A prefektusi intézményt az 1991-es alkotmány a két világháború közti előzmények nyomán, illetve francia és olasz mintára hozta vissza a román politikai életbe, azzal a nem is nagyon titkolt céllal, hogy a formailag önállósult helyhatóságokat is a központi akarat hatálya alatt tartsa. A prefektus elsődleges feladata az, hogy a helyhatóságok intézkedéseinek törvényességére, a központi döntések végrehajtására felügyeljen, hogy a minisztériumnak alárendelt intézmények, a rendőrség, az igazságszolgáltatás, a tanügy, az egészségügy stb. helyi szerveinek tevékenységét közvetlenül irányítsa. A prefektusi intézmény így lehetőséget teremt arra, hogy az állam ott is fenntartsa a „román elemi” kisebbségek fölött gyakorolt diktatúráját, ahol a románság nincs számbeli fölényben, ahol erre maguk a helyi tanácsok (lásd Kolozsvár) nem alkalmasak.
A prefektus intézményének nyíltan etatista és kisebbségellenes vonásait az alkotmány vitája során a parlamentben és a sajtóban a magyar kisebbség képviselői élesen bírálták. Petre Roman kormánya – hogy a bírálatok élét tompítsa s az alkotmány antidemokratikus jellegét a külföld előtt leplezze –, a két egyértelműen magyar többségű székely megye élére magyar nemzetiségű prefektusokat nevezett ki, sőt előtte még az RMDSZ-szel is konzultált.
Mivel azonban a kormány nem csupán a prefektust nevezte ki, hanem a prefektúra teljes személyzetét is, Háromszéken, a több mint nyolcvanszázalékos magyar többség dacára a Nemzeti Megmentési Front és a Román Nemzeti Egységpárt képviselői szavazattöbbséghez jutottak a megye vezetésében, és minden „román szempontból” fontosnak érzett kérdésben keresztülvitték akaratukat.
A diktatúrához való jog fölfüggesztetik
A helyhatósági választások ezt a helyzetet számolták fel. Az RMDSZ Sepsiszentgyörgyön például a szavazatok több mint nyolcvan százalékát szerezte meg, míg a korábbi hatalom birtokosai, az alig tíz százalékot összesítő NMF és az Egységpárt képviselői a megyei tanácsba sem kerülhettek be, mivel a szavazás kimenetelét eldöntő RMDSZ-képviselők az NMF-jelöltek ellenében a Nemzeti Liberális Párt és a Polgári Szövetség Párt képviselőit támogatták. A polgármester-helyettesül sem az NMF-Egységpárt, hanem a jelentéktelen választói bázisú liberális párt félig magyar, félig román jelöltjét választották meg. Ezen persze csöppet sem csodálkozhatunk. Az NMF képviselői voltak azok, akik a Kovászna–Hargita-jelentést kikényszerítették, a magyarellenes rágalmakat összehordták. Hargita megyében egyébként ugyanaz történt, mint Nagyváradon vagy Szatmáron, csak ellenkező előjellel. A megyei tanácsban az RMDSZ képviselői margóra szorították a román pártot. Csupán Marosvásárhelyen született meg a szemben álló feleket nagyjairól kielégítő kompromisszum.
„Jóvátétel”
A prefektusok cseréjével tehát a Hargita és Kovászna megyei „rendellenességeket” kellett jóvátenni. A kormány ezúttal is konzultált az RMDSZ-szel, Stolojan miniszterelnök a helyi RMDSZ-vezetők egy csoportját kihallgatáson is fogadta, a küldöttség azzal tért meg Bukarestből, hogy még az alprefektus is olyan román lehet majd, akit az RMDSZ elfogad. Így aztán derült égből villámcsapásként jött az érvényben lévő román törvényeket nem sértő döntés. Ami a felháborodást kiváltotta, az pusztán annak a hallgatólagos megegyezésnek a fölrúgása volt, miszerint a magyar megyékben a prefektusoknak is a magyar nemzetiség képviselői közül kell kikerülniük. A „megegyezés” tiszteletben tartását a magyarság joggal érzi kulcsfontosságúnak. Enélkül ugyanis a prefektus intézménye ismét a nemzetiségi elnyomás – helyhatóságok által megfellebbezhetetlen – eszközévé válhat.
Mi forog kockán?
Látszólag tehát pusztán a magyar kisebbséget sújtó intézkedésről van szó, mert a marosvásárhelyi bíróság ítéleteinek, illetve Funar kolozsvári akcióinak sorába illeszkedik. Nézetünk szerint azonban a két megye magyarságának sorsánál jóval több forog kockán. A feltevést az intézkedés szembeszökő ellentmondásossága is alátámasztani látszik. Ha alaposan belegondolunk, a cserék értelmetlenek, hiszen néhány hónapon belül bárki nyerné is meg az általános választásokat, a kormány alapvetően átalakul, következésképp a prefektusok túlnyomó része is kicserélődik. Akkor a magyar prefektusok lecserélése semmiképpen sem kerülne olyan éles megvilágításba, mint e pillanatban. Azt feltételezni, hogy a mai kormány a holnapi (esetleg demokratikus) kormányzat dolgát szeretné megkönnyíteni, túl élénk fantáziára vall. Miért vállalkozott mégis a Stolojan-kormány erre a lépésre olyan pillanatban, amikor Funar intézkedései és a vásárhelyi törvényszék Cseresnyés-perben hozott ítélete amúgy is fölborzolta a kedélyeket? És miért rendelte fel magához az RMDSZ képviselőit annak dacára, hogy a megbeszélést ők nem kérték, és ha fölrendelte, miért keltette bennük azt a benyomást, hogy nyert ügyük van, és utóbb miért döntött mégis úgy, hogy az az érdekeltekre hideg zuhanyként hasson.
Cél: a Demokratikus Konvenció szétverése
Nyilvánvaló: az intézkedéssel a konzervatív erők által szorongatott kormány csakis a Demokratikus Konvenció egységének megbontására törekedhet. A magyarok indulatos tiltkozása a konvenció pártjait kilátástalan helyzetbe hozta. Valamiként ki kell állniuk a magyarok mellett, és a mi hét százalékunk az egyetlen szilárd pont a konvenciót körüllengő bizonytalanságban. Ám a magyar tiltakozás – bármilyen puha szalvétába csomagolnánk is –, a román közvélemény számára félremagyarázhatatlanul románellenes élű lesz. Az új prefektusok ellen ugyanis mi sem hozhatunk fel egyebet, mint hogy – románok. Az pedig, hogy a székelyföldi radikálisok kontrollálatlan reakciói, valamint a nemzetközi visszhang élesebb elemei oly széles körű román publicitást kaptak, a román választók nagy többsége számára végképp igazolhatja az ellenzéki pártok nemzetárulásáról hangoztatott korábbi vádakat.
Feltételezésünket egyértelműen alátámasztja, hogy az Iliescu elnök által ellenőrzött RTV csütörtök esti híradója a sepsiszentgyörgyi tüntetés bőven kommentált képsoraival indult. Senkinek sem tűnt fel, hogy korábbi hasonló akcióinkat az RTV következetesen elhallgatta. Márpedig irányítóit sok mindennel lehet vádolni, csak azzal nem, hogy döntéseik mögött nem áll jól átgondolt politikai stratégia.
Az RMDSZ is kétségbeejtő helyzetbe került. Ha ezt a durva támadást is „lenyeli”, nem csupán a román szélsőségesek érezhetik úgy, hogy bármit megtehetnek, de maga is elveszítheti a székelyföldi tagság támogatását. Ha meg enged az „alulról jövő” nyomásnak, a konvenció választási esélyeinek lerombolásával az ország demokratizálódásának, és következésként a kisebbségi kérdés rendezésének esélyeit torpedózhatja meg.
Hogy kinek használhat mindez, nem lehet kétséges: a román és a magyar nacionalistáknak. Ha csak idejében föl nem ismerjük, mire megy ki a játék: minél keményebb „nacionalista” politikába belesodorni az egész RMDSZ-t, hogy utána az egész magyarsággal szemben az egész románság egységfrontot alkothasson.
A sárga csillag viselésének „költői” ötletét már sikerült elvetni. Az igazi veszély azonban még ezzel nem hárult el…
(Sepsiszentgyörgy)
- Külföld [6]