Nemrég a téli nagy árleszállításnál két Örkény-könyv is a pultokra került. Elegyes írásokat tartalmaztak. Volt Tatárfutás, melyen öt évig dolgozott, remekművet sejtett benne, aztán kedvetlenül tette félre (joggal), s akadt benne regénytöredék, mely viszont rendkívül érdekes: nagy kár, hogy nem fejezte be (Önéletrajzom töredékekben – befejezetlen regények, 1983). Örkény persze nem a regény, hanem a rövid próza nagy megújítója és mestere volt. Meg más rövid műfajoknak is mestere. Napi életűnek látszó rövid könyvkritikái 1947–48-ból például szintén az életműsorozatban jelentek csak meg könyv alakban (Visszanézve – arcképek, korképek; 1985). Ámulhattunk: ha ma lenne ilyen fiatal vagy nem fiatal kritikus (35 évesen írta)! Pár sorban is maradandó, friss, kemény, pontos bírálatok: a műveket már elfeledték, Örkény pársoros jegyzeteit még szívesen, sőt ámulva olvassuk. Valahogy visszaadja a napilapkritikába vetett hitet… Ezt a kötetet is lehetett kapni a nagy kedvezményes téli könyvvásáron. Amennyire megfigyeltem, nagyon hamar elfogyott, minden vásárló a táskájába rakta.
Örkény még mindig szolgál meglepetéssel. Ezt bizonyítja az idei könyvhétre megjelent kis kötete. Töredékek, részletek, magánlevelek. S valahogy mégis többek, mint töredékek.
Magánlevél és „közlevél” nem válik el élesen Örkénynél. Bár ő maga joggal figyelmeztetett interjúkban is: az író kétlaki lény. Van egy magánember, aki ugyanolyan esendő magánlény, mint más; az író nem házikabátban, hanem műveiben akar igazán tehetséges lenni: csak írásaiban író, s nem családi körben meg biciklitúrán… Az írás életforma ugyan, mint Osvát intette szigorúan a Nyugat ifjait, de az író általában csak írásaiban tehetséges, nem a karácsonyfadíszítéskor vagy a sarki fűszeresnél. Örkény István sem volt kivétel ezalól. Mégis kivételesnek látom, ahogyan apró jegyzeteiben, magánleveleiben, kis alkalmi, nem az utókornak, sőt nem is olvasónak szánt feljegyzéseiben, leveleiben azonnal ráismerünk. Ez a pátosz- és pózmentes, de bújtatott, lappangó, kicsit titkolt érzelmesség, a végtelen egyszerűség és természetes önirónia, az empátiának, nyitottságnak számomra elképesztő adottsága… minden köznapi szavában megnyerő, nemcsak novelláiban s drámáiban. Végleg úgy érzem, Örkény marad a legrokonszenvesebb, legszeretetreméltóbb magyar író a „nagyok” közül. Ő magánleveleiben, tréfás cetlijeiben, alkalmi rögtönzéseivel, legodavetettebb jegyzeteivel is megelevenedik. Nem érezzük kínosan illetéktelennek magunkat, ha néhány levelét elolvashatjuk. Helyesen tette a kiadó és a kötetet gondozó Radnóti Zsuzsa, hogy megjelentette. Ha mondjuk francia író lenne, évente új és új kiadásban, a legfinomabb papíron adnák ki mosócéduláit is…
Magánleveleiben olyan egyszerű és közvetlen, mint írásaiban. Azonban ez az egyszerűség és közvetlenség sohasem a gondolattalan boldogság vagy az együgyű panasz unalmát árasztja. Köznapi ember érzéseiben, de nem köznapi érzéseinek s gondolatainak színvonalában, minőségében. Egy szomorúan végződő szerelmi regény bujkál például második feleségéhez még 1957 őszén Szigligetről írt leveleiben. Örkény 47 éves korában ír szerelmes levelet, nem egy forrón felizzó új kapcsolat hevében egy fiatal lányhoz, hanem, mint körülményesen mondani szokták: „gyermekeinek anyjához”, akivel tizenegy éve él együtt. A kötet következő töredékeiből mintegy mellékesen, annál fájóbban megtudjuk: „válófélben vagyok, de ez nem az én kezdeményezésemre történt”.
Az önéletrajzzá összeálló töredékekből fölrajzolódik az író életét ismerőknek persze jól tudott, mégis haragot keltő pályakép. 1958-tól nem közlik, nem tud írásaiból megélni, mert „önkritikus” (nyilván: meakulpázó, önfeladó, hamis) írással kellene vezekelnie soha el nem követett vétkeiért. A diktatúra kultúrpolitikáját irányító hatalmassághoz fordul, hogy vegyészmérnöki diplomáját hasznosítva legalább gyárban dolgozhasson, mert magas ajánlás nélkül ide sem vennék föl. Elgondolkodtató, s talán nemcsak Örkény, de egy egész kor s az egész magyar értelmiség és kultúra 1956 utáni történetére nézvést jelképes, hogy a súlyosan beteg író halála előtt, már feleségének diktálva ugyanehhez a hatalmassághoz, Aczél Györgyhöz ír baráti munkalevelet „Kedves Gyuri” megszólítással utolsó művéről, a Forgatókönyv elolvasását s a mű publikálásának lehetőségeiről is véleményét kérve.
A kötetben olvasható egy valódi káderlap is. „Jellemzés Örkény István vegyészmérnökről” a címe. Olyan, mintha egy egyperces novella volna, jegyzi meg találóan Radnóti Zsuzsa. Egyetlen, bár nem lényegtelen különbséggel. Az Örkény-ötpercesek (még a szó szerint leírt híres villamos-átszállójegy is) tragikomikus, sokszor idétlen bárgyúságra világítanak, a társadalom meg az egész emberi létezés vigasztalan és elképesztő értelmetlenségére, mégis, „fekete humorukkal” valamiképpen derűt adó, néhányszor szinte „felemelő” érzést keltenek. Ez a káderjelentés nem különösebben gonosz, nem feltűnően rosszindulatú, nem a legbutább, talán még segítő szándékkal is íródott. Örkény maga jegyezte a sorok alá: „Ezzel az összefoglalóval egyetértek.” A káderjelentés tehát nem rosszindulatú, sem akkori, sem mai szemmel, mégis szívet s öklöt szorító olvasni:
„Helyes lenne, ha felülvizsgálná az 1956–57-es eseményekkel kapcsolatban kialakított véleményét, s írói tehetségét a szocialista kultúra fejlesztésének érdekében gyümölcsöztetné”. Meg ilyenek: „A jövőben az osztály életéből adottságaihoz mérten jobban ki kell venni a részét, munkakörét bővíteni kell, és az eddig végzett egyedi munkák mellett rutinmunkát is kell végeznie.”
Végül pedig egy prózai megjegyzés. A szép és szellemes borítótól (Réber László) eltekintve satnya és csúnya küllemű könyv 350 forintba kerül. Örkény erről feledhetetlen egypercest írna talán. Nekem nem jut eszembe semmi.
- Kultúra [6]