Kulin Ferenc nyilatkozatát a Népszabadság június 20-i számában), még ha az ellenzék tárgyalna is az utód személyéről a médiatörvény megszületése előtt, mint ahogy nem tárgyal (lásd Haraszti Miklós nyilatkozatát a Magyar Hírlap június 19-i számában), akkor sem tudna a jelölt olyan álláspontot képviselni a bizottsági meghallgatáson, amellyel mindkét fél bizalmát megtarthatná.
Miért reménytelen?
Hankiss Elemérnek minden bizonnyal nehezebb dolga lett volna az ellenzék, mint a koalíció vizsgálóbizottsága előtt. Ő, Gombár Csabával ellentétben, hajlandó volt egyeztetni személyi ügyekben, s ha voltak is olyanok a kormánypárt köreiben, akiknek ez vagy az az intendáns ebben vagy abban az időszakban nem tetszett, végül is mindkét jelenlegi intendáns a kormányfő alelnökjelöltje volt az első körben.
Az elnök engedett a nyomásnak, és legjobb állampolgári és szakmai meggyőződése ellenére sem nyúlt a kormánypártok szent teheneihez, illetve bikáihoz, Pálfy G. és Chrudinák gulyájához, s ahhoz képest, hogy ezek Hankiss minapi nyilatkozata szerint is (Magyar Hírlap, 1992. június 19.) rendszeresen megsértették a hírközlés etikai normáit, sokkal ritkásabban fegyelmezte őket, mint például Gombár Csaba és Szalay Zsolt a Vasárnapi Újság felelős szerkesztőjét.
A szent bikáktól független híradó beindítása az eredeti ígéretekhez képest egy esztendőt késett, a szent bikáktól független másik fontos politikai műsor, az ellenzéki politikusokat leggyakrabban szerepeltető Reggel vételkörzetét leszűkítették a fővárosra, a koalíció által leginkább utált televíziós személyiségek, Mester Ákos, Baló György, Rózsa Péter stb. teljesen vagy majdnem teljesen kiszorultak a közszolgálati tévéből.
A két független csatorna s azon belül a népszórakoztatással megbízott Tv2 koncepcióját, ami ellen szintén elsősorban a koalíció oldaláról tiltakoztak, feladták, a Tv2 a kormánypártoknak (is) tetsző s a kulturális bizottságban lelkesen fogadott koncepció alapján szerveződik át.
A bevezetett, illetve az össznemzeti híradónéző időben jelentkező hírműsorok birtoklását semmivel nem lehet ellentételezni. Hiába alacsonyabbak (egyébként nem sokkal) a Híradó tetszési indexei, mint az Egyenlegé, a kora esti Híradót három és fél millió ember nézi, a tízórásit, akár ugyanazok csinálják, akár mások, nyolcad-tizedannyi. Az emberek életrendjébe történelmileg beépült műsorokkal nem lehet versenyezni. Nos, ha Hankiss Elemér tevékenysége mindezzel együtt politikailag elfogadhatatlannak minősült a koalíciós pártok számára, akkor azt egyszerűen nem lehet mással magyarázni, mint teljhatalmi igényekkel.
És itt nemcsak a politikai műsorok feletti hatalomról van szó.
Az igazán érdekes az, hogy a kormánypárt politikusai és véleményformálói mivel kapcsolják össze a médiaelnökök és a médiatörvény ügyét. Ifjabb Fekete Gyula a parlamentben a közszolgálati hullámhosszokra méltatlan rádióműsorok címét sorolja hosszan. A liberális hírbe kevert Kulin Ferenc úgy gondolja, hogy a tévé elnökétől számon kérheti a reklámok politikai szempontú szelekcióját, és a kulturális bizottság szintjén felvethető olyan kérdés, hogy minek annyi fogpasztát reklámozni. A művelődésügy politikai államtitkára igényt formál a „helyes arányok” kialakítására izmusok, műfajok, szerzők és előadók televíziós és rádiós szerepeltetésében. A Magyar Fórum, amelyet az MDF rendszeresen választási szórólapként és milliós példányszámban propagandaanyagként használ, a műsorkészítők, a tömegkommunikátorok tömeges leselejtezéséről beszél lapszámról lapszámra a lehető legdrasztikusabb fogalmazásmódban. Az említett államtitkár, a kormánypárti képviselők és publicisták sokasága nemzeti sorskérdésnek véli annak a kulturális közegnek, annak a tömegkultúrának a szétoszlatását, amelyből a tömegkommunikáció mindenhol építkezik, s amelytől azt csak a legszigorúbb diktatúrák tudták a legszigorúbb eszközökkel elválasztani.
Ezektől a hangoktól befolyással rendelkező kormánypárti személyiségek soha, sehol nem határolták el magukat. Olyan célokat kell tehát a koalíciónak tulajdonítanunk, amelyek eléréséhez a médiumok életébe való rendszeres, aprólékos, napi beavatkozás és a médián való erőszaktétel szükséges. Erre a médiatörvény nem lehet alkalmas még abban a formában sem, amelyben a kormány a kialakított konszenzus felrúgásával beterjesztette.
Ahhoz, hogy a koalíció célkitűzéseit meg lehessen valósítani, két dolog szükséges. Az egyik az, hogy ne szülessen meg az a törvény, amely a felügyeletet közvetetté teszi és a részletkérdésektől elválasztja, sem az a törvény, amely lehetővé teszi a törvényességi felügyeleten túl nem ellenőrizhető médiumok létrehozását. A másik pedig az, hogy az állandósuló törvényhiányos provizóriumban olyan vezetők kerüljenek a médiumok élére, akiken keresztül ez a rendszeres és aprólékos beavatkozás megvalósítható.
Az egyik feltétel teljesülését az Alkotmánybíróság akadályozhatja meg, a másikét a köztársasági elnök.
Törvényt nem alkotni igen egyszerű. Ehhez kétharmados törvény esetében az is elég, ha az ellenzék számára elfogadhatatlan tervezetet, illetve módosító javaslatokat nyújtanak be. Csakhogy az Alkotmánybíróságnak november 30-án meg kell jelölnie azt az időpontot, amikor a médiumok kormányfelügyeletét biztosító, alkotmányellenes minisztertanácsi határozat hatályát veszti, s azon túl a rádió és a televízió egyszerre törvényen kívülivé válik. A kormány érdekeinek érvényesülésére abban a nehezen elképzelhető és nehezen értelmezhető szituációban legfeljebb személyes garanciái lehetnek, ha addig ezeket a személyes garanciákat keresztül lehet préselni a köztársasági elnökön.
Lehet-e?
Talán nem. Az Alkotmánybíróság legújabb határozata legalábbis megnehezíti ezt, mert egy egészen konkrét és gyakorlatias indoklási lehetőséget adott az elnök kezébe. Azt lehet mondani ugyanis – és nemcsak mondani lehet, de így is van –, hogy aki hajlandó lenne egyoldalú politikai támogatással, az ellenzék bizalmát nélkülözve elvállalni egy közszolgálati médium vezetését, arról pusztán e tény alapján is alapos okkal feltételezhető, hogy irányítása alatt a rádió vagy a tévé működéséhez kapcsolódó alapjog, a sajtószabadság érvényesülése veszélybe kerülhet. Az elnök úr egyszer már elkövette azt a hibát, hogy csupán a kormánypártok támogatását élvező vezetőket, az alelnököket kinevezte, hagyta magát félrevezetni a miniszterelnöktől, aki úgy tájékoztatta őt, hogy az alelnököknek csupán gazdasági, pénzügyi és szervezési feladataik lesznek. Erre a hibára épült rá a televízióban a politikai műsorok gleichschaltolásának rendkívül veszélyes kísérlete. Göncz Árpád vasárnapi rádiós interjújából sejthető, hogy ő még egyszer ilyen hibát elkövetni nem fog.
Nem véletlen, hogy a Hankiss Elemér felmentését indítványozó bizottsági határozat a Gombár Csaba alkalmatlanságát kimondó határozattal szemben az utód kijelölésére is ajánlást tesz. Azért tesz, mert a kormánypárti képviselők is tisztában vannak azzal, hogy a történtek után Náhlik Gábor személyének elutasítása igen meggyőzően indokolható.
Akkor most mi lesz?
Most egy olyan helyzet áll elő és marad fenn Isten tudja meddig, amelyben mindenki mozgásképtelennek érzi magát, mindenki ellehetetlenül, amelyet rövid időn belül mindenki elviselhetetlennek és rettenetesen fárasztónak érez majd. Az idegek szakítópróbája lesz ez.
Göncz Árpádnak sorozatosan nemet kell mondania, a koalíciónak fokoznia kell az elnökre nehezedő nyomást. Az MDF orgánumai már most is olyan hangnemben és olyan terjedelemben mocskolják az elnököt, hogy azt fokozni már nem lehet. A nyomást csak a politikai szint megemelése erősítheti. Göncz Árpád újabb nemjei után a kormánypárti hecclapok fogalmazásmódja a kormányemberek szövegeiben is megjelenik, az elnök lemondására irányuló követelés nyílttá válik, a kormány, a diplomácia gépezete sokféle formában destruálhatja az elnök munkáját.
A rádióban és a televízióban a lassú és kínos tisztulási folyamat visszafordul, állandósul az ideiglenesség, az egzisztenciális bizonytalanság. A hiányos legitimációjú, túlszolgáló, tüzes trónjukból szabadulni vágyó, lebegő helyzetű elnökök alatt elindulhat a kormánypárti munkatársak engedetlenségi hulláma, és ezzel szemben a fegyelmik hulláma (Hankiss az eddigieknél sokkal komolyabb szigort és következetes rendtartást ígér).
A kulturális bizottság munkáját végképp megbénítja a feloldhatatlan médiaválság.
Ezenközben a médiavita szélesebb környezetében is egyre élesebb feszültségek alakulhatnak ki. A Csurka panaszai nyomán leváltott postavezér utóda tevékenységét azzal kezdte, hogy a Magyar Fórumnak olyan levelet küldött, amelyet a lap érdemesnek tartott támogatólag és példázatképpen leközölni (június 18.). Napirendre került a nagy nyomdák közvetlen kormányirányítás alá vétele. (Emlékszünk, hány lap pusztulásához vezetett ez az államigazgatási felügyelet, a nagy lapkiadók benyelése után.) Ezek olyan fejlemények, amelyek már nem egyes lapokat, hanem az egész sajtóstruktúra alapzatát fenyegetik.
Egyáltalában nem látszik lehetetlennek, hogy a kormányzat az 1974-es határozat hatályvesztésének közeledtével végül is úgy kívánja feloldani a patthelyzetet, hogy a közszolgálati médiumokat egy kormánybiztos kinevezésével egyszerűen közvetlen kormányirányítás alá vonja, s ily módon távolítja el onnan a más módon eltávolíthatatlan médiaelnököket. Hogy azután mi lesz, azt inkább nem próbálom elképzelni. A szerint a jogértelmezés szerint, amelynek alapján a miniszterelnök és az alkotmányügyi bizottság kormánytöbbsége állami vezetőknek tekinti a médiumok elnökeit és alelnökeit, ezt a kormány megteheti – s akkor minden papsajt. A szerint a jogértelmezés szerint, amelynek alapján az alkotmányügyi bizottság ellenzéki kisebbsége a médiaelnökökkel egyetértésben nem tekinti a rádió és a televízió vezetőit állami vezetőknek, ezt nem teheti meg, és akkor nem minden papsajt. Az ügy az Alkotmánybíróság elé kerülhet, s a kormány törheti a fejét azon, hogy a médiaelnökök után hogy szabaduljon meg az Alkotmánybíróságtól is.
Lehetséges, hogy feltételes állításaimban túlságosan messze futottam, de hát éppen arrafelé hajt mindenkit a jövőfrász, amerre az én borús feltételezéseim futottak.
- Belföld [6]