Még azt mondják, nincsenek törvényességi, jogállami, alkotmányozási hagyományaink! – méltatlankodott a hét végén Szabolcsba ránduló dr. Antall József. Hát Szent László, aki már 800 évvel ezelőtt is törvénykezett?
Nagy királyunkat, mint köztudott, az igazság szeretete mellett kellő szigorral is megajándékozta az Úr. A leányrablót személyesen, önkezével küldte át a másvilágra, a tyúktolvajt hóhérainak népes hadára bízta. Még a papot is megbüntette, ha lopott.
Van valami nyugtalanító benne, hogy dr. Antall József épp most, épp e szent büntető-nevelő tradícióból igyekszik, mint mondja, „hitet és erőt” meríteni… Lehet, hogy többre is vágyakozik, mint pusztán hátulról nézni Gombár és Hankiss urakat?
Elvágyódások
A tudós történésznek persze könnyű a dolga. Ha sivár a jelen, térben és időben akárhová húzódhat, válogathat, melyik szent király oltalmazó palástja mögött keres menedéket. A szegény, megkeseredett, „gyárát, bányáját”, állását veszített kisbéri, oroszlányi közember csak az átélt, ismerős múltba temetkezhet. Semmi vigaszt nem talál Szent László jogállamában, a szabolcsi zsinat határozataiban.
A járt útra szeretne visszatalálni, a munka, az értékálló nyugdíj, a vállalati szubvenció, a szakszervezeti beutaló meleg biztonságát sóvárogja. A dolgozhatást és megélhetést hirdető politikai prófétát várja.
Ha a prófétai vonások Kádárra, Komócsinra, Havasira emlékeztetnek, hát annál rosszabb dr. Antallnak…
Ezt a nagyon kellemetlen kisbéri tapasztalatot a politikai tényezők, pártok, pártvezetők, teoretikusok igyekeznek kulturáltan elfojtani, a tudatalattiba száműzni. Még a nagy győztes, az MSZP-vezér Horn Gyula sem beszél! Nem hiába áll ravasz taktikus hírében, tudja ő nagyon jól, hogy „túlgyőzte” magát, időnek előtte jött a nagy dicsőség. Most aztán majd összefognak ellene a többiek…
A gondolatban, hogy zsenge, épp csak útnak indult legújabb magyar demokráciánk máris ennyire leült, ennyire kifújta volna magát, tényleg van valami illetlen és elfogadhatatlan. Ezért élt volna Bibó István, ezért halt Nagy Imre? Hogy ingyen se kelljen az örökségük?
Még jó, hogy a tünetek általánosabbak. Krakkóban, Gdanskban, Prágában és Pozsonyban is harcoltak, meghaltak a demokráciáért, és ma ott is ugyanez a fásultság, csüggedés, szorongás tölti el az embereket.
Ám ahonnét a mentőkötelet várnánk, amihez viszonyítva kicsit tervezni, programozni szeretnénk magunkat, az Európai Közösség, úgyszintén elvágyódik és menekül. Bár nem annyira önmaga elől, hanem inkább előlünk, és nem hátrafelé, hanem előre. Nekünk, keletieknek is jobb, ha nem ebben az évezredben, hanem csak a rákövetkezőkben csatlakozunk a Nyugathoz – jelentette ki a hétvégi, lisszaboni csúcstalálkozón egyik-másik európai vezető. Holott Kupa úr, a pénzügyminiszter nemrég azzal biztatott, 1996-ban már odabent leszünk…
Úgyhogy szerencsétlen keleti demokraták nyakába most már két oldalról öntik a hideg vizet. Minél inkább kitolják a brüsszeli, lisszaboni urak az időhatárokat, annál inkább Nagy Sándornak ugratják a lovat Kisbéren.
Amitől az odaáti nyugati urak feljogosítva érzik majd magukat, hogy még nagyobb lakatot szereljenek az ajtajukra.
Rész és egész
Hiába próbálkozunk hallgatással, elfojtással, a „rekommunizációs” kilátások másokat sem hagynak aludni. Ez tűnik ki Czakó Gábor írásából is, ami a június 25-i Új Magyarországban olvasható. A magyar társadalom tekintélyes része nem örül a rendszerváltozásnak, nem érti, mi folyik az országban, nem élvezi a szabadságot. Ennek az a fő oka, hogy a tömegmédia nem ismertette meg az alapvető tudnivalókkal, nem magyarázta meg a demokráciát, nem mutatta meg, honnét jövünk és hová tartunk. Lényegében elszabotálta demokráciával szemben kötelezettségeit. Tehette ezt azért, mert a liberális ellenzék védelmét élvezte. A liberális ellenzék elfogadta a médiabárók szolgálatait, mivel jól alá akart fűteni a kormánypártoknak. Eközben magát a demokráciát, az egész új szisztémát aknázta alá, gyakorlatilag elárulta a magyar demokráciát. Jutalmul majd őt is kirúgják a most már uralomra törő komszocialista médiabárók.
Kár, hogy bírálatával egy időben Czakó nem határolja el magát a médiumok állami kisajátításának ideájától, így csak remélni lehet, de tudni nem, hogy a demokrácia megmentésének keresztényi koncepciója nem teljesen azonos a Kónya-dolgozatban kifejtett metodikával.
De ez mellékes is, nem vitatkozni, hanem egyetérteni akarok Czakóval. Valóban sokkal több, elemibb, didaktikusabb és persze toleránsabban előadott ismeretterjesztésre lenne szükség. A ’90-es választás eredményeiből olyan kiegyensúlyozott, „érett”, pluralista politikai társadalomra lehetett következtetni, hogy utána jó ideig senki fel nem merte tételezni, lehet olyan magyar, aki nem tud mindent a demokráciáról. Közönséges szemtelenségnek látszódott volna, ha a médiaemberek (akiknek többsége megelőző életében – ez, gondolom, nem titok – nem a demokratikus berendezkedés népszerűsítésében szerzett szakmai jártasságot) híradás és mulattatás helyett a Czakó által javasolt demokratikus bábfilmekkel, emberi jogi animációkkal merészkednek zaklatni az amúgy is sokat szenvedett magyar népet. Kiderült azonban, hogy mégsem mindenki ért mindent a demokráciából. Úgyhogy tényleg nagyon kéne az ismeretterjesztés, a valamivel didaktikusabb megközelítés. Az is biztos, hogy az egyoldalúságban, pártoskodásban, pluralizmusban elért eredményeinkhez képest elmaradnak a közérdek, a közjó, a demokratikus vívmányok védelmében kifejtett erőfeszítéseink.
Ebben igaza van Czakónak. Másban nincs. A liberális ellenzék még nem árulta el a demokráciát. Az árulás majd csak akkor következik, ha megengedi, hogy a kormány elfoglalja a médiát. Egyebekben pedig a liberálisok akkor teszik a kisebbik rosszat a magyar demokráciának, ha megnyerik a következő választást.
Váltópártok
Eszméink elterjesztésének legjobb módja, ha szép asszonyokat veszünk rá a terjesztésükre – eszelte ki Voltaire, a ravasz vén róka. Hogy mennyire jól fogta meg a kérdést, ezt bő kétszáz évvel később, a békéscsabai választások is mutatják. Miután a rendkívül kellemes megjelenésű Sarkadiné dr. Lukovics Éva méltó leckében részesítette Kádár miniszter urat, a mindaddig nagybeteg, önmagát emésztő, részeg módján ide-oda tántorgó szabad demokrata párt szinte egy csapásra kijózanodott, magára talált. Tény, hogy egy kicsit a szerencse is segített. A legutóbbi, kisbéri választáson például nem indított jelöltet az SZDSZ, így nem is kaphatott ki… Úgyszintén szerencsésnek tarthatja magát, hogy a mostani, parlamentzáró helycseréknél csak egy képviselője távozott. Mivel a többiek már korábban kihasználták a lehetőséget, és távoztak…
Mindamellett ma már messze nem akkora szégyen szabad demokratának lenni, mint akár fél évvel ezelőtt. A liberális derekak kezdenek kiegyenesedni, többen már a pártjelvényeket, szimbólumokat is ki merik tűzni. Új és új platformok alakulnak, tartalmas eszmecserék és összejövetelek rendeződnek. Sokan már odáig fejlődtek, hogy legfőbb ellenségeiket nem a párton belül, hanem azon kívül találják meg. (Közéjük tartozik a baranyai atomnyűvő Wekler Ferenc is, aki épp a hétvégén mutatott rá: a magyar demokrácia legfőbb hátráltatója ma a kormány, élén személyesen dr. Antall Józseffel…)
Úgyszólván azt mondhatjuk tehát, a békéscsabai csodás történések nyomán új, nyugodt, liberális főerő született. Ez az erő persze a fiatal és agg liberálisok, a Fidesz és SZDSZ közös teremtménye – és így is kell maradjon.
A váltópártok nyugodt újjászületésével egy időben a „váltandó” párton, a Magyar Demokrata Fórumon egyre inkább neurotikus tünetegyüttes, szorongás, migrénes rángás, csapkodás lesz úrrá.
Mivel nagy idegességükben se rendesen ki nem dolgozták, se végre nem hajtották programjukat, a nemzeti megújhodás programját, most majd a nemzeti (sic!) programelemek megvalósítása is a liberálisokra marad. Idejében ki kellene mondani, hogy mindenki ott lehet a végrehajtásnál, aki hajlandó elfogadni egy bizonyos, szerényen megszabott liberális minimumot.
Ezen túlmenően mindenki annyit parasztizál, néptáncol, bocskaizál, tradícionál, amennyit neki tetszik.
- A hét üzenetei [5]