Három hete Andrásfalvy Bertalan fejtette ki nézeteit egy, az állam és egyház kapcsolatával foglalkozó francia–magyar tanácskozáson. A híradások nyomán sokaknak feltűnt, hogy a „féktelen liberálisok” ostorozását most a honfoglalás kori magyarok egyistenhitének ecsetelésével színezte a miniszter. Érdemes közelebbről is megvizsgálnunk gondolatmenetét: az intellektuális élvezeten túl azon frissiben figyelhetjük meg egy új állami üdvtan, „tudományos világnézet” összeeszkábálásának a kísérletét.
Politikai grammatika
Andrásfalvy szerint a magyar állam „ma a magyar egyháztól újra azt a morális segítséget, társadalomépítő akaratot és azt a keresztény magatartást várja, ami annak idején lehetővé tette az első magyar keresztény királyságot”. Úgy látja, hogy az akkori „értékek ma is vannak, ma is áldozatot követelnek, lemondást, önkorlátozást, ami nélkül nincs semmi előrelépés”. A „magyar egyház” kifejezést hallván nem nagyon hittünk a fülünknek. Magyar államegyház ugyanis hosszú ideje nem létezik: az egyház szó politikai értelemben csakis többes számban használható (legalábbis a politikai grammatikában), és – még mondani is szörnyű – akadnak köztük nem keresztény magyar egyházak is. Lehet, hogy ebbe Andrásfalvy úr nehezen törődik bele, de amíg miniszteri minőségében beszél, legalább szóhasználatában igyekezzék ehhez alkalmazkodni. Nyelvében él a miniszter.
Ha magánszemélyként „a keresztény Európa felépítését” tekinti küldetésének, egy szót se szólunk. Magyar miniszterként azonban egy olyan alkotmányra tett esküt, amely törvénybe iktatta vallás és állam különállását. Ami legalább annyit jelent, hogy keresztényként vagy általa kereszténynek tekintett értékek alapján hozhat döntéseket, de nem tűzhet ki olyan célokat, amelyek minden magyar állampolgárt valamely vallási érték megvalósítására mozgósítanak, vagy az államot meghatározott vallási nézetek szolgálatába állítják. S ez nem ateista vagy buddhista háborgás: Andrásfalvy ugyanis meglepő és szokatlan összefüggésben emlegeti a „keresztény értékeket” is.
A miniszter állam és egyház rendkívül fontos kérdésében nem tekinti magát szakértőnek, mégis „a tudomány eszközeivel” kívánja megvilágítani a problémát. A „tudós egyik kezével rombol, a másikkal épít”, így a miniszter, „lerombolja az előítéleteket és bálványokat, és megpróbálja az igazság fényében felépíteni a tények valóságos rendszerét”. Valami itt keveredik. Az előítéletek tudományos bírálata és a bálványrombolás, minden látszat ellenére, nem azonos dolog. Bálványt például a hittérítők romboltak, katonai segédlettel. Ők sem sokáig. Az előítéletek bírálatát általában magányos szobatudósok végzik, nézeteiknek többnyire csak utólag akadt hatalommal bíró propagátora (ami persze nem menti fel a tudósokat). A tudományból ekkor lesz ideológia. Ideológusnak lenni persze szép dolog. Ideológiát tudományként eladni már nem annyira.
István, a bálvány
Mert lássuk csak a „bálványt”: „az a kép, hogy itt a nagy király [Szent István] felismeri a politikai realitásokat, tűzzel-vassal, erőszakkal vagy szelíd kényszerrel megkereszteli az országot, behívja az idegen, szláv, német, olasz papokat, hogy megtanítsák ennek a nomád népnek a földművelést, az európai államberendezkedést, s ezzel erőszakkal és szelídséggel kialakítson egy új keresztény európai országot, ez így teljes egészében hamis és elfogadhatatlan.” Hogy ki faragta ezt a képet? Sejthető: a pogánylázadások nem keresztényellenes lázadások voltak, „ahogy ezt tanultuk brosúrákban az elmúlt évtizedekben, ahol Szent István tömjénfüstben aszalódó tömeggyilkosként jelenik meg”.
Idéznék én is egy ilyen brosúrát: „midőn a magyaroknak barbár nemzete a hitetlenségben már régóta tévelygett, s a pogányok szokása szerint hiú és szentségtörő babonákat követett, úgy tetszett az Üdvözítő irgalmának, hogy bűneiknek véget vessen, s ha az ördögi csalatás eloszlik, e nemzetnek legalább maradéka üdvözüljön. Mert mint fénysugarat a sötétségből, a boldogságos királyt, Istvánt úgy élesztette. …[aki] katonaságának vezéreit az igaz Isten tiszteletére térítette. Akiket pedig rajtakapott azon, hogy más utat követnek, fenyegetéssel és rémítgetéssel törte igába. (…) Így az egyház tanai szerint oktatta [a népet], rárakta nyakára a fegyelem igáját és törvényeit…” Ez a brosúra nem más, mint Szent István legkorábbi, XI. század végén íródott „kis legendája”. A korszak jeles kutatójával, Györffy Györggyel együtt ugyan fel lehet tenni a kérdést, hogy Szent István idealizálásában miért következett be ilyen korán törés, azt azonban alig lehet tagadni, hogy az a Szent István-kép, amelyet Andrásfalvy „bálványként” aposztrofál, hosszú ideig szervesen hozzátartozott s máig hozzátartozik a magyar katolikus egyház önképéhez. (A „tömeggyilkos” kifejezést nem találtuk egyetlen tankönyvben sem, ezt a miniszternek kellene megmutatnia.) Miért hallgatja el ezt Andrásfalvy, aki amúgy a hagyományhűséget fontos értéknek tekinti? Durvábban: mi baja a magyar katolicizmus Szent Istvánról festett képével?
A katolikus egyház eredeti tanaiban és szervezetében – bárhogy is forgatjuk – egyetemes, nemzetek feletti, ha tetszik, nemzetközi intézmény. Ezért a magyar klérus számára sohasem jelentette volna a nemzeti önérzet sérelmét, hogy „idegen, szláv, német, olasz papokat hívjanak be”. Andrásfalvy szájából azonban ez nagyjából úgy hangzik, mintha Szent István az „oroszokat hívta volna be”. A történelmietlen megfogalmazás nem véletlen. A miniszter nem akármilyen kereszténységet kíván. Holmi egyetemes, netán romlott nyugati kereszténység őt igazában nem érdekli.
Ősi tengrizmus
Figyeljük a gondolatmenetet: „Milyen vallású ez a nép, amikor ide megérkezik? A mai tudomány állása szerint külön fogalmat kellett kialakítani a magyarság vallásának a tipizálására, és ezt tengrizmusnak nevezik az újabb kutatók. Ez a tengrizmus egy előlépcsője, mintegy előkészítője már a kereszténységnek. Szilárd egyistenhit. A legtöbb török népnek tengri a legfőbb isten, az egyedüli isten.” A „fejlett erkölcsi életnek, a túlvilágban bekövetkező jutalmazásnak és büntetésnek a teljes szókincse készen áll már a bevonuló magyaroknak. Az üdvösség, az ég, a bűn, a mennyország, a megbocsátás, a bánat, az áldás és átok, nem szólván a boldogról, a boldog, aki a szenttel egyenlő… Mindezek egyistenhívő, szilárd erkölcsi elképzelésekkel rendelkező vallásosságot tételeznek fel, s egyáltalában nem a sámánizmusnak vagy animizmusnak föltételezett uralkodását vagy létét ebben az országban…”
Lehet, hogy Andrásfalvy nem szakértője a kérdésnek, a tudományos etika azonban őt is kötelezi. Nem szokás elhallgatni, honnan és kitől kölcsönzünk, kiváltképp, ha erőteljesen vitatott kérdésekről van szó. Márpedig a miniszter e mondókájában ugyanis kizárólag László Gyula nézeteit alakítja át a maga politikai céljaira. Ami véleményéből tudományosan kezelhető, az olvasó is könnyen megtalálhatja; László Gyula népszerű könyvéből, az Árpádok népe (Helikon, 1988) 130–137. oldaláról idéz.
László Gyula azonban sohasem hallgatja .el, hogy különvéleményt képvisel, amint azt sem állítja, hogy az „újabb kutatások” dűlőre jutottak volna a „tengrizmus” ügyében. A tengri egyébként valóban altáji török szó, s majd minden belső-ázsiai nép mitológiájában felbukkan. A csuvasok és burjátok hiedelemvilágában is szerepet játszik. Az ég alapjelentésű tengri kifejezéssel meghatározott korokban valóban illettek egy olyan hatalmas istent, akit a mohamedán és keresztény utazók saját istenükkel analógnak tekinthettek. Ez a legfőbb lény régóta tárgya a vallástörténeti és néprajzi kutatásnak. Nehezen állítható tehát, hogy éppen a magyar ősvallás miatt kellett ezt a fogalmat kialakítani. Hiszen a laikusnak is feltűnik: miért kellene éppen török szóval illetni egy jelenséget, ha az ennyire sajátosan magyar.
A törökök istene
Andrásfalvy számára a legfontosabb a magyarság és a kereszténység kitüntetett kapcsolatának bemutatása. A térítés előtti „majdnem” kereszténység hangsúlyozása éppen ezt szolgálja. E politikai cél azonban ugyanúgy nem új, mint az ezt igazoló kutatások sem: a két világháború közötti „hivatalos” történetírás fő műve, a Magyar történet I. kötetében (1935) írja Hóman Bálint: „a magyarral egy hitet valló török népek magasabb, természetfölötti lényekben is hittek. És hittek egy mindenekfelett álló, égi istenben, a föld és ég hatalmas urában és teremtőjében, akit egyedül neveztek Istennek.” Így „a magyarok alig százévi itt-tartózkodás után, minden nagyobb megrázkódtatás nélkül tértek át a keresztény hitre, mert az megfelelt keletről hozott lelki diszpozícióiknak”.
Ráadásul ez a monoteizmus kicsit sokat bizonyít. Ugyancsak Hóman Bálint írja, hogy „a VIII. század vége óta a török népek körében rohamosan hódítani kezdett az iszlám, a kereszténység, sőt a zsidó hit is”. Vajon mi akadályozza meg abban Andrásfalvyt, hogy azt állítsa: a tengrizmus a muszlim hit, ne adj’ Isten a zsidó vallás előkészítője? Hiszen már Marczali Henrik hivatkozik egy XI. századi legendára, amely szerint a magyarok azzal dicsekszenek, hogy ők a zsidóktól származnak. S fordítva: miért nem hallunk burját művelődési miniszterről, aki éppen Európa krisztianizálásának programját hirdeti meg?
A tudós és az ideológus
Ezek a teológiai kifogások már László Gyula gondolatmenetével szemben is megfogalmazhatók, jól látni azonban, hogy hogyan torzítja el a politikus a tudós érveit. Neves történészünk ugyanis nem elsősorban a kereszténység előzményeit keresi vissza, hanem elsősorban a keresztény emlékekben kutatja a régi hitvilág továbbélését. A „nemi szabadosságot” a gonosz kvintesszenciájaként emlegető Andrásfalvy vajon mit szól László Gyulának a régi hitvilág továbbélését bemutató kedvenc példájához: a magyarszentpáli, XIII. századból való pillérfőn „egy meztelen nőszemély ocsmány módon mutogatja szemérmét – az oltáriszentséget fenyegető rontás elhárítására”.
László Gyula korántsem a magyarság valamiféle privilégiumaként kezeli „egyistenhitünket”. Sőt: „ezek a hiedelmek nem egy-egy nép sajátjai, hanem a népekben élő humánum változatai. Ilyenképpen a »magyar őshit« lényeire is a különböző népek hitvilágából kapunk visszhangot… Éppen ezért nehéz a sajátosan magyart kiszűrni emlékeinkből.” Andrásfalvy említi például az ősmagyarok Boldogasszony-elképzeléseit. Ugyanerről László Gyula: „ősvallásunk istenasszonya él tovább keresztény mezben népünk Mária-tiszteletében. Ezek után csodálni való lenne, ha éppen orosz földön, a szláv néphitben nem találnók nyomát az ott élt szkíta–szarmata népek istenasszonyhitének. Nos, V. A. Gorodcov már századunk első felében kimutatta, hogy az orosz népi hímzéseken, varrottasokon az egész szkíta mitológia életben van. (…) Az ősi istenasszony tisztelete tehát messze átlépi az egyes nyelvterületek szűk határait.”
Nemzeti kereszténység
Erről valahogyan nem beszél a miniszter, hiszen éppen a szlávok jelentik majd az ellenpéldát, akiknél a kereszténységre való átmenet csak erőszakos módon történhet meg. A magyaroknál azonban erről szó sem lehet: „Tudjuk a legendákból, hogy hányan igyekeztek ennek a barbár és kutyafejű népnek a térítésére, hogy a mártíromság koronáját szerezzék meg, és hiába jöttek, mert nem lettek mártírok. Teljesen nyitottan áll az új tanok, az így már előkészült, a kereszténység erkölcsi és egész világképe felé megindult ország… Ez az ország tehát kereszténnyé válik, úgy hogy véres forradalom és térítés és erőszak nélkül. Persze összehasonlíthatjuk a szomszédos országokkal, ahol egész sorozatát találjuk a mártír hittérítőknek, akik valóban megszerezték a hittérítés során a vértanúság koronáját. Mégis mi akkor ennek a nagy királynak az érdeme? Az, hogy keresztény eszmék alapján egy olyan államot hoz létre az egyház segítségével, amelyik… megvalósítja azokat a keresztény elveket itt Kelet-Közép-Európában, a kereszténység királyság-elveit, melyhez hasonlót Európa akkor nem ismert, amit a korábban kereszténnyé vált országok barbár, ehhez képest barbár jogrendjével lehet lemérni. Amíg Vitéz Boleszláv kivereti a böjtöt megszegőnek – államhatalommal – a fogait, addig Szent István törvényei további böjtölésre utasítják.”
E kicsiny idézet számtalan csúsztatásából csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy Andrásfalvy kizárólag a térítőket tekinti „számba vehető”, „legitim” áldozatoknak. Nagyjából olyan ez, mintha azt mondanánk: Cortez áldozatul esett martalócainak száma elenyésző a meghalt indiánokéhoz képest, tehát az események „különösebb véres összetűzések nélkül zajlottak le”.
Andrásfalvy a papot a hatalommal szoros egységben gondolja el. A pogánylázadásokról azt állítja, hogy „hatalmi harcról” volt szó, „amit éppen a kereszténységgel visszaélő néhány ember fordít keresztényellenes pogány lázadássá”; magyarul: letagadja, hogy a kereszténységnek ehhez bármi valódi köze lenne. Ezzel szemben László Gyula azt mondja: „nem teológiai kérdések robbantották ki az ellenállást, hanem az egyház világi hatalma és az adórendszer.” Noha tudunk róla, hogy ennél jóval kisebb teológiai különbségek is évszázados háborúkat válthattak ki, s attól is eltekinthetünk, hogy éppen teológiai értelemben meglehetősen veszedelmes dolog hit és egyház ilyen szétválasztása, mégis figyelemre méltó, hogy ahol László Gyula hitet lát, Andrásfalvy éppen „az egyház világi hatalmát”, a „keresztény királyságot” magasztalja.
„Igen, az állam Szent István vezetésével, az egyház segítségével azt a keresztény közösséget és országot építi fel, amit ma minden dicsekvés nélkül Európa mintakeresztény országának mondhatunk, mert mindazokat az eszméket valósította meg, amit századok során Európa dadogva, és újra és újra egyoldalúan, de fölírt zászlajára: szabadság, egyenlőség és testvériség. Mindez pedig ott van már, ha megvizsgáljuk, ebben a keresztény ország eszmerendszerében és megvalósításában.” Szent Robespierre, ne hagyj el!
Minisztériumi tisztítótűz
Mielőtt beleszédülnénk e mély eszmetörténeti összefüggésbe, vegyük észre, hogy az ősvallásról való spekuláció nem egyszerűen a miniszter hóbortja. Ideológiai értelemben ugyanis a magyar majdnem-kereszténység, a „tengrizmus” alapozza meg a környező kultúrákkal, „országokkal” szembeni fölény tudatát, miközben az önelvű, idegenekre nem utalt fejlődés hangsúlyozásával Andrásfalvy modernizációellenessége, közelebbről nyugatellenessége kap történeti perspektívát. „Magyarság” és „kereszténység” nála valóban szinonimák, mégpedig a szó egy meglehetősen furcsa értelmében is: a kereszténység nála annyiban egyetemes (katholikosz, ahogy görögül mondanák), amennyiben a kereszténység mindenki számára mérvadó lényegét sajátos különállásában a magyar egyház és állam őrzi. Éppen mint magyar kereszténység tesz szert egyetemes jelentőségre: a magyar hagyományok mintát jelentettek és jelentenek mind a környező népek, mind a Nyugat számára. S itt látszik, hogy Andrásfalvy elképzelése bizonyos értelemben összekapcsolja az MDF-en belüli népies antikapitalizmust, nyugatellenességet az úri középosztály küldetéstudattal súlyosbított etatizmusával.
„Azok a problémák, amivel küszködünk, egész Európáé: nem boldogabb ilyen szempontból sem Franciaország, sem Spanyolország, sem Anglia, sem a skandináv államok. Ugyanazok az erők, antiklerikalizmus, az egyházellenesség, a kulturális tradícióknak vagy nemzeti hagyományoknak semmibevevése vagy kigúnyolása, a morális értékek lejáratása … az az erkölcsi vákuum és ifjúságot érintő, kilátástalanságig menő tájékozatlanság nem a kelet-közép-európai országoknak az öröksége és egyedüli baja. Ott van a gazdag országokban is, talán még jobban, csak ott a gazdagság, a jólét el tudja takarni e sebeket, nem biztos, hogy meg is gyógyulnak e takaró alatt. És ma, 1992-ben, egy keresztény Európa fölépítésében azt hiszem, hogy azok, akik megszenvedték ezeket az értékeket, akik átmentek ezen a tisztítótűzön, akiknek mindez javukra válik, ha istent szeretik, akkor itt van a nagyobb sansz egy új keresztény Európa fölépítésére.” Hát ennyi. Különösen az a szép, hogy a miniszter ehhez még hozzáteszi, mintegy a konferencia nyugati vendégeinek megnyugtatására: „De csak együtt.”
S már csak halkan kérdezem: van-e annyi szenvedés, amely feljogosíthat egy keresztény embert annak kijelentésére, hogy már ezen a világon „átment a tisztítótűzön”? Hová vezet, ha már itt a megigazultak tudatával működtetik nagyon is evilági hatalmukat?
Gyűjtsünk, ne döntsünk!
Ehhez képest már édesmindegy, hogy Andrásfalvy Bertalan miféle szitkokat szór a „nemi szabadosokra” és „féktelen liberálisokra”. El tudom képzelni, hogy „a nemzeti hagyományok kigúnyolásának” tekinti e sorokat. Magam inkább úgy vélem, hogy meglehetősen egyoldalú magatartás (önteltség – mondanák némely teológusok) saját értékeinket minden további nélkül azonosnak tekinteni a nemzet értékeivel. Különösen akkor, ha a nemzet hagyományait gazdagnak és sokrétűnek tekintjük: a hagyománytisztelet ekkor nem egy hagyomány politikailag motivált kitüntetését, s a többi kiiktatását, bálványok döntögetését jelenti. A nagy magyar tudós, Vámbéry Ármin írta még 1895-ben: „Az orosz balvan és a magyar bálvány szón tehát eredetileg nem kell hamis istent érteni, hanem inkább a kegyelet jelét az elhunyt iránt, és éppen nem szabad azon csudálkozni, hogy a magyarok még hosszú idővel a kereszténységre való térésök után tiszteletben tartották e jelt.” A régi magyaroktól talán nem csupán az egyistenhitet, de a „bálványok” e tiszteletét is meg lehet tanulni.
A tudósok ugyanis gyűjteni, és nem dönteni szokták a bálványokat, ha emlékszik még rá Andrásfalvy etnográfus úr.
- Punktum [6]