Kedves Barátaim, Uraim és Hölgyeim,
azt hiszem, hogy mindazokat, akik időt tudtak szakítani arra, hogy a magyar könyv ünnepére ilyen szép számmal összegyűljenek, nem szólíthatom másképp, mint cinkos barátnak. Van egy kedvenc hasonlatom, amit mindig megemlítek, ha mód van rá: egy igazán jó könyvtár olyan az otthonunkban, mint az éjjeli szentjánosbogarak éjjeli menedékhelye. A világ pedig, amelyben e pillanatban is élünk – akár a hazai, akár a külföldi panorámát nézem – bőven rászolgál arra, hogy valamennyien rendelkezzünk egy legszemélyesebb igényünket kielégítő éjjel-nappali menedékhellyel. Lehet, hogy sokakat meglep szellemi életünk termésének az a váratlan gazdagsága és igényessége – mind irodalmi-művészeti, mind tudományos területen –, amit a szerzők és kiadók ma bemutatnak és felkínálnak Önöknek. Jól tudjuk, ez a termés nem akármilyen körülmények között kényszerült létrejönni. Alig tegnap bomlott fel körülöttünk egy világ anyagilag és politikailag. És tapasztaljuk, hogy nemcsak az erkölcs, de a szellem és gondolkodás reflexei is figyelmeztetően őrzik a pusztítóan tartós mérgezés tüneteit. Különösen, ha az éppen most pergő napok nem mellébeszélhető közéleti koreográfiáját figyeljük. Világossá téve, hogy ma még az is sebesült ebben az országban, aki akár kapta, akár osztogatta a sebeket. Csak a megszokottnál kell kissé közelebb hajolni az emberi féregvilág fölé. A történelem olyan ítélkezési lustaságáról van itt szó, aminek a morálját megérteni feltehetően kevéssé tudjuk. Még kevésbé ráakadni a megbékítő fellebbezés módjára, a mi szerény kis alkotmányaink ingatag paragrafuslabirintusában.
A lámpás másutt van: ezeknek az ünnepi sátraknak semmilyen parlament által nem legalizálható könyvespolcain. Vagyis hivalkodás nélkül mondhatjuk, hogy – különösen a mai körülményeink között – a könyv ünnepe képes a leglátványosabb minőséggel dokumentálni szerves visszakapcsolódásunkat az emberi méltósághoz és az élet tiszteletéhez. Vagy pragmatikusabban szólva: jövőt ígérő európai hagyományainkhoz. Amire egyébként oly sok vonatkozásban és területen már-már nemzeti papagájként szeretünk sokkal kevesebb hitellel hivatkozni. Alkotóink kitörölhetetlen sebzettségük ellenére is változatlanul, sőt, jelen korunkhoz igazított megújult frissességgel igazolják azt a géniuszt, ami nemzeti-sallangos anakronizmusok nélkül képes közvetíteni azt, ami megbecsülendően a miénk, ami magyar.
Úgy érzem, ez a könyvhét kivételesen termékeny búcsú is egy megszenvedett és elporosodott múlttól. Modellértékű szellemváltás ünnepe, amire égető szükség volna más vonatkozásban is. Ugyanakkor a legnagyobb elismeréssel kell szólnunk a szinte pénzügyi semmiből megszületett kiadók nem remélt sokaságáról. Ékes bizonyítékul, hogy mihelyt sikerült elmozdítanunk a kultúra és művelődésügy nemzeti fazekának rossz emlékű intézményi vasfödelét – a rangos vállalkozói élelmesség a piac csábító kényszerei mellett is módját tudta találni, hogy hű maradjon az igazi értékekhez és igényességhez, s vállalja a kultúra független, áldozatos szolgálatát. Végre most tapasztalhatjuk újra, hogy a kulturális kresz – egyes múltba merengő bizottságok és fórumok erőlködését korántsem igazolva – akkor karambolmentes igazán, ha a jelzőlámpákat leszerelik. A szellemi közlekedés csak így válik sokarcú és éltető kockázattá.
Az utolsó üdvözlő szó illesse a határon túli magyar szerzőket és kiadókat. Hogy ilyen teljességgel itt lehetnek, valamennyiünk számára ez jelenti a legcsaládiasabb melegséggel, hogy valóban elkezdődhetett a rendszerváltás. Isten hozta őket!
Megköszönve a megtiszteltetést, hogy én szólhattam Önökhöz – megnyitom az idei magyar könyvhetet.
- Könyvhét [5]