A helyzet kulcsa ma egyértelműen Vladimír Meciarék kezében van: a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom a szlovákiai parlamentben megszerezte a mandátumok közel ötven százalékát, s így a pozsonyi kormány megalakításához nincs szüksége különösebben mások támogatására. A főbb programpontok tekintetében amúgy sincs nagy különbség a pozsonyi parlament két másik jelentős pártja – a Szlovák Nemzeti Párt és a kommunista utódpárt, a Demokratikus Baloldal Pártja – valamint a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom között. Mindhárom csoportosulás gazdasági programja baloldali jellegű: lassítani és ellenőrizni a privatizációt, fenntartani a közvetlen állami beavatkozás és irányítás lehetőségét, csökkenteni, illetve megszüntetni a privatizációt és a nemzetközi pénzügyi szervezetektől való függést – hangzottak a fő választási szlogenek. De a legfőbb jelszó: az önálló Szlovákia kikiáltása, s e cél eléréséhez a jelenlegi alkotmánnyal nem összeegyeztethető úttól sem riadnak vissza.
Fájdalmas, ám gyors válást?
Valószínű tehát, hogy a szlovákiai parlament több mint háromnegyedét kitevő nemzeti és baloldali blokk különösebb nehézség nélkül egyeztetni tudja elképzeléseit, és laza koalícióra lép. Marginális szerepre van kárhoztatva viszont ezáltal a szlovákiai parlamentbe bejutott két másik csoportosulás – a Ján Carnogursky vezette Kereszténydemokrata Mozgalom, valamint az Együttélés–MKDM–Magyar Néppárt-koalíció. Jelentőségük csupán a háromötödös többséget igénylő törvényeknél nőhet meg – amennyiben képesek egységes álláspont kialakítására.
A cseh győztesek azonban egyik elképzelést sem méltányolják: sem az elszakadás, sem a lassítás koncepcióját. Václav Klaus nem szándékozik Szlovákia miatt visszafogni a cseh gazdaság átalakításának ütemét – rendkívül kérdésessé válik tehát a működőképes szövetségi szervek létrehozása, s nem valószínű, hogy képesek megegyezni egy közös kormányprogramban. Sokkal inkább az várható, hogy névlegesre csökkentik a föderáció hatásköreit – vagy rosszabb esetben Cseh–Szlovákia teljesen kettészakad.
Szlovákiában a konfrontációkereső erők kerültek hatalomra: egyfajta mérsékelten jugoszláv típusú válság felé sodródhat az ország. Ám valószínű, hogy Václav Klaus nem szándékozik egy ilyen hosszan tartó agóniával veszélyeztetni Csehország gazdasági és politikai stabilitását: inkább a fájdalmas, ám gyors válást fogja szorgalmazni. Ehhez a lépéshez lényegében megszerezte a cseh politikai színtér valamennyi pártjának beleegyezését, beleértve a választások nagy vesztesét, a Jirí Dientsbier vezette Polgári Mozgalomét is.
A Charta-mozgalom végső veresége?
A csehszlovákiai fejlődés kulcsa tehát Vladimír Meciar kezébe került – s hozzá kell tennem: Jirí Dientsbier és mozgalma, az önmagát liberálisnak definiáló Polgári Mozgalom kezéből került oda. Az első pillantásra talán meglepő állítást a politikai nagyságokkal tele Polgári Mozgalom döbbenetes bukása igazolja: a PM az egyik törvényhozó testületben sem érte el a bekerüléshez szükséges öt százalékot. Ez azt jelenti, hogy olyan politikai személyiségek jutottak holtvágányra, mint a már említett Jirí Dientsbier külügyminiszter, Pavel Rychetsky kormányalelnök, Petr Pihart cseh miniszterelnök, Dagmar Buresová, a cseh parlament elnöke és sokan mások: valamennyien a Charta ’77 aláírói, a bársonyos forradalom vezéralakjai, a belső ellenzék tagjai, a kommunista rendszer börtönt is megjárt tagjai, a kommunista rendszer börtönt is megjárt disszidensei. Megbukott Rudolf Battek, Petr Uhl, Egon Lánsky, Jaroslav Sabata stb. A Charta tagjai ma már nem alakítják Csehszlovákia politikáját, s ha Václav Havel nem győz az elnökjelöltek versengésében, akkor ez a politikusi gárda szinte nyomtalanul eltűnik – három évvel a győztes forradalom után.
A Charta nemzedékének politikai bukását több mozzanat is előidézte. A legelső s talán legfontosabb az, hogy a Polgári Mozgalom nem tudott párttá válni: az utolsó pillanatig megmaradt független értelmiségiek laza szövetségének, belső pártfegyelem, szigorú hierarchia, folyamatos felelősségre vonás és folyamatos megújulás nélkül. A mozgalom vezető személyiségei a politikai realitások helyett saját elképzeléseik alapján próbáltak megoldást találni a felmerülő problémákra – legtöbbször rosszul. A Polgári Mozgalom személyiségeinek varázsával kívánt népszerűséget szerezni, s teljesen elhanyagolta a szervezeti struktúra kiépítését, az alapszervezeti hálózat létrehozását. Alapvető hibának bizonyult, hogy a Polgári Mozgalom nem tudott a közvélemény előtt markáns, könnyen felismerhető arculatot kialakítani. Kiderült, hogy önmagában a liberalizmus vállalása nem jelent arculatot a PM megfoghatatlan, elmosódó mozgalommá vált – ellentétben a világos, egyértelmű, dinamikus és magabiztos Polgári Demokrata Párttal. S végül: a Polgári Mozgalom vezéralakjai alulmaradtak a szlovák szeparatizmussal szemben vívott küzdelemben, s nem tudták meggyőzően képviselni az egységes Cseh–Szlovákia eszményét. A cseh választópolgár tehát igent mondott a Václav Klaus pénzügyminiszter által képviselt kormánypolitikára, ám nemet mondott a Polgári Mozgalom által alkotott kormányokra. Mindemellett nem kell számítani a cseh térfélen valamiféle jelentős gazdasági, politikai változásra. Václav Klaus és politikai szövetségesei – a konzervatív irányzatú Polgári Demokratikus Szövetség, a kereszténydemokrata Cseh–Szlovák Néppárt, valamint a hasonló jellegű Kereszténydemokrata Párt – kényelmes többséggel rendelkeznek a törvényhozásban, és tartani tudják az eddigi irányvonalat. Sőt valószínű, hogy határozottabb lépéseket tesznek majd, mint a hatalomból éppen most kikerült Polgári Mozgalom. Václav Klaus példaképei Margaret Thatcher és John Major: a PDP a brit konzervatívok példáját kívánja követni.
A tragédia szélén
A cseh–szlovákiai magyarság számára az idei parlamenti választások csaknem tragédiával végződtek. Mint ismeretes, nem jött létre a három reális politikai súllyal rendelkező párt, illetve mozgalom – az Együttélés, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt – közti koalíció, pontosabban: az Együttélés és az MKDM nem tette lehetővé a Magyar Polgári Párt belépését a már létrejött kettős szövetségbe. Ezzel arra kényszerítették a Magyar Polgári Pártot, hogy egyedül induljon a választásokon, és ellenfele éppen a Magyar Néppárt belépésével háromtagúra bővült koalíció legyen. Ennek következtében reálissá vált az a veszély, hogy egyik „választási szubjektum” sem éri el a parlamenti bejutáshoz szükséges küszöböt – ez a Magyar Polgári Párt esetében 5, a hármas koalíció esetében 7 százalék volt.
Így aztán még a legkomorabb jóslatok is majdnem valóra váltak, s a hármas koalíció csak néhány tizedszázalékkal lépte túl a küszöböt a maga 7,4 százalékos eredményével. Csak sajnálni lehet – ha nem tekintjük végzetes hibának, hogy az MKDM–Együttélés koalíció kirekesztő politikája jóvoltából a Magyar Polgári Párt által megszerzett 2,3 százalék nem hozott újabb képviselőket. Ha e két párt elfogadta volna a Magyar Polgári Párt koalíciós ajánlatát, akkor ma a magyar képviselők nem a szlovákiai parlament leggyengébb politikai csoportosulását alkotják, hanem a harmadik legerősebb frakció tagjai. Mindemellett hozzá kell tenni, hogy szerepük lényegesen nem változott volna. Azzal, hogy nem került be a parlamentbe sem a liberális Demokrata Párt, sem a konzervatív Polgári Demokratikus Unió, a magyar képviselők elvesztették a két éven át gyakorolt szerepüket, s nem váltak a „mérleg nyelvévé”. Szavazataikra ma Szlovákiában egyszerűen nincs szüksége senkinek. A koalíció ugyanis valószínűleg működőképes lesz a magyar szavazatok nélkül is. Elképzelhető persze olyan helyzet, melyben mégis jelentős lesz a magyar szavazatok mikéntje, ám ez az eset a közeljövőben nem valószínű. Ettől függetlenül ma az Együttélés–MKDM koalícióra hárul a magyar érdekek képviselete – többek közt a szlovák szuverenitás elfogadásának, illetve kikiáltásának kérdésében is. A felelősséget ma már senkivel sem oszthatják meg, s szavazataikért számot kell adniuk a választópolgároknak.
Cseh–Szlovákia keleti felében s ezáltal az egész országban lényegesen megnövekedett a bizonytalanság. Kézzelfogható közelségbe került Szlovákia elszakadása, a baloldali visszarendeződés, a fokozatos balkanizálódás. Egyre valószínűbb, hogy a mai Cseh–Szlovákia területén hamarosan egyre éleződő információs, gazdasági és etnikai konfliktusok tanúi vagy szenvedő alanyai leszünk.
- Külföld [6]