Skip to main content

Gyengéd ellenforradalom?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A csehszlovákiai választások eredményei


Csehország

1. Polgári Demokratikus Párt: 33 százalék
2. Baloldali Blokk: 15 százalék

A további helyeken 5–7 százalékos eredményekkel a következő pártok végeztek: Cseh–Szlovák Szociáldemokrácia, Polgári Demokratikus Szövetség, Republikánus Párt, Cseh–Szlovák Néppárt.

Szlovákia

1. Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom: 35 százalék
2. Demokratikus Baloldal Pártja: 14 százalék
3. Szlovák Nemzeti Párt: 9 százalék
4. Kereszténydemokrata Mozgalom: 8 százalék
5. Együttélés–MKDM–MNP koalíció: 7 százalék
















A helyzet kulcsa ma egyértelműen Vladimír Meciarék kezében van: a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom a szlovákiai parlamentben megszerezte a mandátumok közel ötven százalékát, s így a pozsonyi kormány megalakításához nincs szüksége különösebben mások támogatására. A főbb programpontok tekintetében amúgy sincs nagy különbség a pozsonyi parlament két másik jelentős pártja – a Szlovák Nemzeti Párt és a kommunista utódpárt, a Demokratikus Baloldal Pártja – valamint a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom között. Mindhárom csoportosulás gazdasági programja baloldali jellegű: lassítani és ellenőrizni a privatizációt, fenntartani a közvetlen állami beavatkozás és irányítás lehetőségét, csökkenteni, illetve megszüntetni a privatizációt és a nemzetközi pénzügyi szervezetektől való függést – hangzottak a fő választási szlogenek. De a legfőbb jelszó: az önálló Szlovákia kikiáltása, s e cél eléréséhez a jelenlegi alkotmánnyal nem összeegyeztethető úttól sem riadnak vissza.

Fájdalmas, ám gyors válást?

Valószínű tehát, hogy a szlovákiai parlament több mint háromnegyedét kitevő nemzeti és baloldali blokk különösebb nehézség nélkül egyeztetni tudja elképzeléseit, és laza koalícióra lép. Marginális szerepre van kárhoztatva viszont ezáltal a szlovákiai parlamentbe bejutott két másik csoportosulás – a Ján Carnogursky vezette Kereszténydemokrata Mozgalom, valamint az Együttélés–MKDM–Magyar Néppárt-koalíció. Jelentőségük csupán a háromötödös többséget igénylő törvényeknél nőhet meg – amennyiben képesek egységes álláspont kialakítására.

A cseh győztesek azonban egyik elképzelést sem méltányolják: sem az elszakadás, sem a lassítás koncepcióját. Václav Klaus nem szándékozik Szlovákia miatt visszafogni a cseh gazdaság átalakításának ütemét – rendkívül kérdésessé válik tehát a működőképes szövetségi szervek létrehozása, s nem valószínű, hogy képesek megegyezni egy közös kormányprogramban. Sokkal inkább az várható, hogy névlegesre csökkentik a föderáció hatásköreit – vagy rosszabb esetben Cseh–Szlovákia teljesen kettészakad.

Szlovákiában a konfrontációkereső erők kerültek hatalomra: egyfajta mérsékelten jugoszláv típusú válság felé sodródhat az ország. Ám valószínű, hogy Václav Klaus nem szándékozik egy ilyen hosszan tartó agóniával veszélyeztetni Csehország gazdasági és politikai stabilitását: inkább a fájdalmas, ám gyors válást fogja szorgalmazni. Ehhez a lépéshez lényegében megszerezte a cseh politikai színtér valamennyi pártjának beleegyezését, beleértve a választások nagy vesztesét, a Jirí Dientsbier vezette Polgári Mozgalomét is.

A Charta-mozgalom végső veresége?

A csehszlovákiai fejlődés kulcsa tehát Vladimír Meciar kezébe került – s hozzá kell tennem: Jirí Dientsbier és mozgalma, az önmagát liberálisnak definiáló Polgári Mozgalom kezéből került oda. Az első pillantásra talán meglepő állítást a politikai nagyságokkal tele Polgári Mozgalom döbbenetes bukása igazolja: a PM az egyik törvényhozó testületben sem érte el a bekerüléshez szükséges öt százalékot. Ez azt jelenti, hogy olyan politikai személyiségek jutottak holtvágányra, mint a már említett Jirí Dientsbier külügyminiszter, Pavel Rychetsky kormányalelnök, Petr Pihart cseh miniszterelnök, Dagmar Buresová, a cseh parlament elnöke és sokan mások: valamennyien a Charta ’77 aláírói, a bársonyos forradalom vezéralakjai, a belső ellenzék tagjai, a kommunista rendszer börtönt is megjárt tagjai, a kommunista rendszer börtönt is megjárt disszidensei. Megbukott Rudolf Battek, Petr Uhl, Egon Lánsky, Jaroslav Sabata stb. A Charta tagjai ma már nem alakítják Csehszlovákia politikáját, s ha Václav Havel nem győz az elnökjelöltek versengésében, akkor ez a politikusi gárda szinte nyomtalanul eltűnik – három évvel a győztes forradalom után.

A Charta nemzedékének politikai bukását több mozzanat is előidézte. A legelső s talán legfontosabb az, hogy a Polgári Mozgalom nem tudott párttá válni: az utolsó pillanatig megmaradt független értelmiségiek laza szövetségének, belső pártfegyelem, szigorú hierarchia, folyamatos felelősségre vonás és folyamatos megújulás nélkül. A mozgalom vezető személyiségei a politikai realitások helyett saját elképzeléseik alapján próbáltak megoldást találni a felmerülő problémákra – legtöbbször rosszul. A Polgári Mozgalom személyiségeinek varázsával kívánt népszerűséget szerezni, s teljesen elhanyagolta a szervezeti struktúra kiépítését, az alapszervezeti hálózat létrehozását. Alapvető hibának bizonyult, hogy a Polgári Mozgalom nem tudott a közvélemény előtt markáns, könnyen felismerhető arculatot kialakítani. Kiderült, hogy önmagában a liberalizmus vállalása nem jelent arculatot a PM megfoghatatlan, elmosódó mozgalommá vált – ellentétben a világos, egyértelmű, dinamikus és magabiztos Polgári Demokrata Párttal. S végül: a Polgári Mozgalom vezéralakjai alulmaradtak a szlovák szeparatizmussal szemben vívott küzdelemben, s nem tudták meggyőzően képviselni az egységes Cseh–Szlovákia eszményét. A cseh választópolgár tehát igent mondott a Václav Klaus pénzügyminiszter által képviselt kormánypolitikára, ám nemet mondott a Polgári Mozgalom által alkotott kormányokra. Mindemellett nem kell számítani a cseh térfélen valamiféle jelentős gazdasági, politikai változásra. Václav Klaus és politikai szövetségesei – a konzervatív irányzatú Polgári Demokratikus Szövetség, a kereszténydemokrata Cseh–Szlovák Néppárt, valamint a hasonló jellegű Kereszténydemokrata Párt – kényelmes többséggel rendelkeznek a törvényhozásban, és tartani tudják az eddigi irányvonalat. Sőt valószínű, hogy határozottabb lépéseket tesznek majd, mint a hatalomból éppen most kikerült Polgári Mozgalom. Václav Klaus példaképei Margaret Thatcher és John Major: a PDP a brit konzervatívok példáját kívánja követni.

A tragédia szélén

A cseh–szlovákiai magyarság számára az idei parlamenti választások csaknem tragédiával végződtek. Mint ismeretes, nem jött létre a három reális politikai súllyal rendelkező párt, illetve mozgalom – az Együttélés, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt – közti koalíció, pontosabban: az Együttélés és az MKDM nem tette lehetővé a Magyar Polgári Párt belépését a már létrejött kettős szövetségbe. Ezzel arra kényszerítették a Magyar Polgári Pártot, hogy egyedül induljon a választásokon, és ellenfele éppen a Magyar Néppárt belépésével háromtagúra bővült koalíció legyen. Ennek következtében reálissá vált az a veszély, hogy egyik „választási szubjektum” sem éri el a parlamenti bejutáshoz szükséges küszöböt – ez a Magyar Polgári Párt esetében 5, a hármas koalíció esetében 7 százalék volt.

Így aztán még a legkomorabb jóslatok is majdnem valóra váltak, s a hármas koalíció csak néhány tizedszázalékkal lépte túl a küszöböt a maga 7,4 százalékos eredményével. Csak sajnálni lehet – ha nem tekintjük végzetes hibának, hogy az MKDM–Együttélés koalíció kirekesztő politikája jóvoltából a Magyar Polgári Párt által megszerzett 2,3 százalék nem hozott újabb képviselőket. Ha e két párt elfogadta volna a Magyar Polgári Párt koalíciós ajánlatát, akkor ma a magyar képviselők nem a szlovákiai parlament leggyengébb politikai csoportosulását alkotják, hanem a harmadik legerősebb frakció tagjai. Mindemellett hozzá kell tenni, hogy szerepük lényegesen nem változott volna. Azzal, hogy nem került be a parlamentbe sem a liberális Demokrata Párt, sem a konzervatív Polgári Demokratikus Unió, a magyar képviselők elvesztették a két éven át gyakorolt szerepüket, s nem váltak a „mérleg nyelvévé”. Szavazataikra ma Szlovákiában egyszerűen nincs szüksége senkinek. A koalíció ugyanis valószínűleg működőképes lesz a magyar szavazatok nélkül is. Elképzelhető persze olyan helyzet, melyben mégis jelentős lesz a magyar szavazatok mikéntje, ám ez az eset a közeljövőben nem valószínű. Ettől függetlenül ma az Együttélés–MKDM koalícióra hárul a magyar érdekek képviselete – többek közt a szlovák szuverenitás elfogadásának, illetve kikiáltásának kérdésében is. A felelősséget ma már senkivel sem oszthatják meg, s szavazataikért számot kell adniuk a választópolgároknak.

Cseh–Szlovákia keleti felében s ezáltal az egész országban lényegesen megnövekedett a bizonytalanság. Kézzelfogható közelségbe került Szlovákia elszakadása, a baloldali visszarendeződés, a fokozatos balkanizálódás. Egyre valószínűbb, hogy a mai Cseh–Szlovákia területén hamarosan egyre éleződő információs, gazdasági és etnikai konfliktusok tanúi vagy szenvedő alanyai leszünk.
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon