Műhelytitok: e dolgozat helyén a tervek szerint leleplező írás állott volna a pártállam ordas cenzúrájáról, Moldova Györgynek ajánlva. Azt találta ugyanis mondani, hogy cenzúra pedig nem létezett, Kardos minden jót kiadott, mutassanak neki csak egy fiókban dugdosott remekművet. Bírnánk mutatni, azóta több is megjelent már, bennszülöttektől és emigránsoktól, magyarul vagy magyarra fordítva. Ez egy dolog, ahogy mifelénk mondják. Gyalázat, viszont tiszta sor. Ezek a művek elkészültek, megvoltak valahol (koronként éppen Kardos direktor mélységes-mély fiókjában lappangtak). De e sosemvolt cenzúra alattomos, balvégzetű folyományairól se feledkezzünk meg. Lássuk erről Kornist, nagyjából a Végre élsz írásának idejéből: „Legyen szabad megkérdeznem: a szabad gondolat pódiumának hiánya és a tehetségek apátiája között megvonható-e az összefüggés?
Mészöly Miklós úgy figyelmeztet konkrét lehetőségeinkre »durván és röviden«: »Addig kell mennünk, amíg falba nem ütközünk. Aztán az ütött résen át tovább.«
És ha átalakít a hely, ahol menetelnem kell – a falig?…
Mivé leszek – együtt?
Mivé nem leszek.
Ki lép ki az ütött résen át?” (1977-es bejegyzés a Naplóban.)
A leleplezést úgy képzeltem, hogy majd jól összehasonlítom az 1980-as kiadást a mostani cenzúrázatlannal, de amit találtam, szánalmasan kisszerű. Egy törpe növésű és félénk cenzort, működése nem vérforraló, nem is nevettető, csak nevetséges. (Aki pedig a cenzúra természetrajzára kíváncsi, forduljon Haraszti kézikönyvéhez, Kőszeg Ferenc Könyvkiadói cenzúra Magyarországon című cikkéhez [régi Beszélő 5–6., 9.], és Szörényi László Bevezetés a delfinológiába című, a 2000-ben megjelent írásához. Vagy Moldova Györgyhöz – kit az ügynöke beszélt rá, hogy szerepeljen, tegyen eleget minden felkérésnek, úgy majd jobban megy a könyve –, ha kerül valaha agent provocateur vagy agens diaboli, ki feltegye Az idegen bajnok írójának Kornis kérdéseit.)
Hogy az Apa győzben pipafüst olvasható a közhasznú pinafüst fordulat helyett, lehet akár sajtóhiba. De már az Üveges a mennyországban egynémely szövegromlása az igyekvő kis cenzor keze nyomát viseli. Ez a kisipari Genezis, amiben az Istent Papp Gábornak hívják, de csak amíg a papa be nem rág. Eredetileg a Második Ötéves Tervben szerepelt a világ teremtése, már fel is túrták hozzá a Kálvin teret, de kifelejtették belőle a gravitációt. Így aztán „egy éjszaka a BM furnérral körbekerítette az egész nagy semmit, rámeszelték, hogy TILOS TERÜLET, aztán évekig úgy hagyták”. Sose találnánk ki, mi az itt, ami nem tudódhatik ki. Íme: „…egy éjszaka magas falkerítést ácsoltak a gödör peremén, rámeszelték, hogy TILOS TERÜLET, és úgy hagyták…” Értjük. Hogy az állam balfácán, a szocialista tervgazdaság szart sem ér, függetlenség, szabadság nincs sehol, demokrácia is csak ott, ahol parlamentarizmussal és piacgazdasággal van árukapcsolva, ezeket úgyis tudjuk. De az már aláássa a rendszert, ha kiderül, hogy a palánk mögött, a gödörben nincs semmi; hogyha erretájt túrnak, akkor az évekig úgy marad, a főtitkokat pedig a BM rejtegeti. Még egy igazgyöngy: mint tudjuk, kisded Európánk meglehetősen zsúfolt. Ha Prágában lehúznak egy vécét, Moszkvában nem tudnak aludni – írja Kornis. – Nana, nem is olyan zsúfolt! – így a vigiláns cenzor. – Egy öblítés még nem hallik az égig. Írjon csak Moszkva helyett Londont! (Titkos angolbarát lehetett, mert Londont máshol is belopja a szövegbe: a Kérvényben a brutális szólásszabadság helyett a Hyde Park körülírás szerepel.)
Hasonlóan éles elméjű beavatkozásra bukkanunk az Április bolondjában. E kiváló írás – egyik rétege bravúros stílparódia a Munkásmozgalom történetei állandó című és gyakorta változó tartalmú szöveggyűjtemény nyelvén – indítása: „Október 1-jén este fél kilenckor felhívtam telefonon Neufeld Tamást, és közöltem vele, hogy megalakítom a Magyarországiak Kommunista Pártját.” Ez mehetett. Még az is, hogy az iskolában földrajz, magyar és történelem örve alatt pornográfiát tanítanak, de hogy „ordenáré hazugságot, alantasan primitív magakelletést, ugyanazon egy valótlanságot”?! Ez tiszta, egyenes beszéd, ha elnémítják, akkor már-már apokaliptikus látomást teremt helyette a befogott száj dühe és a kimondás akarása: „…egyetlen nagy sártengert… amelyben csak elvétve buggyant meg a szennyes mag, az itt föltörő undok magma viszont már messziről világított, keserű füstje mérföldekkel előbb az orrunkat csavarta.”
Ennyit a cenzúráról meg a nagyra törő tervekről, olvassunk inkább. Van, amit újra, s van, amit újonnan. A Végre élsz ’92-es kiadásából kimaradt a Halleluja, de került helyette három másik novella, és további darabokkal bővült a Halálfolklór, szép az öngyilkos (?) meg a lopós üzenete, le, nekünk. A kötetzáró Dunasirató egyetlen lélegzettel szóló hatalmas mondata. Nem úgy egyetlen mondat, mint apáé vagy a kis kannibálé, van benne rendes központozás, bekezdésekkel, tipográfiával is elkülönülő részek, és az az egy lélegzet is kihagy, kifogy, elakad, elfullad, felgyorsul, mcgszaggatódik, kapkod, kifúj és visszafúj, mégis egy mondat, egy lélegzet ez. Hisz a mondat, valaki mondata nem pusztán grammatikai egység, hanem érzelmi, gondolati is, meg biológiai: teste-lelke van. Ül egy fiú 1959-ben a Duna-parton, és „zsidókisfiúként” látja ide magát 1944 telén, az anyjával, az egész házzal, és itt van Petőfi Sándor, Rákóczi hadnagya, itt az ötvenhatosok, és persze József Attila, a Hazámat meg a Dunánált író. Egész összetorlódott keserves múltunk jelenik meg egyetlen nagy ívű látományban, szenvedélyes, átfűtött hangú magánbeszédben kelnek életre a voltak, feltámadnak minden halottaink. Életbe lép a halál meghaladása. A holtak emlékének szól a kötet ajánlása.
Halottak, köztünk járók, tetszhalottak, élő hullák, temetetlen holtak kitüntetett hősei ezeknek a történeteknek. A régi kérdés – van-e élet a halál után? – pestiesen fanyar kanyart vesz: van-e élet a halál előtt?
Az elbeszélő szemüveges. Görbe cvikkere a valót mutatja, a mi kis valónkat, éppannyira idétlennek és valószerűtlennek (valószerűnek), amilyen. Szemüvegi dolgát teszi, amikor módosít a méreteken, a távolságokon. A kis pontok (öreg vigéc, Tábori kartárs, büdös kölyök) lesznek nagy, és a világnagy kicsi. A kozmoszt egy pesti maszek (Vitkovics Mihály u. 11.) buherálta össze, a keresztre feszített az aktus után hazamegy, felkel a holt, mert el kell intéznie a temetést. Ez a világ a létezők legjobbika, az ember könnyedén alkalmazkodik hozzá, a leváló testrészek helyett új nő, ha beáll az örök tél, védő zsírréteget termelünk, a hörgő nagypapa fényeszöld bogárkákat köp.
Örkény száraz groteszkje és nekiszabadult képzelete vegyül itt Karinthy frenetikus hülyéskedéseivel és szemérmes érzelmességével. Tábori, Lebovics és Neufeld járhatna akár a Tanár úr kérem iskolájába, ha a kaput ki nem vették volna, ha lenne még oda bejárás. Csak a fiúk vannak meg. A Vésztanács most illegális kommunista párt, de megint nagyszabású dolgok készülnek. Meg kell változtatni a világot, mert ez így nem maradhat. Előtte azonban meg kéne ismerni, de a világ nem megismerhető többé, sötét, eszelős és átláthatatlan. Az egyetlen értelmes program megmaradni. Illegalitásba vonulni, levakarni a faggyút, holtnak vagy hülyének tettetni magunkat. Röhögni. (Tábori képes kiverni a nagypapát mindenhol fájó öreg testéből, hogy legalább egy időre lelépjen innen, testet-fejet cserélve, sosem volt szép időkbe.) Pimaszok vagyunk és találékonyak, elvégre az életünkről van szó. Amit lehetőleg túl kell élni.
Itt van megint a Végre élsz, cenzúra nélküli, szabadon sajtolt kiadásban, végre olvashatunk szabadon, elfogultságok nélkül. Nem szisszenünk már politikailag kényes részeken, nem cuppogunk pikáns falatokon. Ez csak egy jó könyv. Mit sem veszített morbid elevenségéből, nem lett belőle kordokumentum, történelmi rajz. Rólunk szól most is, kik túléltük ugyan a rendszert (köztünk szólva, ezt azért igen jólesik leírni), de legkésőbb most be kellett látnunk, hogy a világból nincs kimenet. A világ pedig maradt éppolyan abszurd. Maradt hát a feladat is: megmaradni benne.
A szövegváltoztatások java része az azóta biztosabb tollú szerzőtől való. A történetek új sorrendjében felismerhető az elbeszélések egymáshoz való viszonyának újragondolása, egy szövegként való tudatosításuk. Majdnem-regény ez, családtörténet és érzelmek iskolája, Tábori Pál tanulóévei. A történeteket a szereplők és a tematika azonosságánál is erősebben fogja egybe a látásmód és a hangvétel. Ravasz groteszk látás, és röhögés elszoruló torokkal; ebből csak fura hang jöhet ki, Kornis eltéveszthetetlen hangja. Így a kötetből nem a Halálfolklór és nem a Dunasirató lóg ki, hanem István levele a korinthusiakhoz (inkább történelmi bohózat, még inkább humoreszk) meg az Egy kis kannibál. Ez az Április bolondját mondja tovább (ahogy az István az Üveges a mennyországbant), de erőtlenebbül. Ami az Áprilisban csak egy motívum (valami testi elváltozással alkalmazkodás a környezethez) a többi közt, az itt maga válik tárggyá, egyetlen – kevéssé szubtilis – ötletre épül a novella, s ennek túlhajtott taglalása szét is feszíti a műfaj kereteit: a groteszk horrorba hajol, itt pedig alapkövetelmény, hogy komolyan vegye és vétesse magát. A Csillebérci napló fegyelmezett és pontos stílusimitációja (nem nevezném paródiának) valóban horrorisztikus, hátborzongató hatást bír tenni, miközben egyszer sem véti el a hangot. Egyáltalán, Kornisnak nagyon megy a nyelvhasználattal való jellemzés, embert teremteni szövegből (ahogy darabjaiban is teszi). Remeklés a Kérvény – egyperces családregény és történelmi tabló – és az Apa győz, amin a szó szoros értelmében röhögi magát könnyesre a védtelen olvasó, „…most mit bőgtök kikérem magamnak mindjárt idejön az őr itt nem szabad hangoskodni miért kell rám uszítani ti elmentek de én itt maradok nem értitek jóba kell lenni vele ennyi hülyét egy rakáson…”
A kötet a Cserépfalvinál jelent meg, Balla Margit tervezte szépre és időtállóra. Igazi kemény, fényes a fedele, mint egy bogár háta, a borító festménye szellemesen többértelmű, csomag, utcakő és rácsos ablak, hátul a szerző (régi kiadásból átmentett) ifjúkori képe néz ki.
Kapcsolódó cikkek
- Kultúra [7]