Az utolsó gazdaságélénkítés
A Nagykanizsai Bútorgyár, mint annyi más vállalat, az 1985-ös MSZMP-kongresszuson meghirdetett élénkítő gazdaságpolitika nyomán növelte jó nagyra kapacitását és hitelállományát. Még be sem fejezték az akkor kezdett beruházásokat, mikor elérte őket a recesszió.
A vállalat igazgatóját, Tóth Jánost 1990-ben választotta újra a Vállalati Tanács, miután ’89-ben átvette a gyárat 33 évig egyfolytában igazgató elődjétől, akit egyébként egyszer már otthagyott.
1988-ban hívták vissza a bútorgyárba gazdasági igazgatónak mint a nyugati partnerekkel tárgyalóképes szakembert.
Az új gazdasági igazgató (majd igazgató) igyekezett egyensúlyba hozni a vállalatot: üdülőingatlanokat adott el, s német befektetőkkel közös kft.-be vitte a jól jövedelmező kárpitosüzemet, hogy befejezhessék az előrehaladott fejlesztéseket, és fenntartsák a vállalatot addig, amíg a drámai belső piaccsökkenést és keleti exportot nyugati exporttal tudják pótolni.
Az 1300-as létszám 80 fővel csökkent, de ezen belül több vezetői állás szűnt meg, mint fizikai; a bérek a múlt évben 27%-kal nőttek, s az évi 20 millió forintos tőkés exportot 350 milliósra tornázták föl, 3540%-os belföldi alapanyagár-növekedés és forintárfolyam-esés mellett. A gyár 1,22 milliárd forintos árbevételt realizált, 80 millió forintnyi hosszú lejáratú hitelt törlesztett, és termelt 107 millió Ft veszteséget. Még mindig elég ingatag pénzügyi pozícióban tehát, de átment a tű fokán, exportszerződéseit teljesíteni tudta, rendelésállományát növelte, megbízható késztermékszállítónak bizonyult nagy, biztos piacú nyugati cégek előtt. Csak pénze nem volt soha. A hónap 20-a után már nem rendelt anyagot, hogy a következő hónap elején a befolyó bevételekből bért tudjon fizetni.
A szakszervezet betart
Pénz kell, pénz, hogy túléljék ezt az évet is, hogy úrrá legyenek a hitelképtelenségen, hogy finanszírozni tudják a termelést, törleszteni a tartozást, hogy megmaradjon a gyár. Az igazgató nem látott más megoldást, mint eladni a kft.-ben lévő vállalati tulajdonrészt a német társnak. Óvatosan tárgyalt, hogy ne derüljön ki az égető pénzhiány, hisz ezzel rontja tárgyalási pozícióit. Már annak idején, a kft. alakításakor igen előnyös vagyonértékelést értek el, s most sikerült névértéken tartani a részüket, holott a vállalat értéke a veszteség miatt csökkent. A németek aláírták az előszerződést, tudomásul véve, hogy az eladónak szüksége van az Állami Vagyonügynökség beleegyezésére és mindenekelőtt a Vállalati Tanács jóváhagyására. Ekkor mutatta meg a VT-ben helyet foglaló három dolgozói képviselő, hogy mekkora ereje van: megakadályozták a kft. eladását. Mivel hármuk ellenszavazata nem volt elegendő, lemondtak VT-tagságukról, s ezzel működőképtelenné tették a Vállalati Tanácsot. A vállalatnál fellelhető szakszervezeti bizottság (a hagyományos faipari) pedig, élén a függetlenített szakszervezeti titkárral az Állami Vagyonügynökséghez fordult: foglaljon állást, hogy az igazgató nem szegte-e meg a privatizációra vonatkozó szakszervezeti egyeztetési előírásokat. A cél: mondjon le Tóth János igazgató!
10 milliós veszteség
A szakszervezeti feljelentéssel csöpp híján elbukott a vállalatvezetés nyaktörő versenyfutása az idővel, a fizetésképtelenséggel. Az igazgató az eladási tárgyalásokkal párhuzamosan elkészítette és benyújtotta az Állami Vagyonügynökségnek a vállalat átalakulási tervét, s a kft. eladását vagyonátalakításnak, nem privatizációnak minősítette. (Mondván: névértéken adja át a vállalati részt.) A megállapodás szerint a német fél a vételárat már elhelyezte a vállalat bankszámláján, csak zároltatta addig, amíg a szerződés véglegesen aláírható, az ÁVÜ-jóváhagyás birtokában. Az aláírás azonban most a bizonytalan jövő ködébe távolodott: új VT-tagokat kellene választani, az ÁVÜ állásfoglalására kéne várni. Tóth János igazgató halálugrásra szánta el magát: azonnal a vállalat államigazgatási felügyelet alá vonását kérte, így államigazgatási hatáskörben talán gyorsan jóváhagyja az ÁVÜ az átalakulási tervet, eladja a kft.-t, s a vállalat hozzájut a pénzhez, az éltető pénzekhez. Mert más pénzekről is szó volt: nyugati partnerei hitelgaranciát szereztek a bútorgyárnak. Legfeljebb Tóth János nem lesz tovább igazgató, mert az ÁVÜ valakit kinevez biztosnak a vállalat élére.
Nem így történt. Tóth Jánost meghagyta posztján az ÁVÜ, de akármilyen gyorsan történt minden (alighanem a város kormánypárti képviselőjének diszkrét segítségétől nem függetlenül), annyira gyorsan nem történhetett, hogy a néhány napos fennakadást át lehetett volna hidalni. Egy fityingjük sem volt. Nem tudtak anyagot vásárolni, vizet, áramot fizetni, le kellett állítani a gyárat. A németek pénze közben a zárolt számlán pihent, csak a kamatveszteség 4,5 millió Ft-ra rúgott. A leállás miatti késedelmi kamatokkal együtt a közvetlen veszteség mintegy 10 millió, ha a vállalat megússza rendelés-visszaesés nélkül.
Miért?
Kinek, minek volt jó a bútorgyári szakszervezet hadművelete az igazgató megbuktatása érdekében?
Racionális magyarázat nincs. A feloszlatott VT „dolgozói küldötte”, aki egyébként a gyár egyik legjobban kereső, s inkább csak a szokásjog által fenntartott, nélkülözhető munkakörében foglalkoztatott dolgozója, régi szakszervezeti bizalmi, annyit tud mondani, hogy „az üzemben ez a hangulat”. A vállalat dolgozói meg tudták tartani munkahelyüket, jövedelmük lépést tartott az inflációval, s létszámcsökkentési tervek sem riogatják őket. Sértett viszont a régi „vállalati háromszög”, amely elvesztette súlyát, sértettek az irodai alkalmazottak, akiknek létszámát csökkentették, s alighanem nőtt a drill a műhelyekben. Sokan veszítettek régi kényelmükből, apródonként kialakított kis előjogaikból. A szigorúbb gazdálkodás jegyében a három „dolgozói küldött” mindenesetre valószínűleg fölöslegessé válik. Az igazgató nem akar „érdekvédőket” fizetni.