Miközben az ősi magyar hitvilágban megalapozott kereszténységben lelik fel a modern Európát mardosó ármány remediumát, s a keserű pirulát a „féktelen liberálisok” bálványdöntögetéssel elegy szidalmazásával édesítik, egyre fenyegetőbb a veszély, hogy éppen a modern és magyar keresztény kultúra hiteles üzenetét nem lehet meghallani; a kereszténység politikai retorikában kiüresített fogalmának kongásában érthetetlen marad az a mondandó, amely erkölcsi tartalma, művészi minősége révén hívők és nem hívők fülébe és szívébe egyaránt utat találhatna. S gyaníthatóan ezt éppen azok az urak bánják a legkevésbé; akik az etnikai kategóriává torzított kereszténység legharcosabb propagátorai. József Attila neve például mostanában meglehetősen rosszul cseng a kulturális tárca vezetőinek fülében. Pedig szövegünk 1921-ben született szerzője, aki a magyar katolikus költészet minden bizonnyal egyik legjelentősebb alkotója, bizonyítja, hogy akár egy „kommunista költőt” is lehet Jézus rokonának tekinteni.
Igaz, ehhez a hit valódi belső bizonyosságára is szükség van. Ez a hit nem az „antitradicionalizmus” által megrontott, erkölcsileg zülött emberek – potenciális térítési objektumok – sokaságát látja maga körül, akikhez csak a lefojtott agresszió hangján tud szólni, hiszen maga sem bizonyos magában, s ezért csak „azt fürkészi, hogy saját értékrendje mennyire nincs jelen a világban és másokban”. Más kérdés, hogy szövegünk szerzője a kereszténység világban való „jelenlétét” is másként értheti. Lehet persze, hogy a keresztény királyság szittya lovagjaiban legalább akkora ellenérzést vált ki, mint a „féktelen liberálisok”. Idézném szövegünk szerzőjét: „A tények tények, az evangéliumi törvények törvények – de ítélni végső soron csak az ítélhet, aki maga az Igazság. A végtelen irgalom akarta így és a legfőbb szeretet. Pilátus kérdésére ezért felelt hallgatással Krisztus. Már hallotta a lármát és látta a cívódást és a vesztőhelyeket, a feneketlen gyűlöletet és zűrzavart, amit majd az emberiség csap az igazságra hivatkozva. Mivel az igazság nevében, tényekre és törvényekre hivatkozva, az emberiség mérhetetlenül több szenvedést zúdított a világra és a halálfélelemtől vacogó Bárányra, mint az igazságtalanság nevében. Mi mindennap válaszolunk Pilátusnak. Jézus helyettünk is hallgatott. Maga volt az igazság, akár az Atya csodálatos csöndje! Mindenreés mindenkire kiáradó egyetlen és egyetemes igazsága és igazságossága.”
„József Attila emlékkönyvébe
Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket senki többé el nem vehet tőle.
Mozarti tehetség volt: a legbonyolultabb és a legegyszerűbb, a legmélyebb és a legtörékenyebb, a legsúlyosabb és a legáttetszőbb. Ady titáni erőfeszítése után ezért vették őt észre kevesen. A legkülönbeket az emberek mindig rossz irányból várják. Neki nem voltak fejedelmi pózai, mint Adynak; nem ismerte a romantikus díszeket; legmerészebb kísérleteit is a tökélyig megoldotta. Sorsa a legkülönbekével rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval.
Huszonöt évvel halála után még ma is ő a legmodernebb költőnk.
(1962. december)
Az újév elébe
József Attila halálának huszonötödik évfordulója alkalmából rövid megemlékezésemet a következő szavakkal zártam: »Sorsa a legkülönbekével volt rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval.«
Amint hallom, egyesek félreértették ezt a mondatomat.
Hogy mennyiben volt rokon József Attila sorsa Jézuséval? Hogy mi volt benne a jézusi? A tisztasága. Szelíd ereje, amely nem tűrte a kompromisszumokat. Persze, ő mint ember, nyilván telve volt emberi gyengékkel, de mint művész makulátlan volt, s művészi sorsa valóban az áldozati bárányéhoz hasonlított. Egy zavaros korban ő is mindannyiunkért szenvedett, áldozta föl magát, s az agyára boruló téboly inkább vádolja korát, mint tulajdon vétkét.
Vallásos hitem rendjében persze Jézus tökéletesen mást jelent, mint ez az áldozati költő. Mást jelent, de mégis valami rokoníthatót. Az »imitatio Christi«, úgy érzem, egyetemes fogalom, s nemcsak vallásos, de morális, sőt esztétikai elv is. József Attila kommunista volt ugyan, de hiszem, sőt tudom, hogy a Hegyi beszéd erkölcsi és esztétikai szépsége, ereje mérhetetlenül közel állt szívéhez.
Az új esztendő kezdetén mi jobbat kívánhatnánk, mint az »imitatio Christi« fogalmának kiszélesítését, s épp a hívő katolikusok részéről. Mert ez az út amennyire kiválaszt, épp oly mértékben egyesít is. S amilyen mértékben hiányolhatjuk saját magunkban Jézust, oly mértékben kötelességünk fölismernünk őt másokban. Az ő szépsége, tisztasága, édessége, gyengédsége, amilyen egyszeri, épp oly egyetemes is. Hogy Istennek valóban képmásai vagyunk, az valójában Jézusban realizálódik. Nem Isten profanizálása ez, hanem az ember megszentelése, minden embernek és minden valóban emberinek megáldása.
Mert a vallásos hit épp nem elzárkózást jelent, hanem fokozott nyitottságot; nem kirekeszt, hanem egyesít. Nem azt fürkészi, hogy saját értékrendje mennyire nincs jelen a világban és másokban, hanem éppen arra nyitja fel a hívő szemét, hogy meglássa: mennyire jelen van!
Próbáljuk így és minél inkább így fogadni a közelítő esztendőt. Magunk részéről minél inkább követve Jézust, s másokban minél inkább fölfedezve őt – mindazt, ami benne számunkra, túl az istenin, az emberinek is legdrágább, legátfogóbb megfogalmazását jelenti.”
(1963. január 13.)
???
Kapcsolódó cikkek
- Ki beszél? [6]