Mindez az ipari és a mezőgazdasági termelés igen súlyos csökkenése mellett, nettó beruházások, azaz az értékcsökkenést meghaladó beruházások nélkül ment végbe. A termelés csökkenése minden bizonnyal kisebb méretű és lassabb lett volna a keleti piacok fizetőképességének megszűnése nélkül. Így is figyelemre méltó, hogy számos, korábban csak a szovjet piacon versenyképes vállalat nyugati exporttal tudta ellensúlyozni keleti piacvesztését.
A szándékot senki sem vitatja
Az ipari termelés visszaesése az idén megállt, s némi növekedés jelei mutatkoztak. Ezek azonban túl rövid ideje tapasztalhatók, ráadásul még nem bontakoztak ki az új csődtörvény hatásai, s így koraiak volnának még a messzemenő következtetések. A visszaesés azonban nagyarányú, s bizonyos földrajzi körzetekben nyomasztó munkanélküliséget okozott. A jövedelmek szóródásának megnövekedése és a mérhető szegénység fokozta annak érzetét, hogy adott jövedelem birtokában az egyén szegényebbnek érzi magát, ha az övénél nagyobb jövedelmek igen gyakoriak a társadalomban (vagy megfordítva). Ha e folyamatok még előrébb haladnak, veszélyessé válhat a társadalmi béke elért szintje, növekedhet a sztrájkok és parlamenten kívüli akciók száma és hordereje, végbemehet a politikai radikalizálódás. Ez megszüntetné azt az előnyt, amit a belföldi és a külföldi befektetők számára a magyar társadalmi és politikai helyzet jelent a külső környezethez képest.
Nem képzelhető el olyan kormány, amely ilyen körülmények között ne foglalkozna olyan gazdaság- és szociálpolitika kidolgozásával, amely lassítaná a kapacitások kihasználásának csökkenési folyamatát, és beruházásokkal munkaalkalmat teremtve ne próbálná előmozdítani a külső piacok bővülését s egyben védeni a hazai termelőket a külső versenytől.
Nem az a kérdés, hogy van-e létjogosultsága az ilyen politikának, hanem hogy megvannak-e a gazdaság élénkülésének feltételei, és nem zavarnák-e az élénkítésre igénybe vett eszközök a pénz stabilitását, a stabilizálási folyamat folytatását, nem fordítanák-e meg a nemzetközi pénzügyi mérlegek javulási irányzatát.
Magától vagy beavatkozással?
A hagyományos gazdasági növekedési elméletek szerint a hosszú távú gazdasági növekedést exogén – a gazdaság szempontjából külső – technológiai folyamatok hajtják előre, s a gazdaságpolitikának csak rövid távon lehet hatása a növekedésre. Az endogén, tehát a gazdaságon belüli tényezők hatására is létrejövő növekedést elfogadó újabb elméletek helyt adnak annak a gondolatnak, hogy lehetnek olyan gazdaságpolitikák, illetve sokkhatások, amelyek egy ország gazdaságát az egyik egyensúlyi pályáról, például a termelés és a fogyasztás alacsony szintjén megvalósuló egyensúlyról egy magasabb szintű egyensúlyi állapotba taszítják át. E felfogás hívei számítanak olyan, hosszú távon ható tényezőkre is, mint a humán és a dologi tőke felhalmozódása, a jövedelemelosztás változása, a be- és elvándorlás vagy a gazdasági struktúra megváltozása, a pénzügyi közvetítés intézményi és minőségi javulása.
Igazolni látszik az újabb elméletet a japán és a koreai iparosítási folyamat, amely megmutatja: kormánynak szerepe lehet annak meggyorsításában, hogy a kevéssé hatékony, hagyományos szektorok kedvező egyensúlyba kerüljenek egy nagy termelékenységű, versenyképes, modern feldolgozó iparral és szolgáltatási szektorral. Ehhez azonban hozzátartozott az is, hogy az ázsiai országokban a demokratizálási folyamatot tompította a hagyományos mentalitás (Koreában lassította a kormányok diktatórikus politikája is), hozzátartozott ezenkívül a teljesítménykényszer történelmi folytonossága, a belpiacok igen lassú liberalizálása, ha ilyen egyáltalán bekövetkezett.
Nálunk az elmúlt 40 év megtanította a gazdaság szereplőit a közvetlen kormánykoordinációval szembeni idegenkedésre, s az is félő, hogy az ilyen koordináció annak biztos követőit, az állami vállalatokat éltetné, érdekeik más szektorok rovására való érvényesítését mozdítaná elő, és lassítaná a privatizálást. E koordináció helyett a kormánynak abban lehet szerepe, hogy kedvező körülményeket teremtsen a hazai és az ország küszöbén felhalmozott tőke befektetéséhez.
Ehhez nem a pénzpolitikát és a hitelezést kell liberalizálni, hiszen aligha hihető, hogy újabb rossz követelések felhalmozására kívánnák bírni a bankokat, s ezzel gyengíteni a betétesek bizalmát. Különben is, már Keynes megmondta, hogy „egy zsinórt csak húzni lehet, és nem tolni”. Hitelt csak az vesz fel, aki nagy valószínűséggel olyan nyereségre tesz szert, amelyből nagy megerőltetés nélkül tud törleszteni, s emellett sikerrel tudja érvényesíteni a kamatterhet a felszámított árakban. Ehhez azonban versenyképesnek kell lennie, amit akadályoznak a nagyarányú bérközterhek az adott termelékenységi színvonalon. S annak tudatában, hogy még a mostani magas közterhek sem nyújtanak anyagi alapot a munkavállalóknak nyújtandó megfelelő szolgáltatásokra, tudomásul kell vennünk, hogy ezen a módon még az a megfigyelés sem lesz ránk vonatkoztatható, hogy a világ szegényebb országai és országokon belül a szegényebb régiók növekedése gyorsabb, mint a gazdagabbaké.
Az ösztönzés területei
A kormány azzal is hatékonyan szolgálná a növekedés meggyorsítását, ha fejlesztené a pénzügyi közvetítő rendszert. Az ilyen rendszer ugyanis csaknem kiküszöböli a befektetők veszteségkockázatát, mivel sokféle értékpapírból álló, diverzifikált befektetési tárca tartását kínálja számukra. Másodszor összpontosítja a társadalom megtakarításait, és így minimálisra csökkenti a közönség fizetőképességi kockázatát. Ezáltal minden egyes befektetőnek kisebb készpénztartási szükséglete lesz, s megnő a közép- és hosszú lejáratú befektetések, a tőkésíthető megtakarítások aránya. Végül, de nem utolsósorban a bankok és tőzsdeügynökök jól felszerelt és magasan képzett munkatársakkal ellátott hálózata átvilágítja a cégek és a tartós fogyasztási javakat vásárló közönség helyzetét, és nagy hányadban veszi ezzel elejét a rossz beruházásoknak. Ilyen közvetítési rendszer nagyszámú részvény forgalomba hozatalát, azaz a privatizálás gyorsítását és új, részvénytársaság nagyságrendű cégek alapítását kívánja meg, emellett meg kellene változtatni az adóterhek arányait, mégpedig a megtakarítók – különösen a hosszú távra megtakarítók –, a kockázati befektetők javára és a fogyasztók rovására.
Annyira elmaradott infrastruktúrájú országban, mint Magyarország, nem elhanyagolható az sem, hogy újragondoltassék, milyen legyen az állami és az önkormányzati kiadások optimális nagysága és összetétele. A tapasztalatok szerint a lassan növekedő gazdaságú országokban nagy az aránya az állami kiadásoknak, ezen belül is a transzfer jellegű kifizetéseknek. A gyorsan növekvő országokban viszont az állami kiadások aránya kicsi, de ezen belül a beruházások a legtekintélyesebbek. A legnagyobb szűkösség a lakáskínálatban és -építésben van, s a lakáshiány a társadalmi feszültségek s különösen a társadalom és az ifjúság közötti konfliktusok forrása lehet. Állami és önkormányzati szociális lakásépítés nélkül, pusztán a jelzálog-hitelezés és építési társaságok eszközeivel a lakásprobléma társadalmilag nem megoldható. A hatékony, olcsóbb lakásépítő vállalkozások is számottevően javíthatják a helyzetet; ez egyben aránylag a legjobban növelheti a foglalkoztatást is, különösen, ha ideszámítjuk a karbantartást is. Egy ilyen program, párosítva az expóval kapcsolatos kormányzati beruházási tevékenységgel, elégséges közvetlen és közvetett kiadásokkal járó állami beavatkozást jelentene. De a törékeny monetáris egyensúlyra vigyázni kell, nem szabad megállítani a strukturális, piaci hatásokra bekövetkező javulást.
- gazdaság [6]