Konrád György

Nyomtatóbarát változat

A mai magyar politikai osztály nagyobb része kezdőkből áll, különféle kezdőkből, fiatal kezdőkből és koros kezdőkből, de mindenki magán viseli az amatőrség jegyét. Tanuló politikai osztályról van tehát szó, úgy, ahogy tanuló társadalomról, hiszen egy parasztnak, egy kisvállalkozónak, egy munkásnak, aki a munkahelyi piacon meg akarja állni a helyét, mindenkinek meg kell tanulnia azt, hogy hogyan lehet most létezni az új keretek között. És az, aki magát rögtön tanárként akarja feltüntetni, az mélységesen téved, mert sok tanárkodásra itt nincsen lehetőség.

A politikus személyisége

Magyarországon normális, nyugati típusú, liberális plurális demokráciát kívánunk csinálni. Ennek van egy erkölcsi alapfeltétele: ennek megfelelő személyiségként kell viselkedni. Ez annyit jelent, hogy a politikus nem vindikatív személyiség. Ne legyen olyan ember, aki mindenáron legyőzni igyekszik a másikat, hanem éppenséggel az a dolga, hogy integráljon. Aki az ellenfeleit, esetleg igen megbecsült és rangos ellenfeleit mindenáron legyőzni, megalázni, megszégyeníteni akarja, alkalmatlan a politikai vezetés rendkívüli erkölcsi próbatételére. Nagyon nagy betegsége a magyar politikai életnek, morbus hungaricus a sértődöttség és a sértődékenység. Megint használnék egy idegen szót: a ressentiment, azaz sértett neheztelés. Nagyobb balszerencse nem érhet sem egy kis közösséget, sem egy országot, mint ha egy olyan ember áll az élén, akiben sértett neheztelés van, aki eleve megsértődött, hiszen a közszolgálat annyit jelent, hogy az ember féken tartja magát, és mielőtt uralkodna, önmagán uralkodik. Aki mindenáron győzni akar, és mindenáron azt akarja megmutatni, hogy ő az első legény a csárdában, az nem lesz első legény a csárdában. Önmagát minősíti minden cselekedet. Ha valaki korábban általa is megbecsült embereket – és itt Antall József miniszterelnökről beszélek – mint a két médiumelnök, majd pedig a köztársasági elnök, valamilyen jogi procedúrával megszégyeníteni próbál, az az emberség, a lovagiasság, a másik iránti respektus követelményét sérti meg.

Ez Magyarországon nem hagyomány nélküli viselkedés. A hagyomány benne rejlik a kommunista korszakban, benne rejlik az előző fasisztoid vagy fasiszta törekvésekben, de benne rejlik még abban az egyébként sok tekintetben nagyra becsülendő magyar Szabadelvű Pártban is, amely voltaképpen egy pártként alakította az ország életét talán legjobb korszakunkban, a kiegyezés és az első világháború között. Ez a politikai magatartás és mentalitás ma a harmadik világnak azokra a fejlődő országaira jellemző, ahol gyakorlatilag egypártrendszer van.

SZDSZ-koherencia

A Szabad Demokraták Szövetségének – amely bizonnyal mindenféle önkritikára érdemes – szerepléseiben valami koherenciát észlelek, annak ellenére, hogy mindenkinek más-más arca van. A párton belüli platformok más-más értékeket és akcentusokat helyeznek előtérbe. A közvélemény a szabad demokratákat kifejezetten centrumpártként értékeli, a 0 és 100 közötti skálán valahol 53-nál helyezi el. Egy centrumpártnak ebben az országban, amely államgazdaságot és államkultúrát örökölt, mindenekelőtt le kell fogyasztania, le kell csökkentenie az államot, és a drága állam helyett olcsó államot kell teremtenie. A húszmilliárdos adósságot előidéző rendkívül drága előző állam helyett most megint van egy igen drága, nagyon kiterjedt adminisztrációnk. A szabaddemokrata-nézetekben, a parlamenti módosító indítványokban, törvényjavaslatokban ez a koherencia. Az, hogy a szabad demokraták fejében egy más hatalmi, uralmi elképzelés dolgozik, amely már a Kék könyvben is megjelent, de a törvényalkotásban nem ölthetett testet. Ez az elképzelés van jelen abban a törekvésben is, hogy az önkormányzatoknak, a területi alapon szerveződő politikai egységeknek, az alulról építkező államnak nyomatékosabb legyen a szerepe.

A demokrácia dilemmája, hogy egyrészt szabadságot kíván nyújtani polgárainak, másrészt biztonságot. Biztonságot a szó anyagi értelmében, biztonságot a szó kulturális értelmében, tehát a kulturális javakhoz való hozzájutás lehetősége tekintetében is. Szabadság és biztonság együttese révén válnak a gyakran különböző pártok törekvéseiben jelentkező, de összegeződő nyugat-európai, észak-amerikai politikai hagyományok a szó legelső értelmében ökologikusakká, azaz embervédő politikai hagyománnyá.

A politika: versengő terep

Szeretném megjegyezni, hogy milyen pozícióból beszélek. A Szabad Demokraták Szövetsége Országos Tanácsának vagyok a tagja. A tanácsban és a szabad demokraták politikai környezetében számos olyan kiváló kolléga található Kis Jánostól Vásárhelyi Miklósig, funkcióban levőktől funkcióban nem levőkig, akik józanságukkal és esetleg korukkal is megértek arra, hogy hivatásos politikusként vagy tanácsadóként, mintegy a párt vénei között szerepeljenek. Az egyik ilyen tiszteletbeli vén szerepét én szívesen fogadom el, és ha már így a vén szerepéből egy javaslatot tehetnék, a következőt mondanám. Minden pártban felmerül az a probléma, hogy ki az első személy, ki a Number One. Az irányzatok, frakciók, platformok gyakran a párt belső és külső hierarchiájában betöltött szerepért versengenek. A politikát fogjuk fel versengő terepnek, ugyanúgy, mint a gazdasági életet vagy mint akár a költészetet is. Ha ez így van, akkor az a kívánatos, hogy a politika ne szakralizálódjék, ne váljon titokzatossá, ne a hátsó szobákban dőljenek el a dolgok, hanem legyen minden világos és átlátszó. Azt, hogy ki a legértékesebb matematikus, azt a szűkebb szakmán belül a matematikusok nagyjából tudják. Azt, hogy ki a legjobb sportoló, azt a nézőközönség is megállapíthatja. Azt, hogy ki szerepel a legjobban az adott vezetői szerepekben, azt előre nem lehet tudni, csak utólag. Ezért én kiválónak tartom azt, ahogy ennek a pártnak a vezetői struktúrája kialakult. Volt egy papiros, amelyre fel kellett írnunk sorban, hogy kiket javasolunk ügyvivőnek azok közül, akik vállalják, hogy ügyvivők legyenek. Hogy egyszer s mindenkorra válasszunk politikust, méghozzá olyat, aki netán miniszterelnök-jelölt is lehetne, az mind a mai napig kockázatos lépés.

Hiszen látható, hogy az MDF legszerencsésebbnek tűnő és sok tekintetben legrangosabb választottja is, karakterproblémák miatt, nem tudja betölteni azt a szerepet, amelyet karizmatikusan a maga számára arányosnak képzelt el. Szívem melegéből támogatom azt a szerves fejlődést, amely a fiatal demokraták politikai elitjének a kialakulásában jelent meg. Nagyszerűnek tartom, hogy ott egy olyan csapat indult el, amely kezdettől erre szánta magát. Orbán Viktort kiváló politikai tehetségnek tartom, a slágfertigsége, a jó debatteri képességei, a jó politikai ösztönei mind arra képesítik, hogy az egyik legjobb magyar politikus legyen. De az az érzésem, hogy túlságosan magabiztos az egójában, és van valami keménység az érintkezési modorában. Kívánom neki… igen, egyszerűen azt, hogy több alázat legyen benne. Nemcsak a munkával szemben, amire megvan benne a képesség és a hajlandóság, hanem a kollégákkal, pályatársakkal, szövetségesekkel, szóval egyáltalán a többi emberrel szemben is.

Ami már megárt

Egy párt vezető testületének a rangsorát három referenciakör határozza meg: a párttagság, a szavazók köre és a nem szavazók, a nem a pártra szavazók, illetve adott esetben a rivális szervezetek köre. Akiket az ellenfél igazán megbecsül, az nem biztos, hogy rossz. Valószínű, hogy a Magyar Demokrata Fórumban is jók azok, akiket a rivális szervezet, tehát a szabad demokraták is meg tudnak becsülni. Én elég szép listát tudnék mondani, hogy kik azok, akiket én nagyra becsülök, legfeljebb éppen azt sajnálom, hogy nem nyomatékosabb a szerepük. Nyitott kérdés, hogy mennyire tud ellenállni a mai magyar politika a káderesedés jelenségének, annak nevezetesen, hogy egy-egy politikai mozgalom a maga legbuzgóbb és leglojálisabb katonáit, akik azonban nem biztos, hogy a legkiegyensúlyozottabb, leghozzáértőbb, a vezetésre leginkább képes emberek, mintegy káderelitté emeli, s ezek aztán kiszorítósdit indítanak a szakmai, a hozzáértő elittel szemben. Mihelyst egy pártban kialakul ez a fajta uralkodó rendi pozíció, ahol a hatalmat a jófiúságért kapjuk és nem az okosfiúságért, akkor előáll az a szindróma, amely az MSZMP-t is jellemezte. Biztos vagyok benne, hogy a kulturális bizottságban, amelyről láttuk a show-t a tévében, nem mindenki érezte, hogy ez így jó. Ha valakinek nehéz volt a szíve, és mégis úgy szavazott, ahogy szavazott, akkor én őszinte együttérzésemet nyilvánítom iránta. De azt gondolom, hogy ott valami hiba van, ha valaki képes ennyire a lelkiismerete ellen fellépni.

Azt kívánom, hogy a szabad demokratáknál legyen fegyelmezett kommunikáció a különböző álláspontok között, hogy nyilvánvalóvá legyenek a kapcsolatok a lelkiismeret és a párt koherenciája között. És azt kívánom, hogy a dzsesszbanda szelleme töltse el a vezetést.

Formálisan pedig azt mondanám: legyen az idén is és jövőre is olyan kiválasztódás, hogy az ügyvivőnek, tehát a hivatásos politikusnak jelentkezők közül az, aki a legnagyobb pontszámot kapja, az legyen egy évre a Number One. Legyen ez nyílt, mondjuk ki, hogy akiben most megbízunk, próba szerencse alapon, az csinálja egy évig. Ha utána másvalakiben jobban megbízunk, akkor az a másik csinálja egészen addig, amíg ki nem alakul, hogy egy ember igazán jól csinálja. És akkor az jó, ha az akár négy vagy nyolc évig csinálja. Annál tovább senki se csinálja, mert az már megárt az országnak is meg magának is.

• Belföld