Egy olvasó, Franjo Olah a Beszélő 1992. augusztus 15-i számában az olvasói leveleknek fenntartott rovatban felhívta a figyelmet a tévedésre, utalva arra, hogy az említett jel a szerb címer egyszerűsített rajza. Sajnos, ezzel a dolog nem került nyugvópontra, mert az olvasói levélhez a szerkesztő megjegyzést fűzött, mely szerint: „Nem találjuk megnyugtatónak, és nem találjuk ártatlan jelenségnek azt, hogy egy budapesti iskola falán azzal a szerb címerből kiemelt motívummal találkozunk, amellyel a szomszédos országban vérengző szabadcsapatok jelölik meg magukat. A csetnikek hagyományos gyilkolóeszközének »C« alakja szintén erre a »négy C«-s jelre utal.”
E szerkesztői megjegyzés újabb és még súlyosabb félreértéseket, illetve téves információkat tartalmaz, és még inkább alkalmas arra, hogy árnyékot vessen a hazai szerbeknek a budapesti iskolához fűződő viszonyára, valamint még nehezebb helyzetbe hozza őket érdekeik érvényesítése terén, mint az eredeti cikk.
A tévedés méretét talán két hasonlattal lehetne a legjobban megvilágítani. A fent említett jel „csetnikjelvényként” való megjelölése hatásában olyan, mintha a Kossuth-címert nyilasjelvénynek titulálnánk, vagy nem találnák ártatlan jelenségnek a Dávid-csillag bárhol való megjelenését az izraeli szélsőségesek egyes akcióira való hivatkozással.
A kereszttel négy mezőre osztott pajzs, melyen a mezőkben egymásnak „hátat fordító” „C” alakzatok láthatók, melyek valójában négy középkori tűzcsiholó szerszámot (szerbül: ocilo) ábrázolnak, a XIV. században jelent meg a szerb heraldikában.* Később a szerb államiságnak és általában a szerbségnek legáltalánosabb jelképévé vált e „négy C”-s jel. így megtalálható a Szerb Ortodox (Pravoszláv) Egyház szervezetének (ipeki, majd később belgrádi patriarkátus, a Habsburg Monarchiában pedig a karlócai érsekség) címerében és zászlóján is. Ugyanígy ott van ez a motívum minden szerb állami címerben is, a XIX. század elejétől napjainkig (pl. az önálló szerb államot újrateremtő 1804-es törökellenes felkelők és a Szerb Szocialista Köztársaság címerében is.) A magyarországi Szerb Demokratikus Szövetség (Szedesz) jelvénye, hivatalos iratai stb. ugyanezt a nemzeti jelképet tartalmazzák, hiszen ez a szervezet igyekszik összefogni a hazai szerbeket, képviselni és védeni érdekeiket pártállásukra vagy egyéb meggyőződésükre való tekintet nélkül.
Egyébként a II. világháború idején a csetnikek jelvénye nem a budapesti iskola falán feltűnt, a szerb címerből vett alapmotívum volt, hanem az ún. kokárda, vagyis a királyi Jugoszlávia címerének egy része (amely a szerb királyi címerre utalt), a kétfejű fehér sas, amely mellkasán szintén a „négy C”-s jelet viseli.
A jelenlegi délszláv polgárháborúban a szerb önkéntesek szabadcsapatokba szerveződött részében előfordulnak olyan egyének és csoportok, akik csetnikeknek nevezik magukat, és valamilyen formában a II. világháborús csetnikek örököseinek tekintik magukat. Ezek szintén az ún. kokárdát használják jelvényként. A mostani polgárháború csetnikjei között valóban vannak olyanok, akik igen súlyos háborús bűntetteket követtek el.
Ugyanakkor a szerb önkéntesek azon része, akik a szövetségi hadsereg kötelékében harcoltak (annak szövetségi jellege elvesztése után), és nem fogadták el annak akkor még hivatalos kommunista eredetű (internacionális és ideológiai) jelvényét, az ötágú vörös csillagot, önhatalmúlag gyakran helyettesítették azt a szerb címer alapmotívumával, amely semleges lévén nem adhatott okot a különböző szerb politikai áramlatok közötti vitára.
Érdemes megjegyezni azt is, hogy a szerb állami szimbólumok megváltozása körül kibontakozott vitában a hatalom monopolizálására törekvő szerb szocialisták és támogatóik az ország zászlaja esetében az egyszerű szerb trikolórt preferálják, amelyet legfeljebb valószínűleg a „négy C”-s motívummal lennének hajlandók kiegészíteni, míg az egész ellenzék (a liberálisabb színezetű is) a kétfejű fehér sassal (mellkasán a „négy C”-s jellel) kiegészített változatot támogatja. Végezetül, hasonlatomat azért használtam csak a hatás szintjén, mivel a csetnikek és a klasszikus fasizmust képviselő nyilasok vagy usztasák közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, annak ellenére, hogy pejoratív közmegítélésük errefelé egyforma.
Sajnos, a széles körben elterjedt téves információk és félreértések gyakran különböző előítéletekből táplálkoznak, és ugyanakkor újabb előítéletek forrásai. Mikor a magyar sajtó jelentős része is bekapcsolódott a délszláv tragédia körül dúló világméretű sajtóháborúba, a Szedesz felhívta a figyelmet ennek különféle hazai veszélyeire. A helyzet ma már annyira elfajult, hogy a szerbek általános jelképeinek (amelyek így a magyarországi szerbeknek szintén jelképei) banális használata is gyanút válthat ki. Jó lenne, ha a szomszédos és együtt élő népek legalább egymás címereit, nemzeti jelképeit ismernék.
Az előítéletes helyzetet az is jól jellemzi, hogy a budapesti iskolában járt újságíró nem figyelt fel az iskola falán díszelgő többi falfirkára is. Így miután lecsetnikjelvényezte a szerb címer alapmotívumát, az iskolafalon szintén megtalálható sakktáblamotívumot, amely a horvát címer alapmotívuma, nem nevezi usztasajelvénynek. Pedig önnön logikáját követve, analóg módon megtehetné ezt, hiszen ez a motívum részét képezi a II. világháborúban Hitler oldalán harcoló horvát usztasák különféle jelvényeinek is.
Az újságíró figyelmét elkerülte egy másik falfirka is, a „HOS”, amely egy ideig szintén látható volt az iskola falán. A HOS pedig nem más, mint a Dobrosav Paraga vezette, szélsőséges usztasaszimpatizáns Horvát Jogpárt félkatonai szervezetének („szabadcsapatainak”) neve, pontosabban annak rövidítése (HOS – Hrvatske Obrambene Snage – Horvát Véderő). A HOS többek között a horvátországi és bosznia-hercegovinai szerb lakosság körében a jelenlegi polgárháború idején elkövetett kegyetlenkedései és vérengzései révén jutott kétes hírnévhez, de otthoni agresszív fellépésük Horvátország lakosságának jelentős részét is nyugtalanítja.
A „HOS” már valóban aggasztó jel lehetne, ha nem tudnánk, hogy az iskoláskorúak általában nincsenek tudatában annak, hogy falfirkáik milyen jelentést hordoznak magukban.
Lásztity Péter
a Szerb Demokratikus Szövetség alelnöke
* Itt jegyezzük meg, hogy e középkori szerszám nehezen „utalhat” a XX. sz.-i csetnikek „hagyományos” gyilkolóeszközére vagy fordítva. A „sötét” Balkán történelmében kevésbé járatosak is jól tudják, hogy a különböző balkáni seregek (bolgár megszálló hadsereg Szerbiában, csetnikek, usztasák) szélsőséges elemei előszeretettel használtak különböző szúró-vágó szerszámokat, azonban ezek meglehetősen egyenesek voltak a „C” alakhoz képest. Talán a legnagyobb görbültségi fokot az a speciális, csuklóra erősíthető kés érte el, amelyet a II. világháború alatt a független Horvát Állam által létrehozott és az usztasák által működtetett jaszenováci haláltáborban fejlesztettek ki a foglyok tömeges és hatékony likvidálására. Állítólag egy „kivégző” és eme „elmés” szerszám szimbiózisának egynapi rekordja kb. ezer lemészárolt szerb és zsidó fogoly volt.
- Visszabeszélő [5]