Az 1880-as évek francia belpolitikáját a válságok sorozata jellemezte: gazdasági nehézségek, külpolitikai problémák, az elfojtott revansvágy kínzó görcsei meg-megújuló krízisekbe döntötték a harmadik köztársaságot. Az 1870-ben kikiáltott s 1877-ben megszilárdított államforma hívei korántsem lehettek biztosak afelől, hogy e harmadik köztársasági próbálkozás jóval hosszabb lesz a megelőzőeknél. A legitimista Bourbon-hívek jelöltjének, Chambord grófjának halála végső fokon a monarchista erők egységesülése felé mutatott, hiszen így már csak kétfelé, az orleanisták és a bonapartisták csoportjára oszlott a monarchiát visszakívánók tábora. Az 1885-ös választásokon előretört a monarchista jobboldal, bár a parlamenti többséget továbbra is a mérsékelt republikánusokból és Clemenceau radikálisaiból álló baloldal képezte. A monarchista konzervatívok előretörése azonban intő jel volt: a francia választók elégedetlenek, csak még nem akadt megfelelő irányzat vagy személyiség, aki dinamizálná s egy irányba terelné a zúgolódókat.
Régi igazság az, hogy egy válsághelyzetbe jutott társadalom kitűnő terepet szolgáltat a politikai (s nemcsak politikai) csodatevőknek, vajákosoknak, kuruzslóknak, köznapibb kifejezéssel élve: szélhámosoknak. Jó fellépés, megnyerő modor, határozottság, ígéretek mindenkinek, az „acsarkodó, szószátyár parlament” elítélése s főleg a nemzeti és a szociális jelszavak ügyes elegyítése: ezek azok a szükséges eszközök, melyek egy népboldogítót előrevihetnek. Ilyen népboldogító volt az 1880-as évek Franciaországában Boulanger generális.
Georges Ernest Jean-Marie Boulanger 1837-ben született Rennes-ben, azon a nyugat-franciaországi tájon, Bretagne-ban, mely a konzervatív jobboldali irányzatok szilárd bázisát képezte s képezi is mind a mai napig (hogy csak egy másik Jean-Marie-t említsünk: Le Pen is Bretagne szülötte). A híres saint-cyri akadémia elvégzése szinte garantálta számára a gyors katonai karriert. Fiatal tiszt korában szinte mindenütt megfordult, ahol a császári hadsereg emelte a francia grandeur-t és gloire-t: Algéria, Lombardia, Kokinkina. Ezredessé éppen a vesztes francia–porosz háború idején lép elő, a politikával pedig a tuniszi megszálló csapatok parancsnokaként került szorosabb kapcsolatba, amikor konfliktusba keveredett a francia kormányt képviselő Cambon főrezidenssel.
Hamarosan komolyabb politikái szerepvállalásra is alkalma nyílt: az 1885. októberi választásokon többségüket megőrző köztársasági pártok támogatásával ’86. január elején megalakult, a Freycinet-kabinet, melyben a hadügyi tárcát hősünk kapta. Ajánlója nem kisebb személyiség volt, mint a radikálisok vezére: Clemenceau. Az ajánlásban szerepet játszhatott távoli rokonságuk, közös líceumi élményeik s Boulanger többször hangoztatott intranzigens republikanizmusa, arisztokráciaellenessége. Ezért állott a „republikánus tábornok” hírében, melyből elég kevés volt az akkori francia hadseregben (a katonai pálya még mindig elsősorban nemesi foglalkozásnak számított). Hírnevének eleget is tett: kezdeményezte s végig is vitte a királyi hercegek eltávolítását a tisztikarból.
Republikanizmusa mellett hamarosan szociális érzékéről is tanúbizonyságot tehetett: a décazeville-i bányászok sztrájkja olyan feszültséget teremtett, hogy a hadsereg egységeit is a körzetbe vezényelték. Itt a katonák azonban nem brutális fellépésükkel hívták fel magukra a figyelmet, hanem azzal, hogy a hadügyminiszter utasítására tábori konyhájukról a bányászokat is ellátták. Boulangert itt már a századvég integrális nacionalizmusa vezette, mely oly fontos ideológiai támasza lett a militarizmusnak s később a fasizmusnak is. Ahogyan ő fogalmazta: „A ma munkásából lesz a holnap katonája.” Ez a felfogás gyökeresen új volt az 1880-as években, amikor a szociális konfliktusokat még rendőri vagy katonai erővel próbálták megoldani. Későbbi pályáján igen sokat segített Boulanger-nak ez az epizód: a munkásmozgalom sohasem lépett fel határozottan ellene.
A politikai sikert megízlelő tábornok „egyre merészebben építette saját külön karrierjét: jó megjelenését, elegáns lovas tartását kihasználva gyakran parádézott a párizsi utcákon, a július 14-i nemzeti ünnepet is erre használta fel. Alakja hamarosan a párizsi sanzonokba is bekerült („Not’ brave général Boulanger”). Népszerűségének növelése érdekében a demagógia másik alapvető eszközét, a revansista nacionalizmust is egyre gátlástalanabbul alkalmazta, s ezért kapta a „Général La Revanche” melléknevet.
Revansista megnyilvánulásai külföldön is feltűnést keltettek. A legélénkebb figyelemmel természetesen a Rajna túlpartján, Németországban kísérték Boulanger lépéseit. Bismarck, a bonapartista trükkök nagy ismerője (és alkalmazója) éles szemével már 1886 márciusában, a décazeville-i sztrájk során tett kijelentése miatt felfigyelt a tábornokra. A nagy zsonglőr persze most is azt kereste, miképpen használhatná fel a maga céljaira a becsvágyó generálist. Nem kellett sokáig várnia: Boulanger revansizmusa elsőrangú érvet szállított a vonakodó német birodalmi gyűlés megpuhítására, a hadi költségvetés emelésének indoklására. A kancellár beszédeiben központi helyet foglalt el az újraéledő francia militarizmus veszélyeinek ecsetelése. Az első menetet ugyan elveszítette Bismarck - a radikális szabadelvűekből és katolikus centrumpártiakból álló többség elutasította a hadi kiadások felemelését -, de a renitenskedő Reichstag feloszlatását követő választási kampányban első számú téma volt a francia fenyegetés, s ennek következtében az új birodalmi gyűlésben már a Bismarcknak engedelmeskedő, nemzeti liberálisokból és konzervatívokból álló „kartell” került többségbe. Bismarck nem is tagadta, hogy az ő fegyverkezési terveinek mekkora segítséget adott a túloldal sovinizmusa: „Boulanger-t ugyan nem én csinálhattam, de igen jól jött nekem.” Az már az ügy dialektikus jellegét illusztrálja, hogy a német hadseregfejlesztés viszont a francia revansistáknak szállított újabb érveket és propagandaanyagot.
A túlhajtott revansizmus okozta Boulanger miniszterségének végét is: 1887 áprilisában a német szervek francia területről német területre hurcolták Schnäbele francia vámtisztet, s kémkedés vádjával perbe akarták fogni. Az ügyet kísérő nagy felzúdulást kihasználva Boulanger a határ menti francia csapatok megerősítését és mozgósítását követelte, mely a feszült helyzetben háborús provokációnak számított volna. A realista Grévy elnök tudta, mi várna a francia csapatokra a németek ellenében, s leállította a heveskedő hadügyminisztert, sőt, az ügy kapcsán kirobbant kormányválságot kihasználva az új kabinetből kihagyták a tábornokot.
A közvélemény reakciói azonban inkább Boulanger-t segítették: a vitéz s szociálisan érzékeny katona most megkapta a mártírium glóriáját is. Mivel közben Bismarck is belátta, hogy a Schnäbele-ügyben túlfeszítették a húrt, s szabadon engedték a francia hivatalnokot, a közvélemény úgy hitte: a megalkuvó francia vezetés Schnäbele elengedéséért Boulanger-val fizetett a német kancellárnak. Ez pedig csak növelte népszerűségét: a bukott miniszterből jelentős tömegbefolyással rendelkező katona-politikus lett.
Jól mutatja a tábornok személyét körülvevő hisztérikus nacionalizmus légkörét az a tüntetés, melyet hívei 1887 júliusában a lyoni pályaudvaron rendeztek (a leváltott miniszter új állomáshelyére, a clermont-ferrandi hadtesthez utazott): a teátrális gesztussal a mozdonyon helyet foglaló Boulanger-t hívei nem akarták továbbengedni, azt kívánták, hogy forduljon vissza Párizsba, régi befolyása visszaszerzésére. A tábornok persze nem engedett hívei hisztériájának, de az jól jött neki: velük szemben a törvénytisztelő s feletteseinek engedelmeskedő, fegyelmezett katona pózát vehette fel.
Ellenlábasai hibái hamarosan elsőrendű lehetőséget adtak neki a visszatérésre: a kitüntetések adományozása körül korrupciós botrány pattant ki 1887 novemberében. Perbe fogták Grévy elnök vejét, s emiatt hamarosan az elnöknek távoznia kellett. A vezető körök korrupciója fölötti felháborodás mozgásba hozta az államberendezkedés megváltoztatása mellett kardoskodó jobb- és baloldali szélsőségeket, bonapartistákat és radikálisokat egyaránt. Boulanger Párizsba sietett, s hamarosan nyugdíjaztatta magát: végleg a politika mellett döntött.
Az általa megcélzott réteg széles, s ennek megfelelően heterogén volt. Végeredményben az 1870-es, 1880-as években végbement viharos franciaországi társadalmi átalakulás kárvallottjai, csalódottjai tömörültek körülötte, azok, akik elégedetlenek voltak a gyors ütemben kapitalizálódó francia társadalom túlzott materializmusával, haszonelvűségével, földhözragadt realizmusával, melynek belpolitikai megjelenési formája a vitákkal s intrikákkal teli parlamentáris kormányzás a maga gyakori kormányválságaival, kicsinyes taktikázásaival, külpolitikája pedig a realista békepolitika, az óvatos magatartás a veszélyes és erős szomszéddal, Németországgal szemben. Mindazok, akik nem tudtak érvényesülni a kíméletlen gazdasági és politikai versenyben, a rendszer reformjáért kiáltottak: azok is, akik a cinikus, elvszerűtlen parlamenti és kormányzati klikkpolitikát kívánták valami mással felcserélni, olyan rendszerrel, ahol a nép beleszólása jobban érvényesülhet; azok is, akik az érzéketlen, haszonelvű gazdaságpolitikát kívánták több szociális elemmel megtölteni; s azok is, akik minden baj okát az 1870/71-es vereségben s Elzász-Lotharingia elvesztésében látták, s úgy vélték: az elszakított területek visszaszerzése minden bajt megoldana.
Nem csoda tehát, hogy a legkülönbözőbb politikai irányzatok érintkeztek Boulanger-val és formálódó mozgalmával: a kezdeteknél ott látjuk a radikálisokat, akik ekkor még őrzött jakobinus hagyományaik miatt elégedetlenek az oligarchikus kormányzattal, s szeretnék a rousseau-i „közakarat” közvetlenebb kormányzati érvényesítését; ott látjuk a különböző szocialisztikus irányzatokat, melyek a társadalmi igazságosságot remélik bárkitől, aki szembefordul a korrupt parlamentarizmussal (Blanqui késői követői ezúttal is szimpatizálnak az „erős kéz” politikájával, Guesde pedig a munkásmozgalom későbbi periódusaiból ismerős módon „egyik kolera, másik pestis” megjegyzéssel egy kalap alá veszi a boulangizmust és a parlamentarizmust); s ott látjuk természetesen a fanatikus Derouléde „Patrióta Ligáját”, mely csak Elzász-Lotharingiával tud foglalkozni, semmi mással.
Mindezekre az erőkre támaszkodva Boulanger elkezdi mozgalmának, a Comité de Protestation Nationale-nak, a Társadalmi Tiltakozás Bizottságának szervezését. Korábbi támogatója, Clemenceau azonban felismeri a boulangizmusban rejlő tekintélyuralmi potenciált, szakít a tábornokkal, sőt, megalakítja az Emberi Jogok Társaságát, mely hangsúlyozottan a nagy francia forradalom demokratikus és humanisztikus örökségét ápolja. E társaság azonban természetesen kevés Boulanger megállítására: 1888 végéig négy helyen választják meg képviselőnek, mozgalma és személye egyre népszerűbb. Antiparlamentáris megnyilvánulásai s a radikálisokkal való szakítása megszerzik neki a korábban vele szemben bizalmatlan monarchista jobboldal támogatását is.
Így érkezett el a tábornok politikai pályájának csúcs- és fordulópontjához: 1889. jan. 27-éhez, amikor a Szajna megyei (párizsi) időközi választás megnyerése után úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg. Sikeréhez nagyban hozzájárultak a párizsi munkások szavazatai, akik inkább őt támogatták radikális ellenfelével szemben. Ki is váltották ezzel Engels keserű kritikáját: „A párizsi munkások azzal ünneplik 1789 évfordulóját, hogy egy fajankó lábai elé borulnak.”
A kalandor azonban a siker kapujában megtorpant: hívei hiába sürgették, hogy vonuljon élükön az Élysée-palotához (ahol Sadi-Carnot elnök már a távozás lehetőségét fontolgatta), a tábornok tétovázott. Máig is vitatott kérdés, vajon miért nem támadott vakmerőén: eddigi választási sikerei láttán a legális hatalomátvétel lehetőségében bízott talán, vagy azoknak van igazuk, akik e giccsesen végződő történet limonádé-ízű fordulatára esküsznek: a tábornok nagybeteg kedveséhez sietett, s ezért mulasztotta el a nagy lehetőséget.
Bármi is volt az indok, Boulanger tragikai vétséget követett el: érzelmeire hallgatott, vagy a törvényesség útját kívánta járni akkor, amikor hideg fejjel a törvénytelenség útjára kellett volna lépnie törvénytelen tervei megvalósításához. Hibája végzetesnek bizonyult, s a kormány ellentámadásba ment át. Felismerve Boulanger tétovázását és befolyásolhatóságát, Constans belügyminiszter mintegy „félhivatalosan” a tábornok közeli letartóztatásának hírét kezdte terjeszteni. S a blöff bejött: a hős tábornok már a hír hallatán Belgiumba menekült. E lépésével (1889. ápr. 1-jén) eljátszotta maradék nimbuszát is. A szenátus Legfelsőbb Bírósággá alakulva pert indított ellene, s távollétében életfogytig tartó börtönre ítélték.
Boulanger Angliába ment, majd visszatérve Belgiumba igazán könnyfacsaró, olcsó regénybe illő módon végzett magával: szeretője sírjánál agyonlőtte magát. E tettével megvilágította korábbi tétovázásának lélektani hátterét: szentimentális hajlamokkal nem lehet valaki jó, vagyis mindenre elszánt kalandor.
Boulanger kísérletét a történetírás nagy része epizódnak minősíti, epizódnak, melynek nem maradtak mélyreható következményei. Felszíni jelenség volt, az 1880-as évek társadalmi problémái törtek elő egy, a vállalt szerepére alkalmatlan cézárjelölt felbukkanása kapcsán. Boulanger figurája és mozgalma arra figyelmeztet, hogy a parlamentáris demokrácia és a szabad versenyes gazdasági fejlődés körülményei között felhalmozódhatnak a társadalomban olyan – elsősorban szociális és nemzeti jellegű – problémák, melyeket egy ügyes kalandor a maga céljaira használhat fel a parlamentáris rendszer megszüntetését, plebiszcitárius (népszavazásos) jellegű elnöki rendszer kiépítését szorgalmazva. A franciák szerencséjére Boulanger képességei nem álltak arányban ambícióival, s kísérlete elbukott.
Az élet pedig ment tovább: 1889. május 6-án megnyithatták a nagy francia forradalom centenáriumára rendezett világkiállítást.
Hivatkozott cikkek
- Sorozat [7]