Hans Magnus Enzensberger a háború befejeztekor tizenöt éves volt, s mint nagyon sok fiatal németben, benne is erős szégyenérzet élt a nácizmus miatt – valószínűleg ez magyarázza egyértelmű és sokáig megőrzött baloldaliságát, amellyel írói pályáján megindult. 1969-ben elment Kubába, hogy megismerjen egy kommunista forradalmat. Ez sikerült is neki. Nagy élmény volt Kuba, egész későbbi fejlődését meghatározó. Egy igen fontos kötetet is írt róla, A Titanic elsüllyedését. Még legújabb verseskönyvében, a Zukunftmusikban (A jövő zenéje) is visszatér Kubára, a Régi forradalom c. versben.
Mi süllyedt itt el, Magnus, a Titanickal? Ha jól értettem a könyvet, elsüllyedt a polgári biztonság és jó élet, amelyet a polgárság az első világháború előtt olyan rendíthetetlennek hitt, és elsüllyedtek a mi forradalmi utópiáink, reményeink is. Elveszítve ezeket a forradalmi eszméket és reményeket, de a világot, amiben élünk, továbbra is kritikusan szemlélve és nem különösebben szeretetre méltónak látva, mi marad az embernek?
Mi volt a mi reménységünk? Reménység vagy tudatlanság? Azt hiszem, volt benne tudatlanság is. A nyugat-európai baloldal jobban szerette a szocialista országokat lehetőleg elkerülni. A nyugatnémet baloldal a szabadságát lehetőleg Szardíniában töltötte, elutazott mindenhová, ahová csak elutazhat az ember, kivéve a szocialista országokat. Meg tudom érteni, mert ezekbe az országokba utazni nem volt különösebben csábító. Én egy kicsit ismertem a Szovjetuniót és az NDK-t, és elhatároztam, hogy best-case-analízist csinálok. Ha ugyanis az ember meg akar valamit vizsgálni, nem kell rögtön a legrosszabb példát választania. Kuba volt az egyetlen ország a világon, ahova a szocializmus nem a Vörös Hadsereg páncélosaival érkezett, hanem az ország lakosai maguk csináltak valamiféle forradalmat – hogy ez szocialista forradalom volt-e, az persze kérdés. És abban az időben, mikor én Kubába mentem, egy passzív többség a rendszer mellett volt. Tehát én azt gondoltam, odamegyek egy évre, hogy végérvényesen megtudjam, mi is az a szocializmus. Mert ezt nem lehet csak Marx-szemináriumokból és könyvekből megtanulni, az embernek foglalkozni kell azokkal a villanykörtékkel meg azokkal a cipőkkel, amelyek nem kaphatók, meg hogy hány órakor a város melyik negyedében van gáz a tűzhelyben, és mikor kapcsolják ki – és így tovább. Megérte a fáradságot rászánni egy évet, mert amikor visszajöttem onnan, meglehetősen sokat tudtam minderről. És ezzel kész is a válasz a kérdésre: nem hiszem, hogy itt valami nagy emberiségutópia ment volna veszendőbe. A világ nyugati felében hihetetlen tudatlanság volt, és mindössze az történt, hogy ez a tudatlanság veszett el.
Remény és tudatlanság érintkező fogalmak. Most egy másik kérdés. 1989-es esszékötetedben publikáltál egy nagyszerű cikket a Világbankról és a Nemzetközi Valutaalapról, erről a két intézményről, amelyek a washingtoni 19. utcában, két üvegházban működve az egész világot a markukban tartják. A róluk festett kép nem túlzottan rokonszenvező, ám „csak az várhat jót a két szörnyeteg megsemmisítésétől, aki komolyan óhajtja a gazdaság világméretű összeomlását ennek minden következményével együtt, és aki képes arra, hogy egy másik opciót végiggondoljon. Aki nem hajlandó és nem tud ilyen messzire elmenni, az maga is üvegházban ül. Tetszése szerint kritizálhatja a washingtoni 19. utca két nagyobb üvegházának urait, de jól teszi, ha nem felejti el, hogy ezek az urak az ő követei.” Ezek szerint: ha nem tudom elképzelni, hogyan funkcionálhatna valami jobban, nem is kívánhatom, hogy megszűnjön? Mivel nem vagyok közgazdász, irodalmi példát hozok erre. A Hamlet végén bejön Fortinbras, a III. Richárd végén Henrik, és azt mondják: új világ kezdődik. De hogy milyen lesz ez az új világ, arról legfeljebb csak általánosságokat árulnak el. Shakespeare tehát látja, hogy ez az állandó katasztrófák fenyegette világ, amely egészen igazságtalan morális alapelveken nyugszik, ahol a gyerekek megölik a szüleiket, a szülők megölik a gyerekeiket, ez a világ nem működhet így tovább. Én – mondja Shakespeare – nem vagyok abban a helyzetben, hogy megmondjam, mi jöhet utána, de ennek meg kell szűnnie. Meglehet, hogy romboló hozzáállás a Shakespeare-é, de azért van létjogosultsága.
Ez kívánság, óhajtás, az igazságosság óhaja. A dolgok másfajta rendje iránti óhaj, amely abból a szükséghelyzetből ered, hogy ez így nem mehet tovább. Az igazságosság kívánása, és ezt a kívánságot nem is kell védelmeznünk, mert ez természetes. De nem tehetjük a magunk számára olyan egyszerűvé a dolgot, hogy az igazság iránti vágyat összekeverjük a politikával. Mert a politikában cselekedni kell. Az értelmiségiek gyakran azt mondják, minden rossz így, ez szűnjön meg, de a továbbiakra nézvést nem vagyok illetékes. Csak azt akarom, hogy tisztán lássunk, a többi nem az én dolgom. Holott ha valaki azt mondja, jöjjön egy nagy világgazdasági válság, szűnjön meg a kapitalista világrend, akkor mondja ki azt is, hogy ennek ára van. Vegye számba becsületesen, mit jelent ez az országa, a városa, saját maga számára. Az áráról is szó essék, ne csak arról a szépségről, amely majd utána esetleg megszületik.
Én nem az igazságosságról beszélek, hanem arról, hogy ez a dolog már nem soká működik. Nem arról, hogy a jámbor lelkek egy szebb társadalmat akarnak, hanem hogy ez így hosszú távon egyszerűen nem funkcionál. Egyszer ültünk a konyhámban Timothy Garton Ash barátommal – talán te is ismered őt –, és ott azt mondta nekem: mit beszélsz itt összevissza egyenlőségről, ha egyenlőség lenne, akkor nem egymilliárd ember utazna autón, hanem hétmilliárd. És akkor megfulladnánk! Ezért az egyenlőség nemkívánatos. Tehát te mint jó liberális, mondtam, úgy véled, hogy olyan világrendben élünk, amelynek előfeltétele, hogy a civilizáció áldásait nem lehet kiterjeszteni? A liberalizmus elvei azt kívánják, hogy kiterjedjenek ezek az áldások, de ez nem megy, mert akkor mindnyájan megfulladunk. Mekkora ellentmondás ez önmagában! Te, Magnus, azt hiszem, valami abszurditást akarsz megvalósítani: összeegyeztetni az éles, elemző kritikát a rezignációval. Én azt hiszem, hosszú távon ez se megy.
Mondhatjuk úgy, hogy a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap minden autóvezető követei. Aki ugyanis autót vezet, annak az az érdeke, hogy minél tovább fennmaradjon az a rendszer, amely az autóvezetést lehetővé teszi. Ennek a rendszernek a végső konzekvenciája pedig a Nemzetközi Valutaalap. Nem valamilyen külső szempont alapján ítélünk tehát. Mi magunkról, autóvezetőkről van szó, és így morális kijelentéseink legitimitása problematikus, hogy finoman fejezzem ki magam. Nekünk mint világjobbítóknak nincs semmiféle mandátumunk, hiszen a probléma, és nem a megoldás részei vagyunk.
Ebből jön a rezignáció, amiről beszéltem: ha a kritikus intellektuel számára a változásnak már a gondolata is álszentség. Te az autóvezetőket tekinted a bűnös Világbank és a Nemzetközi Valutaalap klienseinek, nekünk pedig azt mondták, hogy mind bűnösök voltunk a Kádár-rendszerben; mert forinttal fizettünk a kenyerünkért, és mert a törvények legnagyobb részét mégiscsak elfogadtuk. És ha a te verseidet fordítottam, még azt is lehetett mondani, milyen jó a rezsim, kiadják Enzensbergert.
Én nem beszéltem bűnről, nem mondtam, hogy az autóvezető bűnös, csak hogy vegye figyelembe, hogy ő autóvezető. Hogy az intellektueleknek, noha azért fizetik őket, hogy gondolkozzanak, megváltói cím nem jár. Te túl sokat követelsz tőlem, implicite azt követeled, hogy megoldjam a világ rejtvényeit, az emberiség problémáit. Erre én nem vagyok képes, és nem vagyok hajlandó úgy tenni, mintha meg tudnám tenni. Sok olyan intellektuel van, aki hatalmas súlyokat emel, mint a súlyemelők, és ha közelebbről megnézzük, kiderül, hogy a súlyzók papírmaséból vannak. Olyat kívánsz tőlem, amit nem tudok nyújtani.
Nem, én sem hiszem, hogy az író dolga lenne a világ problémáit megoldani. Épp azért szeretem az írásaidat, mert arra kényszerítenek, hogy mindazokat a problémákat, amelyekről beszélsz, átgondoljam. Néha engem is megkérdeznek, hogy mit akarok elérni az írásaimmal, és erre én azt szoktam mondani: rettegek attól, bár hála Istennek e félelmeim egyáltalán nem megalapozottak, hogy elhiggyék, amit írok. Nagyon szeretném, ha egyetlen szavamat se hinnék el, de rákényszerülnének arra, hogy szavaim hatására fölülvizsgálják nézeteiket. Úgyhogy ebben nincs köztünk különbség. Most még egy témáról szeretnék beszélni veled. A kötetedben rendkívül szellemes esszék vannak a sajtóról mint a demokrácia ellenségéről. Nálunk a sajtó szerepe most igencsak aktuális lett.
A demokratikus tradíció folytán hozzászoktunk, hogy harcoljunk a sajtószabadságért, mert megértettük, hogy a hiánya rosszabb, mint a sajtószabadság. De ez is olyan érdekes azokban az országokban, ahol rendszerváltás zajlik. Az ember harcolt valami ellen és talán valami másért, és ebből könnyen előállhat annak az idealizálása, amiért harcoltunk. Tehát, ha az ember harcolt a demokráciáért, akkor idealizálja a demokráciát, ha harcolt a piacért, idealizálja a piacot, ha harcolt a sajtószabadságért, idealizálja a sajtószabadságot. És ez azért veszélyes, mert természetesen ezt csalódás követi. Az ember a szép menyasszonyt várja, és váratlanul csúnya vonásait veszi észre, váratlanul úgy viselkedik, hogy azt kérdezem magamtól, tulajdonképpen miért is vettem feleségül.
Nekünk a sajtószabadság most valami olyan kincs, amit mindenképpen meg akarunk védeni, ha már kivívtuk.
Azt hiszem, a sajtószabadsággal is távolságtartó viszonyban kell lenni. Nem tudjuk nélkülözni, de ez távolról sem szerelem. Egyáltalán, a médiát gyanakvással, éberen, sőt közönyösen kell tudnunk nézni. A média nagyon udvariatlan módon tör be a házunkba, állandóan molesztál, terhünkre van, tehát távolságot kell tudnunk tartani a vívmányaitól, és akkor jobban el is tudjuk viselni. Tehát én a hitetlenség üzenetét hirdetem itt.
(Fordította Veress Anna)
(A beszélgetés a Goethe Intézetben hangzott el; az író Magyarországon töltött néhány napot Ó, Európa! című kötetének megjelenése alkalmából.)
- Kultúra [6]