A nagyteremből kiszorultak feszült figyelemmel követték az eseményeket az előtérben és a földszinti társalgóban elhelyezett képernyőkön. Tamás Gáspár Miklós zászlóbontásnak nevezte a Liberális Koalíció összejövetelét, amelynek elébe majdhogynem pártalapítói várakozással tekintett a közönség. Igaz, a két liberális platform már múlt ősszel, rögvest a pártelnökválasztás után megalakult, s nem sokkal ezt követve kettejük koalíciója is, hogy megállapodásra jusson a pártelnökkel.
A szabaddemokrata-jövő kérdését részint külsőleg, a magyar politikai élet felől, részint belsőleg, a szabaddemokrata-önmeghatározás és -egység útjait keresve szemlélték a Liberális Koalíció szónokai és támogató előadói. A kétféle szemlélet kerek – talán túlságosan is kerek – egészbe forrt a zászlóbontás során. Mindenekelőtt félreérthetetlenül kiviláglott, ami eddig sem volt kétséges: a győzni akarás. Ennek föltétlenül örülhetünk: elvégre nem politikus az, aki nem akar. Vége a múlt őszi enerváltságnak, az úgyis mindegy hangulatának, amely – legalábbis a kívülállók számára így tűnt – rövid időre megbénította a pártvezetésről lemondók köreit. És ami még fontosabb: nem hallani már hangokat az MSZP-vel kötendő esetleges szövetségről vagy arról, hogy a Fidesz jobban csinálja (ez az áramlat sodorta át annak idején Horváth Lászlót a rivális liberális képviselőcsoportba). Fény derült most a titokra, hogy az SZDSZ önmagában is erős, s a jövendő kormánykoalícióján belül vezető szerepre tart igényt.
Mi sem erősíti jobban az SZDSZ-t, mint a mostani kormánykoalíció politikája. Békéscsaba és Kisbér mutatja, hogy a választóközönség nem hálálja meg a hatalmi gőgöt, meg hogy nekimennek a köztársasági elnöknek. Az MDF – hogy úgy mondjuk – többségi komplexusa ellenszenves sokak szemében, és vágyakozást ébreszt a liberális erények: a tolerancia, a megegyezési készség, a civil társadalom működni hagyása, egyszóval a bölcs belátás iránt. A szabad demokraták – világítottak rá az előadók – képesek fölmutatni ezeket az erényeket, sőt, nyugodt erői mivoltában is fölváltják majd az MDF-et, amelynek politikája, meghazudtolva a szlogent, mindinkább zaklatottá válik és jobbra tolódik.
A liberális mivoltot – hála a kormánynak – most különösebb erőfeszítés nélkül, úgyszólván ideológiátlanul lehet fölmutatni. Tavaly A liberális megoldás című, az események folytán félretolt programban Kis János és Greskovits Béla grandiózus erőfeszítéssel igyekezett összehangolni egymással a szabadság és a szolidaritás mozzanatait. Ilyen erőfeszítésre most nincs szükség. Az SZDSZ azt akarja, amit a választói: jogbiztonságot, kiszámíthatóságot. Hallhattuk azt is, hogy a választók osztják a szabad demokratákkal a Nyugat kívánását, és ők is azt szeretnék, hogy hagyja őket békén az állam, amennyire csak lehet. Antallék működése fényében a liberális államba és gazdaságba való átmenet szinte konfliktusmentesnek tetszik. Ennek persze ellentmond, hogy, amint hallhattuk, az SZDSZ nem populista párt, nem ígér olyasmit, ami teljesíthetlen. Ám ez az állítás, még ha föltétlenül igaz is, könnyen elkoptatható. Mit kezdjünk például azzal a ténnyel, hogy sok honfitársunk (köztük vállalkozók is szép számmal) szívből óhajtja az állami gyámkodást? Meg azzal, hogy a helyzet nemcsak Antallék rendre be nem váltott ígéretei miatt, hanem az állampolgár magárahagyatottságánál fogva is kiszámíthatatlan, s ha kiszámítható lenne, még sötétebbnek tűnne föl sokak szemében?
A szabadság és szolidaritás vibráló – és persze kétségkívül ideologikus – ellentétét a Kossuth Klubban a centrumpártiság eszméje váltotta föl. A koalíció jobbra nyomódott, így a liberálisok tölthetik be a középmezőt. Nyugat-Európában – fejtette ki Magyar Bálint – valamennyi mérvadó párt elfogadja a liberális minimumot, azaz szabadelvű alapokon áll, így a kicsiny liberális és a nagy konzervatív és szociáldemokrata pártok is. Idehaza viszont nem ez a helyzet, így a liberális párt modern néppárttá válhat, módja van a „liberális mező”, azaz a szavazóbázis kiszélesítésére. A liberális alapelvekhez (alkotmányos korlátok, a hatalmi ágak, illetőleg az állam és egyház szétválasztása, sajtószabadság stb.) ragaszkodni kell, ez szabja meg az identitást. Ez nem is oly nehéz, hiszen sok választó osztja őket, következésképpen nem is érdemes engedni belőlük, ezzel csak bázist veszíthetünk. Ha jól értjük tehát, a liberális minimum egyben maximum is, ámbár tételei sokszor – eltekintve most Antallék jótéteményétől – enyhén szólva nem elég tartalmasán csengenek. A tartalmi réseket kitölti majd az élet meg a sokszínű politikusok sokszínű ténykedése.
A centrumpárt, illetve modern néppárt másik vonása a választók felé fordulás, amint hallottuk. Egyik jelentése ennek az említett demokratikus vonás: hogy azt akarjuk, amit a választók is akarnak, avagy ahogy Hack Péter mondta: „A következő választásokon nem kell a társadalommal szemben állnunk.” A másik pedig, hogy a politikus nem pártja tagjai felé fordul elsősorban, amely fordulás a múlt év őszi válságot és Tölgyessy pártelnökké választását váltotta ki, akinek nevét egyébként egész nap senki nem ejtette ki. A kifelé fordulás nélkülözhetetlen az egység szempontjából. A belső működés harmóniáját két zenekari hasonlat s egyben kétféle elképzelés vetítette előre. Konrád dzsesszbandája, amelyben hol a szaxofonos, hol a zongorista szólózik, a tekintélyelv-minimalizálás jegyében lép színre. A többség inkább a működőképességet, következésképp Demszky klasszikus műfaját részesítette előnyben, ahol is mindenki a karmester pálcájára figyel, és a zenészek nem próbálják a maguk szólamát e pálca ellenében csillogtatni. „Tehát kérhessen és elvárhasson a vezető – mondta – lojalitást, együttműködést és támogatást.” Demszky szerint Wekler Ferenc, Dornbach Alajos, Magyar Bálint és – ha vállalná – Pető Iván alkalmas volna karmesternek.
Az egység csakugyan múlhatatlanul fontos. „Az volt a jó, hogy nem veszekedtek!” – dicsérte nyugtával a napot egy idős szabad demokrata, elmenőben. Mintha ezt mondta volna: újra megalakult az SZDSZ!
- Belföld [6]