Magyarország – számos nehézséggel, kerülőúttal, de – úton van a polgári jogállam felé. A polgári jogállamok pedig az államhatalom megosztásának és az államhatalmi ágak egyensúlyának elvére épülnek fel. A modern állam azonban jóval bonyolultabb és nagyobb szervezetrendszer annál, hogysem működésére a hagyományos montesquieu-i elveket változatlanul, illetve kizárólagosan lehessen alkalmazni. A közhatalom-megosztás és az egyensúly biztosításának számtalan variációja alakult ki a különböző államokban – például gyökeresen más a német, a francia és az amerikai kormányzati rendszer. A modern államban újfajta „hatalmi ágak” alakulnak ki – pl. az önkormányzati, az érdek-képviseleti vagy a tömegkommunikációs hatalom. Emellett a mai államok nem egyszerűen közhatalmi, hanem gazdasági és szociális államok is, megítélésüknek nem egyetlen mércéje az alkotmányosság és a törvényesség. Az államnak szolgáltatnia kell, a lakosság eredményességi-sikerességi kritériumokat támaszt az állammal szemben.
A magyar helyzet jelenleg több szempontból is sajátos. Mindenekelőtt még a szocialista rendszer idejéből származó alkotmány van hatályban, természetesen 1989–90-ben végrehajtott jelentős módosításokkal. Bár a változtatás kétségkívül igen lényeges volt, de azért inkább szellemes, mint valós az a megállapítás, hogy a régi alkotmányból csak annyi maradt: Magyarország fővárosa Budapest. A régi alkotmány szerkezete-felépítése ugyanis konzervál (l. pl. az ügyészségre vonatkozó részt), a polgári berendezkedés számos eleme pedig hiányzik (pl. a gazdasági alkotmányosság alapelveinek kibontása). Szükség van tehát egy „teljesen új” alkotmányra – ez azonban reálisan 1995 előtt nem várható, azután is csak politikai konszenzus esetén. Megalkotásánál figyelembe kell venni az 1990–1994 közötti szakasz tapasztalatait, ugyanakkor viszont az alkotmányozónak elég nagy lesz a mozgásszabadsága. Az 1990-ben kialakult rendszer számos eleme ugyanis rövid távú politikai megfontolások eredménye volt, még nincsenek tradíciói, a tanulópénz kifizetése után könnyen megváltoztatható.
A következőkben néhány alapkérdéssel szeretnék foglalkozni. (A kormány és az önkormányzatok problémáit e cikk nem tárgyalja.)
a) Parlamentarizmus
A jelenlegi magyar alkotmányban az Országgyűlés nem egyszerűen törvényhozó hatalom, hanem megőrizte legfelsőbb államszervi jellegét. Minden más állami szerv ugyanis az Országgyűlés által jön létre, nemcsak törvényi alapjait tekintve, hanem a parlament választja meg a köztársasági elnököt, a miniszterelnököt, a Legfelsőbb Bíróság elnökét, az Alkotmánybíróság tagjait. Magyarországon tehát ún. parlamentáris rendszer alakult ki – erőteljesen német mintára.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az Országgyűlés működése nem esik jogállami kontroll alá – l. pl. a köztársasági elnöknek a törvények kihirdetésével kapcsolatos jogosítványait vagy az Alkotmánybíróság intézményes normakon trollját. Ez a kontroll nem a népszuverenitás sérelme, hanem annak a következménye, hogy a demokratikus államban nincs korlátlan hatalom.
Az Országgyűlésnek be kell látnia, hogy elsősorban törvényhozó hatalom, fő feladata a törvényalkotás. Jelenleg a képviselők jelentős része azonban túlzott mértékben kíván politizálni (l. napirend előtti felszólalások), illetve operatív államügyekben részt akar venni.
Nyilván a parlamentnek van bizonyos ellenőrző funkciója a kormány, a közigazgatási tevékenység felett. Ezt az ellenőrzést azonban alapvetően az erre rendelt parlamenti szerv, az Állami Számvevőszék útján kell megvalósítania – a Számvevőszék nem egyszerűen költségvetési, hanem általános ellenőrző segédszerve az Országgyűlésnek (ez a funkció eddig alig kialakult). Az Országgyűlés (és egyéb bizottságai különösen!) nem vehet át operatív teendőket. Néhány negatív példa: bár a kulturális bizottság sajtóbizottságában kidolgozott médiatörvény-tervezet ezt sugallja, a parlament szerintem nem láthat el tulajdonosi funkciókat a közszolgálati média felett. Vagy véleményem szerint az ellenzék napi érdekeivel szemben hosszú távon nem lenne helyes, ha a parlament látná el a központi privatizációs állami szerv felügyeletét, avagy döntene abban, hogy mely vállalatok maradjanak állami tulajdonban. Ez kormányzati feladat.
Még alapvető törvények sora hiányzik, az Országgyűlésnek tehát a törvényhozásra kell koncentrálnia. Ehhez a parlament jelenleginél hatékonyabb működtetésére, a többpártrendszerhez igazodó korszerű ügyrendre lenne szükség – a régi ügyrend több szempontból már alkotmányellenes. Nem túl szerencsés az sem, ha az Országgyűlés vezetése konkrét ügyekben exponálja magát – ebben nyilván az elnök jár az élen, de szerintem az is vitatható, hogy az Országgyűlés alelnöke fordul – (l. a médiaelnökök ügyében Göncz Árpádhoz írt levelét) egyébként tartalmilag jogosan – kormányzati jogszabály megsemmisítéséért az Alkotmánybírósághoz.
Ehhez még két megjegyzést. A képviselők jó része idegenkedik a – főleg gazdasági természetű – törvényhozástól, mert nincs kodifikációs technikai szakismerete (erre a korábban szabadfoglalkozású ügyvédek is rászorulhatnak). Ezt rendszeres képzéssel lehetne pótolni. Másrészt sajnos a politikai támadás, botrány növeli a népszerűséget, a politikai sanszokat. Debreczeni Józsefet sem ismerte senki mindaddig, amíg magát alkotmányjogásszá átképezve durván bele nem kötött a köztársasági elnökbe. Eörsi Mátyás ismertségének is biztos jót tesz a Horváth Balázs elleni sértő megjegyzés. Ezek a „műbalhék” azonban gátolják a törvényalkotást. Továbbá a kormánynak mint végrehajtó hatalomnak nem szabadna teljesen magához vennie a törvény-előkészítést – pl. az USA-ban a lehető legritkábban kezdeményez a közigazgatás törvényt. Nálunk az amerikai gyakorlat nyilván nem vehető át, de támogatni kellene a képviselői törvényjavaslatokat, és nem féltékenyen lesöpörni az asztalról. Ahol pedig szakmailag megfelelő képviselői törvényjavaslat van (l. a termékfelelősséget vagy a nemzetközi szerződések hazai jogba illesztéséről szóló tervezetet), a kormány ne tekintse ezt konkurensének, és ne nyújtson be hasonló tartalmú törvényjavaslatot.
Úgy gondolom, a parlament elsődlegességét ebben az évtizedben meg kellene őrizni, nincs szükség pl. prezidenciális köztársaságra. A jelenlegi parlamentarizmus költséges és hatékony munkát gátló túlhajtásait azonban sürgősen le kell építeni – pl. ilyen kis országban nyilván nincs szükség majd 400 képviselőre.
b) Többpártrendszerű parlament
Egy tisztán pártpolitikán alapuló szisztémában – ebben a Fidesznek teljesen igaza van – csak listás választás lenne igazán jogosult. Nyugati szemmel anakronizmus a független képviselői státus, a Kisgazdapárt nélküli kisgazda harmincötök, a napirend előtti – törvényhozást gátló – politikai purparlék. Abszurd, hogy valaki az egyéni választókörzetében vereséget szenved, majd egész más körzetben listán bejut a parlamentbe, utána frakcióvezető lesz, ezt követően átül más képviselőcsoportba. A mai rendszer tehát az átmenet tipikus terméke, az 1989–1990-es csírapártokhoz igazodik, kiforrottabb rendszerben fenntartása aligha lehetséges.
A Fidesz javaslata a tisztán listás választásokra egy fejlett többpárti berendezkedésben logikus, de oly mértékben sérti a két „nagy párt” (igazából persze nem párt, hanem szövetség jellegű szervezet), az MDF és az SZDSZ érdekeit, hogy megvalósításra aligha számíthat. Azt is figyelembe kell venni, hogy az elmúlt két évben sajnos a pártszerveződés Magyarországon egyáltalán nem haladt előre, a pártok változatlanul kialakulatlanok, meglévő pártok szétszakadására, illetve eltűnésére, új pártok keletkezésére lehet számítani.
Ilyen körülmények között nyilván fenntartandó a félig pártlistás, félig egyéni választási rendszer. Néhány kirívó részanomáliát – pl. listás képviselők átülését – azonban már most meg kellene szüntetni.
c) Kétkamarás országgyűlés?
A jelenlegi parlamenti működés hiányosságait látva sok szakértőben felmerül egy második kamara létrehozása (képviselőház–szenátus). Látni kell azonban, hogy a kis Magyarországon nincsenek meg a második kamara más országokban szokásos feltételei (pl. a föderatív államszervezet), a felsőház történeti tradíciói pedig 1945-ben megszakadtak.
Nálunk a második kamara lényegében „érdek-képviseleti kamaraként” képzelhető el. Szerintem erre sincs szükség, mert tovább lassítaná a törvényhozást, és növelné a parlament amúgy sem kevés költségeit. Ebből viszont nem következik az, hogy a gazdasági érdekképviseletek jelenlegi mértékű kiszorítása a törvényhozásból – amelyet a kormány kényelemből és lebecsülésből, a ki nem forrott pártok féltékenységből támogatnak – egészséges jelenség lenne.
Nyilván mindenfajta „lobbyzás” erkölcstelennek tekintése, továbbá a legalapvetőbb érdekképviseletek korábbi pártállammal való összefonódása is közrehatott abban, hogy az érdekképviseletekkel való egyeztetés háttérbe szorult. Az ún. Érdekegyeztető Tanács a kormány oldaláról nézve meglehetősen alacsony szinten, lényegében bér- és munkaügyi problémákra lefokozottan működik. Ez nem helyes. A nyugat-európai demokráciák tapasztalatai jól mutatják, a modern többpártrendszerű parlamentarizmus egykamarás parlament esetén is összeegyeztethető a gazdasági–társadalmi érdekképviseletek nyílt megjelenésével a törvényhozási folyamatban. Ez nem lehet egyszerűen informális, ennek meg kell teremteni a törvényes alapjait (ún. lobbytörvény). Ennek hiányában – ezt az 1991-es szerencsejáték-törvénynél mutatkozó egészen példátlan képviselői aktivitás is jelzi – egyrészt pártok, pártfrakciók, képviselők válnak a lobbyk szószólójává, másrészt az érdek-képviseleti szempontok elkésve, nem a törvény-előkészítés folyamatában, hanem a parlamenti vitában jelentkeznek.
d) Érdekképviseletek
Hozzá kell tenni, hogy az érdekképviseletek háttérbe szorításához a magyar érdek-képviseleti rendszer jelenlegi gyengesége is hozzájárul.
A szakszervezeteknél több éve fel nem oldott legitimációs válság van. A volt ellenzék öt pártja két év alatt sem tudta megemészteni, hogy az MSZOSZ régi rendszerből származó szakszervezetei rendelkeznek csak „létező”, nagy létszámú tagsággal, az általuk létrehozott új szakszervezetek tényleges tagsága viszonylag csekély. Lehetséges, hogy 1989 végén, ’90 elején az MSZOSZ csak zömmel formális tagsággal rendelkezett, viszonylag könnyen háttérbe szorítható lett volna. Az azóta eltelt két év alatti ügyetlen támadások mozgásba hozták a lakosság egészséges, ún. zum Trotz-effektusát: ma már az MSZOSZ tagszervezeteinek valós milliós tagsága van. Vak, aki nem látja: Keleti György kisbéri sikere mögött személyiségén túl elsősorban a bányászszakszervezet állt. Bármennyire is az MSZOSZ számára hátrányos feltételek mellett fogják a szakszervezeti választásokat megtartani, megalapozottan jósolható: a kormány és a politikai ellenzék egyaránt reális szakszervezeti erőként az MSZOSZ-t kapja partnerül. A realitásokat pedig illik figyelembe venni. Szakszervezeti érdekérvényesítés megfelelő szintje nélkül nincsen szociális piacgazdaság, a szakszervezeti jogok tartósan nem korlátozhatók, még akkor sem, ha az „antipatikus” MSZOSZ fogja gyakorolni.
Biztatóbb a helyzet a munkáltatói oldalon, bár a privatizáció sikeréig, tehát amíg maga az állam a legnagyobb munkáltató, teljes értékű működésre e körben sem számíthatunk. Kialakulóban vannak azonban a munkáltatói-vállalkozói érdekképviseletek – egyfelől a Gazdasági Kamara és az új szövetkezeti érdekképviseletek alkalmazkodnak az új helyzethez, másfelől számos új szervezet jelent meg, így a VOSZ mellett a GYOSZ, a munkáltatók szövetsége stb.
Törvényhozási feladatok is akadnak. A társadalmi szervezet kategóriája idejétmúlt és megszüntetendő. A múlt rendszerhez kötődő társadalmi szervezetek irreálisan elhúzódó vagyonelszámoltatási procedúrája ellehetetleníti több tízezer kis egyesület gazdálkodását. Az egyesületi alapkategóriából törvényileg kiemelendők a pártok, a szakszervezetek és a kifejezetten érdek-képviseleti funkciót betöltő szervezetek. Megkülönböztetendők továbbá a magánjogi egyesületektől az esetleg kényszertagságon is alapuló, állami feladatokat, hatósági funkciókat is átvevő közjogi kamarák (pl. Kereskedelmi, Orvosi, Mérnökkamara stb.). Ha a rádiónál és a tévénél felmerült konkrét problémák hatására megjelent a magyar törvényhozásban a közalapítvány, az akadémiai törvényben pedig a köztestület, úgy a közjogi kamarák általános elismerése sem késhet tovább.
e) Nemcsak a kormány a végrehajtó hatalom!
Prezidenciális rendszerekben nyilvánvalóan a köztársasági elnök áll a végrehajtó hatalom élén, vagy úgy, hogy az elnök miniszterelnök is (pl. USA), vagy hogy a miniszterelnök alárendelt az elnöknek (pl. Franciaország, Lengyelország). Parlamentáris rendszerekben viszont a végrehajtó hatalom élén a köztársasági elnöktől független kormány áll. Magyarországon – szerintem az átmeneti helyzetben helyesen – erős, ún. miniszterelnöki kormányzás alakult ki. Csak a kormányfőt választja a parlament, a miniszterek személyét pedig a miniszterelnök határozza meg, a miniszterek-államtitkárok alkalmasságát jogi alapokon a parlament nem kérdőjelezheti meg, a miniszterelnök pedig a két választási periódus között lényegében csak konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal távolítható el (alapvetően a német szisztéma).
Mindebből azonban nem következik, hogy a köztársasági elnök szükségképp pusztán protokolláris-formális államfő legyen. Az elmúlt évben a kormány – az Alkotmánybíróságnak az alkotmány hézagait önfényűen kitöltő, jelentősen megszorító értelmezéseit felhasználva – az elnököt ebbe a szerepbe próbálta szorítani. Ez Magyarországon – a kialakulatlan politikai-gazdasági viszonyoknál fogva is – aligha helyes. Nem vitás, hogy vannak olyan parlamentáris rendszerek, ahol a köztársasági elnöki szerep formális. A magyar alkotmány azonban ennél jóval több hatáskört ad az elnöknek. A pusztán protokolláris államfőtől a prezidenciális rendszerekig rendkívül sok fokozat képzelhető el – a magyar szabályozás valahol a középúton áll (nem „gyenge”, hanem „közepesen erős” elnök). Nem „diktatúrára” (?) vagy a prezidenciális rendszer kiépítésére való törekvés, ha a köztársasági elnök akár mint a hadsereg főparancsnoka, akár mint nemzetközi kapcsolatokban részvételre alkotmányosan feljogosított, önállóan intézkedik, vagy a kinevezési jogköreinél érdemben mérlegelni kíván.
Önálló hatásköreiben szerintem az elnök is a végrehajtó hatalom része (hiszen nyilván nem önálló hatalmi ág). Ebből a szempontból azonban különbséget kell tenni a végrehajtó hatalmon belül közigazgatási és nem közigazgatási tevékenység között. Aligha lenne helyes, ha a köztársasági elnök beleavatkozna a miniszterelnök, illetve a kormány közigazgatási tevékenységébe, tehát a honvédelmi avagy a külügyi igazgatásba, érdemben mérlegelni kívánná, hogy ki legyen miniszter, államtitkár stb. (Ilyen természetesen nem is fordult elő.) Ez tényleg nem engedhető meg, és ebben a vonatkozásban az Alkotmánybíróság határozatai helyesek. (Minthogy az ellenzéknek a felállítandó Rádió és Televízió Hivatallal kapcsolatos igényei sem reálisak: ha ez közigazgatási szerv, úgy a kormány alá kell tartoznia.)
A probléma azonban az, hogy a modern végrehajtó hatalom nemcsak közigazgatási szervezetből áll. Vannak olyan közigazgatáson kívüli szervek, mint pl. a jegybank, a kartellhivatal, a nemzeti médiák (közszolgálati rádió és televízió, esetleg az MTI) stb. Ezek vezetőinek kinevezésénél nemcsak a mindenkori kormány szempontjainak, hanem átfogó nemzeti érdekeknek kell érvényesülnie, amelynek letéteményese lehet a köztársasági elnöki intézmény. E körben tehát sajátos „megegyezéses” eljárásnak kellene érvényesülnie: a köztársasági elnök kötve van a miniszterelnöki javaslathoz és ellenjegyzéshez, másfelől viszont az elnök nemcsak a törvényes előfeltételeket vizsgálja, hanem politikailag mérlegel.
Sajnos az Alkotmánybíróság nem tette magáévá a közigazgatási szerv–egyéb közintézmény elvi differenciálást. Ennek alapvető oka szerintem az, hogy a köztársasági elnök sérthetetlenségéből, abból, hogy csak szándékos jogsértés esetén váltható le, az Alkotmánybíróság levezette az elnök politikai felelősségének hiányát. Ezt azonban az alkotmány sehol nem mondja ki, teljesen önkényes alkotmányértelmezés. A jelenlegi rendszerben a miniszterelnök és kormánytagok politikai felelőssége is igen korlátozott, ugyan tényleg interpellálhatók, de ennek semmilyen következménye sincs. Másrészt természetesen önálló döntéseiért a köztársasági elnök is politikai felelősséget visel – a politikai felelősség nemcsak a leváltásból áll. Vajon amikor a kormánykoalíció Gombár Csaba felmentésének megtagadása miatt nyilatkozatban akarja „figyelmeztetésben részesíteni” a köztársasági elnököt, ezt nem a politikai felelősségre vonás egyik formájának szánják?
Szerintem éppen fordított irányban kellene gondolkozni: a jövőben a törvényekben célszerű lenne minél több közigazgatáson kívüli állami szerv vagy közjogi jogi személy vezetésének meghatározását, illetve törvényességi felügyeletét a köztársasági elnökhöz telepíteni, függetlenül attól, hogy az elnök a kormánypártok vagy az ellenzék soraiból kerül-e ki. Ezek Országgyűlés vagy a kormány által való felügyelete szerintem egyaránt nemkívánatos. Nem szabadna megengedni továbbá azt az alkotmánysértő gyakorlatot sem, amely a köztársasági elnök törvények kihirdetése előtti felülvizsgálati jogait (visszaküldés a parlamentnek vagy Alkotmánybírósághoz fordulás) igyekszik formálissá tenni, mintegy a kormány munkáját gátló akadékoskodásként beállítva (nem azért késik a kárpótlás, mert túl bonyolult törvényt alkottak, és rosszul szervezik meg a végrehajtást, hanem mert – egyébként sikeresen – Göncz Árpád az Alkotmánybírósághoz fordult). Ennek fő eszköze, hogy a törvények jelentős részét sürgősséggel küldik meg az elnöknek, és szinte azonnali aláírást igényelnek, ami lehetetlenné teszi az érdemi felülvizsgálatot. A magyar alkotmány általában 15 napot ad a köztársasági elnöknek, a sürgősség csak kivétel lehet, és nem általános gyakorlat. Ugyanakkor sürgősség esetén is ötnapos határidő áll az elnök rendelkezésére. Ha a kormány évekig készít elő egy törvényjavaslatot, ha azt a parlament – rengeteg lényegtelen ügyet közbeiktatva – hónapokig tárgyalja, ha a parlamenti tárgyalás után akár egy-két hétig is eltart a törvény pontos szövegének megállapítása, ne a köztársasági elnök törvényes határidejének megrövidítésével akarják a Magyar Közlöny kiadását meggyorsítani.
f) Alkotmánybíróság mint önálló hatalmi ág?
A törvényhozó és a végrehajtó hatalom mellett a harmadik hatalmi ág a bíráskodás – több hatalmi ág nincs. Az érdek-képviseleti és tömegkommunikációs hatalom informális, és nem az államhatalom belső megosztásait jelenti, az önkormányzati hatalom pedig nem horizontálisan, hanem a központi és a területi (helyi) hatalom vertikális megosztásában jelentkezik. Az Alkotmánybíróság sem önálló hatalmi ág, hanem a bírói hatalom része – nem véletlen, hogy egy sor országban a Legfelsőbb Bíróság egyben Alkotmánybíróság is.
A bíráskodást ugyanis nem lehet egyszerűen jogviták eldöntésére, igazságszolgáltatási funkciókra korlátozni. A bíróságnak nagyon fontos kontrollfunkciói vannak, l. a közigazgatási bíróságokat. Az Alkotmánybíróság elsődlegesen a normakontroll szerve a bírói hatalmon belül. (Persze a bírói hatalomhoz tartozást szerintem nem kellene a Polgári Perrendtartás számos – e körben komikusán ható – szabályának mesterséges felhasználásával „bizonyítani”.)
Az alkotmánybíráskodás a jogállamiság igen fontos része: egyfelől a jogforrási hierarchia védelme, a végrehajtó hatalom rendelkezéseinek szembesítése a törvényekkel (mintegy a törvényhozó hatalom védelme), másfelől a törvények alkotmányossági felülvizsgálata (mintegy a parlament önkorlátozásaként) elengedhetetlen. Különösen fontos ez egy átmeneti korszakban, ahol állandóan szembesíteni kell a szocialista pártállami rendszer logikájából fakadó régi jogszabályokat a polgári alkotmányosság követelményeivel. Az Alkotmánybíróság eddig is sokat tett az új, demokratikus jogállami rend kiépítéséért.
Az azonban szerintem hátrányos, hogy a jelenlegi alkotmányban, illetve alkotmánybírósági törvényben az Alkotmánybíróság számos, alkotmányossággal–normakontrollal össze nem függő, kifejezetten politikai feladatot kapott (pl. az Alkotmánybíróság elnökének közreműködése az esetleges rendkívüli állapot kihirdetésében). Emögött tartalmilag az az elképzelés húzódott meg, amely az 1989-es aktuálpolitikai helyzetben az Alkotmánybíróságot a hatalomátadás szempontjából mintegy döntőbíróvá kívánta tenni. Ez a helyzet azonban hosszabb távon nem kívánatos.
Emellett miközben az Alkotmánybíróság méltán túlterheltségről panaszkodik, ugyanakkor az alkotmánybírósági törvény módosításánál korlátozni kívánja, hogy az új Országgyűlés majd további alkotmánybírókat válasszon meg. Újabb hatáskörökre is vágyik, mint pl. egyedi ügyek alkotmányossági felülvizsgálata. A kényelmetlen aprómunkát el akarja hárítani (pl. önkormányzati jogszabályok felülvizsgálata), viszont hatalmát ki akarja terjeszteni a Legfelsőbb Bíróságra is (a Legfelsőbb Bíróság normatív aktusainak alkotmányossági felülvizsgálata szerintem abszurdum).
Az Alkotmánybíróság továbbá – számos pozitív tevékenysége mellett – az államszervezet felépítése területén túlzott és szerintem káros aktivitást fejt ki. Ennek lényege: a magyar alkotmányban nem szereplő, pusztán elméletileg kialakított alkotmányos elvek önkényes alkalmazásával minden tételes jogi alap nélkül megpróbál „alkotmányozni”, átépíteni az államszervezetet, például a legapróbb részleteiben elosztva a jogokat a kormány és a köztársasági elnök között. Ha ez így megy tovább, újabb kérdések nyomán az Alkotmánybíróság lassan meg fogja határozni, hogy azonnali hatályú felmentési javaslat esetén az elnök ésszerű mérlegelési határideje magában foglalja-e: kimehet-e aláírás előtt a köztársasági elnök pisilni és meddig. (No persze nem konkrét esetekben, hanem „általában”.)
Kilényi Géza, Schmidt Péter és Vörös Imre kétségbeesetten próbálja megmagyarázni különvéleményeiben a többségnek, hogy az Alkotmánybíróság nem alkothat jogot, erre csak az Országgyűlés hivatott.
Sokan az országgyűlési törvényalkotás anomáliáival, fontos törvények huzamosabb késedelmeivel próbálják indokolni az Alkotmánybíróság ezen túlzott aktivitását. Pedig ez nem ér! A túlrészletező, önkényesen kiterjesztő „alkotmányértelmezések” attól a megegyezéses szokásjog kialakulásától veszik el a helyet, amely jogalkotás hiányában kénytelen-kelletlen kialakulhatna az államszervezet különböző összetevői között. Az együttműködést – az alkotmányban (más törvényben) nem szabályozott területeken – a miniszterelnök, a köztársasági elnök (illetve adott esetekben az Országgyűlés elnöke) gentleman agreementekkel rendezhetné, és ezek szolgálnák a jövő törvényhozásának alapját. Így viszont az ország lakosságának jó része azon derül vagy dühöng, hogy miközben a gazdasági gondok szaporodnak, a miniszterelnök és a köztársasági elnök mintegy felperesként és alperesként „veszekszik” a tévé és a rádió elnökei, illetve alelnökei kinevezéséről, tekintélyüket túlhangsúlyozó alkotmánybírák előtt. Mindez az ország nemzetközi presztízsének – az egyértelmű sajtóvisszhang szerint – sem tesz jót. Számos ország alkotmánybíróságának lenne hasonló hatásköre, de tudomásom szerint egyetlenegy nyugati alkotmánybíróság sem szokott egy év alatt háromszor a köztársasági elnök és a kormány jogiasított formában jelentkező politikai nézetkülönbségeivel foglalkozni.
Az Alkotmánybíróság határozata (de nem indoklása) kötelező, ugyanakkor nem jogi norma. A határozatok megfellebbezhetetlenségével pedig nem illik visszaélni, az Alkotmánybíróság sem lépheti túl hatáskörét, az alkotmányos alapelvek az Alkotmánybíróságra is irányadók. Pl. az egyház és az állam szétválasztásának elve az Alkotmánybíróságnak sem engedte meg, hogy a Magyar Közlönyben kihirdetett határozatának részeként – tehát mindenkire kötelezően – „Szent András” napjával helyezzen hatályon kívül egy jogszabályt (ez a „népi jogi hagyomány” feltehetően még a protestánsüldözések korában alakult ki).
Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy az előzőek az Alkotmánybíróság működésének csak egy területre vonatkozó – így egyoldalú – kritikáját adják. A „valódi jog” területén az Alkotmánybíróság számos kiváló határozatot hozott, jelentős jogfejlesztő munkát végzett.
g) Takarékos államszervezetet!
Befejezésül megjegyezném, hogy államszervezetünk kiépítésénél még egy elvet kell követnünk, ez pedig a felesleges költségek, a túlbonyolított megoldások kerülése. Nyilván a legtöbb felesleges kiadás a közigazgatás körében van, de a pazarlás más területeken is tapasztalható. Például a médiatörvénynél nem kis részben az ellenzéknek a kormánybefolyást mindenképp korlátozni kívánó taktikája következtében minden szerv megkettőződik–megháromszorozódik. Eddig a tévénél és a rádiónál két államtitkári besorolású személy volt, ennek helyére a törvényjavaslat szerint három miniszteri és számos államtitkári besorolású vezető lép. Elválik a közalapítvány és a rádió, tévé szervezete, hatalmas létszámú kuratóriumok–felügyelőbizottságok szerveződnek. Vagy nemsokára a demokrácia vívmányaként meg fognak jelenni az állampolgári jogok parlamenti biztosai – nyilván államtitkárként, jelentős apparátussal, méltó elhelyezést igényelve.
Világos: a demokrácia drágább a diktatúránál. No de ennyire? Egy gazdasági válsággal küzdő, eladósodott kis országban élünk. Nem lehet a demokrácia biztosítása terén sem pazarolni. Egy polgári állam éppen attól polgári, hogy benne a magángazdaság dominál, és nem az államapparátus.
- Belföld [6]