Anna, az együttműködő

Solymosi Bálint [1]

Ugyanaz éjjel, mikor a végső határról
visszatáncolsz, és hogy, úgy gondolod, még egyszer nem is mennél el addig
(Velence!), ellentmondva természeted erősebb, de
felejthetőbb színeinek,
a rózsának, a fehérnek, az aszfalt szürkéjének, hogy
tehát mikor te már alapvonásaid rendőrségi szobájára zárnád az ajtót, ő
pont akkor lesz nyugtalan;
egyre idegesebb lesz, mert nem múlik…, nem akar elmúlni az éjszaka, mi több,
a hajnal sem, amely visszazárja emlékeibe Annát (gondolod, de
egyúttal azzal is tisztában vagy, hogy ez inkább rád igaz, és nem rá). 
Mintha az a hit éltetné, hogy az alkat maga nem más,
mint oral fiction, úgy kérdez rá Anna
mindenkitől, hogy mi lesz vele, milyen lesz a jövő év;
te meg, azzal a hitetlenséggel, hogy a politikát már soha nem váltja fel az
érdeklődéssel hallgatni szállóigéje,
úgy eszmélsz rá
(nemcsak azon az éjen, hanem mindegyiken) –, hogy milyen egy eszméletlen
év…! (Volt.)
Aztán, mintha csak véletlen kényszerűségből, munkáról esne szó,
úgy mondja, Lássuk, mit hoz a következő év!
Mit hozna?! Kérded.
A történelem nagy élősködő, beissza (jó szó, mondod magadban, beissza)
magát az ember szívébe, elhiteti, hogy a módszeresen pusztító hangok, így
például a te szívhangjaid, el tudják mulasztani
az éjt, a hajnalt (vagy őt), mintha nem is látta volna Velencét…! Evvel akárha
azt mondanád, férfi vagyok, egészséges, fiatal; és jó,
ha a fele igaz, mondaná erre Anna, az együttműködő.     

• Vers [6]