Angyalosi Gergely: Tisztelettel köszöntök mindenkit, aki volt olyan kedves, hogy ide fáradt ma este. A Beszélő októberi számában jelent meg Pór Péternek egy szövege, amelynek az a címe, hogy Ki ne volna poeta mixtus közöttünk? Ez a cím egy Baudelaire-kritikára utal. Baudelaire egy azóta már elfeledett hajdani íróról szólván azt mondta, hogy tulajdonképpen mindenki homo duplex. Tehát hogy az egyetlen személyiség mítoszától el kéne rugaszkodni, és ezt a homo duplex problematikát fejti ki Pór Péter olyan világirodalmi példákkal, mint például Nietzsche, aki lengyel ősöket kreált magának, vagy maga Baudelaire az utazásmisztikával, Nerval, Goethe és még sorolhatnám. Azt gondoltam, ez jó kiindulópont, így arról kérdezném a beszélgetőtársaimat, hogy ők valaha eljátszottak-e a személyes identitás megsokszorozásának azzal a lehetőségével, hogy ősöket kreáljanak maguknak, vagy a saját származásukat kvázi narratívává, elbeszéléssé változtatva kitágítsák saját személyes létüket, amibe be vannak, be vagyunk zárva. És egy másik probléma, amelyet szintén Pór Péter cikke vet föl, hogy mikortól számít ez értéknek, mert olyan pillanatot, irodalomtörténeti pillanatot jelöl meg a XIX. században, amikor hirtelen mintha sajátos értékké változna, hogy az ember visszafelé az időben is megsokszorozódik, és kitágíthatja személyes identitását. Magyarul, vannak olyan pillanatok a történelemben, amikor ez egyáltalán nem érték, hanem éppen ellenkezőleg. Azt gyanítom, hogy például a nagy európai nemzetek szülöttei egyrészt roppantul nacionalisták abban az értelemben, hogy igen büszkék arra, hogy ők angolok, franciák, németek és sorolhatnám, másrészt a kulturális elitnek egy része szeret eljátszani ezzel az identitássokszorozással. (Amelynek természetesen nem az egyetlen formája az, hogy visszamegyünk az időben, és új ősöket kreálunk magunknak.) Van egy harmadik probléma – ebből is látszik, hogy a rövidsége ellenére nagyon izgalmas cikkről van szó –, hogy minden biográfia narratíva, vagyis nincs szűz vagy ártatlan életrajz, mert mindannyian megköltjük az életrajzunkat, akkor is, hogyha azt hisszük, hogy a legszigorúbban ragaszkodunk a tényekhez. Szóval ez a problémakör, amelyből ki lehet indulni, aztán majd meglátjuk, hova jutunk. Tehát visszatérve a nyitó kérdéshez, azt kérdezném, hogy valaha is foglalkoztatott-e benneteket ez a problémahalmaz?
Vajda Mihály: Most rám nézel?
A. G.: Rád nézek.
V. M.: Rám néztél, mondtad, hogy benneteket, és ezzel mindjárt válaszoltál is rá. Te tudod, hogy többféle Vajda Mihályról van…
A. G.: Gyanítom.
V. M.: Gyanítod. Valószínű, hogy így van. Ősöket, azt hiszem, nem kreáltam magamnak soha, hogy egyenesben válaszoljak a kérdésedre. Ez nem jutott eszembe. Ezzel szemben nagyon is izgatott mindig az, hogy kik voltak a valóságos őseim. Hogy mindig, az nem igaz. Fiatalembereket ilyesmi nem nagyon szokott izgatni. Mire elkezdett izgatni, addigra viszont lehetetlenné vált a kérdés megválaszolása, mert hát mindazok, akiket megkérdezhettem volna, hogy is volt és mint is volt, és kik voltak azok, akik, addigra ez már lehetetlenné vált az ősöknek az életből való eltávozása folytán, tehát most egyre inkább az izgat, hogyan tudnám megkreálni a valóságos történetet, amiről nagyon mélyen tudom, hogy nem valóságos történet, csak mégis kezd izgatni, hogy honnan vagyunk, mik vagyunk, nem is tudom. Szóval ez az egyik része a dolognak, de most ne beszéljek minden részéről, mert akkor elrontjuk az estét, ha mindent megválaszolok a kérdéseid közül. Maradjunk annál: nem kreáltam magamnak ősöket, és jelen pillanatban óriási igyekezet van bennem arra, hogy kreáljak magamnak, azaz hogy megkreáljam azokat, létrehozzam azokat, akik a tényleges őseim voltak. De most már olyan szerencsés a helyzet, hogy csak kitalálni tudom, hogy kik lehettek.
A. G.: Péter, most veszem észre, hogy tulajdonképpen kicsit eltorzítottam a te cikkbeli mondanivalódat. Ugyebár ez a métissage-zsal, a kulturális keveredéssel foglalkozó konferenciára született szöveg, tehát a keveredés legalább olyan fontos, mint az identitás megsokszorozása. Egyáltalán, hogy választottad ezt a problematikát?
Pór Péter: A problematikát nem én választottam, hanem a konferencia szervezői. Amikor megláttam a kiírást, akkor kevéssé érdekelt az, hogy írjak egy ötvenedik esettanulmányt arról, hogy egy dél-afrikai író, aki Skandináviába került, hogyan dolgozza egybe a két identitását. Ez nagyon érdekes lehet, de körülbelül erről szólt az egész konferencia. Engem, mivel az utóbbi időben az újabb helyes vagy helytelen irodalomtudományos áramlatokkal szemben jobban kezdenek érdekelni az életrajzok és az emberi egyéniségek, bennem úgy merült fel akkor a kérdés, hogy hogyan is definiálják magukat a költők, illetve hogyan alkotják meg a saját életrajzukat a métissage jegyében. Az alapkérdés tulajdonképpen furcsa dolog, hiszen az emberi identitás megszokott alapképlete az egyenes leszármazás. A bibliai és a mitikus identitás szerint az önmeghatározás elsődleges jegye szinte nem is az, hogy ki vagyok, hanem hogy kinek a fia, lásd, nem Odüsszeusz vagyok, hanem Láertiádész, tehát így az apját és ezzel az egész genealógiát nevezi meg. A Bibliában azért van ez a rengeteg genealógiai rész, mert a bibliai identitás genealógiai identitás. Viszont egy ideje a költők inkább megsokszorozzák az őseiket, ahelyett hogy egy egyenes vonalon akarnák leszármaztatni magukat. Ezzel a gondolattal játszottam el.
A. G.: Ez a képzet tulajdonképpen az identitásprobléma egyfajta kijátszása, hiszen ugyanakkor ad is egy identitás-meghatározást. Egyszerre megtagadni és kreálni identitást lehetetlen. Ha valaki azt mondja magáról, hogy minden vagyok, ami volt és van, az önmeghatározásként eléggé bizarr.
P. P.: Ennél egy kicsit, ha úgy tetszik, perverzebb dolog izgatott, az, hogy valaki hogyan alkotja meg visszamenőleg az életét. Tehát a megalkotott biográfiának a fogalmán belül valaki tulajdonképpen még ennek a historikumát is megalkotja valamilyen formában. Az izgatott, hogy vélt vagy valós módon olyan ősökkel olyan többszörös identitásokat teremt magának, ami az alapvető identitásfogalmat is megváltoztatja, és esetleg a saját biográfiájába téve nem is olyan nagyon fontos, hogy stimmel-e vagy nem. Mert az a lényeg, hogy ekként látja magát. Az ember nem föltétlenül az, ami, hanem az, aminek definiálja magát, és ebben az értelemben furcsa módon még az őseim is azok, amiknek definiálom őket. Ha elfogadja valaki, teszem azt az okmányokban szereplő őseit, akkor akként határozza meg magát. De az is elképzelhető, hogy az életét még visszafelé is megkonstruálja. De hát el lehet ezzel játszani, hogyan hazudnak a történelemben, hogyan mondanak igazat, miből kreálnak miféle embereket.
A. G.: A nagy kérdés az, hogy ez valóban generációs probléma-e, és valóban öregedvén jut-e az embernek eszébe az, hogy az ősei felől határozza meg magát. Személyes élményem, hogy bennem rettenetes berzenkedés volt abban a tekintetben, hogy családilag határozzam meg magamat, fiatalkoromban rettenetesen irritált a gondolat, hogy engem bármilyen mértékben determinálna, vagy inkább az öndefiníciómban bármiféle szerepe lenne annak, hogy ki volt az apám meg az anyám. Aztán természetesen ez később változhat, illetve hát nyilván nagyon sokan vannak, akik nem így élik meg fiatalkorukban sem ezt a problémát. De hogy az őseid felől definiáld magad, ez például neked mikor jutott eszedbe először?
V. M.: Hát nagyon későn. Egy fiatalember abszolút tudatában van annak, hogy vele kezdődik a világ. Ami előtte volt, az nem érdekes. Az izgalmas attól kezdődik, ami én vagyok. Egy ilyen rendes, karteziánus ego, aki megkonstruálja önmagát, és önmagából kiindulva megkonstruálja a világát, és egyáltalában nem érdekli az, honnan jött... Ha azt kérdezed persze, öregedvén kezdett-e el az izgatni, honnan is jöttem, nem tudom pontosan, mikor, de hirtelen észrevettem, hogy ez most tényleg mélyen izgat. Olyannyira, hogy közös barátunk, Szasa Kron, aki szerb volt és Debrecenben tanított, sajnos nagyon fiatalon meghalt, egyszer fölhívott telefonon Belgrádból, és azt mondja, Misu, mondd meg, mi az, hogy obebe. Mondom, nem tudom, mi az, hogy obebe. Merthogy ott született a nagynénje, mondja. De miért kéne ezt tudnom? Várjál, visszahívlak. Elkezdtem lexikonokban keresni, kiderült, hogy Óbabának hívtak annak idején egy falut, amelyik azon a hármas határon van, amely most Szerbia, Románia és Magyarország találkozásában fekszik, és az is kiderült, hogy nagyon közel van Temesvárhoz, és úgy szólt a családi fáma, hogy az anyai nagyanyám egész családja Temesvárról származik, és akkor belém villant, de jó lenne, te jó Isten!, egyedül nincs kedvem elindulni, de Szasával megnézzük Óbabát meg Temesvárt, hogy honnan jöttünk. Kezdett izgatni ez a honnan jöttünk, de akkor már bőven hatvan felé közeledtem, vagy elmúltam hatvan, amikor ez az egész felmerült. Addig mélységesen nem érdekelt.
A. G.: Akkor hát te jöttél valahonnan? Hiszen az nem is te voltál.
V. M.: Hogy én jöttem-e valahonnan? Engem küldtek valahonnan. Beletettek a világba, hogy ilyen szépen fejezzem ki magam. De korábban nem izgatott, hogy kik voltak azok, és kik voltak azoknak az ősei, akiktől származom, és hirtelen elkezdett érdekelni. Lehet, hogy még ma este, ha nagyon sokáig ülnénk itt, ami illetlenség lenne, akkor rájönnék, hol volt az a pillanat, amikor egyszer csak észrevettem, hogy engem most már érdekel, hogy kiktől és honnan származom. Ehhez hozzá kell tenni valamit, ami furcsa, de mindig mindenütt elmondtam, hogy az egyik legkarakterisztikusabb dolog az én szememben, ami a saját életrajzomat illeti, hogy elfelejtettem a gyerekkoromat. Mindig izgatott, miért történt így. Erre vonatkozóan léteznek teóriáim, de ezek hipotézisek, amelyek nem igazolhatók. És valahogy nekem most hirtelen összefüggésbe kerül a két dolog, hogy egyre jobban izgat az, hogy mégiscsak rekonstruálni akarnám a gyerekkoromat, akkor egyre jobban izgat az is, hogy akkor rekonstruálnom kéne azt is, hogy ahonnan származom, ez az egész, ezek a vonalak, amelyek olyan furcsán elmennek a távoli múlt ködébe, hogy ezek valahogy összefüggenek. Összefügg a múlt, nem a saját múltam, hanem ahonnan eredek, és a gyerekkorom nem létezése, valahogyan ezek összefüggenek egymással, de most nem mondom tovább, mert nem is tudom tovább mondani.
P. P.: Azért annyit mondok, hogy az a gondolat, hogy a világ velünk kezdődik, nem okvetlenül karteziánus. Elég arra utalnom, hogy Ady írta az Ond vezér unokája című verset, benne a sort, hogy: „Hiába akarnám, szeretném, / Nincsen hozzá semmi közöm”, Ady pedig nem karteziánizmusáról híres költő. Ez is egy lehetséges életattitűd. Egyébként régen engem biztos, hogy nem nagyon érdekeltek az eredettel kapcsolatos kérdések, sok oknál fogva. De inkább úgy mondanám, ha az eredetemet keresem, akkor kevésbé keresném azt a falut, ahol megszülettem, és nem is okvetlenül vágyódnék arra, hogy mint egy sci-fi regény lapjain, viszontlássam fél órára a dédapámat vagy akárcsak a nagyszüleimet, akik közül egyébként csak egyet ismertem, őt is csak nagyon rövid ideig, hanem inkább absztraktabban képzelném el. Azt hiszem, az foglalkoztat leginkább, hogy egy külső szem sokkal jobban ráismerhet azokra az eredeteimre, amiket én nem ismerhetek vagy nem akarok felismerni. Vannak dolgok, amiket nem ismerünk, vagy teljesen félreértünk. Körülbelül ezt mondanám. Van egyébként Cocteau-nak egy álkeleti meséje. Hogy a szultán kedvence sétál Bagdadban, és szembejön vele a halál, és fenyegetően néz rá. Erre az udvaronc elmegy a szultánhoz, és elmondja neki, hogy szembejött vele a halál, és megfenyegette, biztos el akarja vinni. Hogyha talán eljutna este Aleppóba, akkor meg tudna menekülni. Erre a szultán, mivel nagyon szereti őt, odaadja neki a kedvenc lovát, ő pedig rögtön lóra ül, és nyolc óra alatt nagy hajszával valóban napszálltával odaérkezik Aleppóba, és úgy gondolja, hogy mégis van esélye. Aleppóban néhány perc múlva szembejön vele a halál, és azt mondja, most el kell, hogy vigyelek. Erre azt mondja az udvaronc, ha el kell vinned, el kell vinned, nem tudok mit tenni, de hogy van az, hogy reggel Bagdadban találkoztam veled, és ott fenyegetően néztél rám, most meg itt vagy? Fenyegetően néztem volna? Dehogy! Inkább döbbenten, hisz meglepődtem, hogy ott látlak, mert azt a parancsot kaptam, hogy este Aleppóból vigyelek el.
A. G.: Ha most egy körrel beljebb megyünk, akkor engem tényleg az a probléma érdekel, hogy jó, az ember öregszik, most egyéb jelzőket nem teszek hozzá a dologhoz, kicsit lassul az agyműködése…
V. M.: Nagyon. Te még nem tudod.
A. G.: Dehogynem. Mi viszi rá arra, hogy saját magát, azt a gyűlölet- vagy szeretetszubjektumot, amihez oly közel áll, hirtelen elkezdje általa nem ismert, nem megtapasztalt emberek felől meghatározni. Hát hogy határozhat meg engem egy dédapa vagy egy ükapa, akiről alig tudok megszerezni egy-egy információt? Mitől lesz ez fontos?
V. M.: Ezekhez az ősökhöz nálam, hogy őszinte legyek, már anyám és apám is hozzátartozik, mert azokról sem tudok semmit. Hosszú ideig nem is érdekelt, hogy tudjak bármit róluk. Egyszerűen el vagyok képedve, hogy az ördögbe nem kérdeztem tőlük meg ezt vagy amazt. Úgy mentem el mellettük, mint teljesen idegen emberek mellett. De vajon biztos-e az, hogy engem most, megöregedvén, azért izgatnak az őseim, mert az őseimen keresztül magamat akarom identifikálni, vagy magamat akarom elhelyezni, megérteni? Nem vagyok benne biztos. Egész egyszerűen a történetekhez való viszonyom változott meg, de nem akarok általánosítani, mert nem biztos, hogy minden emberrel így van ez, de valami mégiscsak erre látszik utalni. Mindenfélét, a világot, a társadalmat, a természet bizonyos dolgait és magamat is történeteken keresztül akarom megérteni, és egyre kevésbé hiszem azt, hogy lehetséges valamiféle olyan teoretikus általánosítás, aminek a segítségével bármit is megérthetünk. De ez a korszellem miatt is lehet, nemcsak az életkorom miatt. Egyre inkább azt hiszem, hogy a megértés az mégiscsak az, amit a mitológia csinált, hogy elmondja valaminek az eredetét és a történetét. Tehát egyvalami biztosan megmaradt a legalapvetőbb motívumból, ami engem mindig mozgatott: meg akarom érteni. Miért akarom megérteni? Mert éltem egy világban, ahol valami történt velem, ez ’44, és azt nem értettem. Nem értettem, hogy az egyáltalán hogyan lehetséges. És ma már biztos vagyok benne, hogy a mindenre kiterjedő megértésnek az igénye a legfőbb igény, s ez valahogy ’44-ből ered, és struktúrákban akartam ezt megérteni, és ma, ha ránézek mondjuk a fasizmusról szóló könyvemre, akkor leginkább elborzadok, hogyan gondolhattam, hogy ilyen általános értekezések és összefüggés-leírások formájában meg tudom érteni, hisz a megértés a történet elmondásából fakad. És egyre inkább olyan gondolkodók felé is fordultam az utóbbi években, akik a történeteket akarják elmondani. Úgyhogy nem tudom, hogy most életkorról, korszakról, miről van szó, hiszen fölmerült nálad is a bevezetőben, hogy talán egy korszakról van szó, amikor az identitás megszűnt olyan fontos lenni, illetve a többszörös identitás vált természetessé, sőt, a többszörös identitás utáni vágy megjelent, a XIX. század közepétől kezdve talán, és egyre kevésbé lett érdekes az, hogy megalkossam magamat mint egységet, valamit, ami ott áll és ércnél maradandóbb. Inkább a szétfolyások, a szétágazások és az összekeveredések azok, amik izgalmasak. Ezeket meg csak történetben lehet elmondani.
A. G.: Ez valamikor ott kezdődött, abban az időszakban, amiről a Péter cikkének nagy része szól, illetve hát nagyon résen kell lenni, hogy mi mikor kezdődött, mert pillanatok alatt az ókori görögöknél vagyunk, és akkor vége a világnak. De mégis mennyiben nevezhető önmagunk megértésének önmagunk kitágítása?
P. P.: Nem tudom, hogy ez a dolgok megértésének nevezhető-e, de ugye emigrációs gyerekként azt nem mondanám, hogy semmi keresnivalóm nem volt a világban, de mégiscsak már a szüleim emigrációja közben születtem a háború alatt, tehát sem a szüleimnek a hazájában nem születtem, sem egy új hazában, hanem valahol a Földön. Tehát mondjuk a retinámba, amikor kisgyerek voltam, nem ültetődtek be olyan tájak, amikhez az ember ragaszkodik. Ugye ez a dolog lényege, hogy az ember gyerekkorában még egy adott környezetet lát állandóan, a retinájába beültetődik, amihez azután ragaszkodik, és ami úgy tetszik, topográfiai, nyelvi identitást ad. De most ezek után azt is el kell mondanom, hogy aztán én magam is emigráltam. Most azért mondom ilyen nyökögve, mert tudom, hogy a mondat túl van dimenzionálva, de nem tudom lejjebb dimenzionálni, hogy ha úgy tetszik, amikor az eredeteimet keresem, akkor nem Clermont-Ferrand-ban teszem ezt, ahol megszülettem, és nem Herment-ban, ahol a csecsemőkoromat töltöttem, és még kevésbé Mexikóban, ahol kisgyerekkoromban öt évet éltem, de ahova nem tértem vissza, de igenis, dadogva bár, de kimondom, hogy inkább Delphoiban vagy Jeruzsálemben, azokon az őshelyeken, ahol azok a szellemi teljesítmények megszülettek, amelyeknek terében eltöltöttem az életemet.1
A. G.: De ha te úgymond megérteni akarod magad, és ennek az érdekében a múlthoz folyamodsz, akkor mégis vannak helyszínek, amelyek meghatároznak. Úgy értve, konkrét helyek, amelyek kötődnek földrajzi vagy állampolitikai egységhez is.
P. P.: Nem, ugyan a gyerekkoromat Magyarországon töltöttem, itt éltem hétéves koromtól, mégsem felvidéki dédapákat keresnék, ha elődök után kutatnék. Bármilyen nevetséges, utazásaim során találtam meg a számomra fontos őshelyeket, az előbb említett két helyet. Úgy adódott, hogy szerettünk utazni, sokat is utaztunk. És ez a két hely lett a legfontosabb számomra, valahogy azt kell mondanom, hogy ott voltak az őseim, amin ugye mindenki csak röhögni tud, ha józanul meggondolja.
A. G.: Azért kérdeztem a konkrét helyekre, mert egyik kedvenc szerzőm Roland Barthes, akit igazán nem vádolnék semmiféle nacionalista ragaszkodással, de ugye a nagy nemzetek szülötteiből mégiscsak kibújik a természetes nacionalista. Tehát hogy valaki magától értetődően büszke arra, hogy mondjuk francia. Az ő gyerekkori imprintingje a gascogne-i táj, Bayonne és környéke, s úgy tűnik, az önmegértésben vagy önmeghatározásban egy gyerekkori táj-imprintingnek legalább akkora jelentősége van, mint egy soha nem ismert ükapának. Akkor döbbentem rá, hogy mekkora szerepe van ennek, mikor Barthes-nak olvastam egy posztumusz közölt kis naplófeljegyzés-szerű írását. Párizsban bemegy egy melegklubba, és ott megismerkedik egy franciául nehézkesen beszélő fiúval, aki elmondja, hogy az anyja magyar volt, az apja fehérorosz, s ezt Barthes így összegzi: „röviden jugoszláv”. Ez a „röviden jugoszláv” mélységes lenézése azoknak, akik nem tudják meghatározni, tulajdonképpen milyen nemzetiségűek is. Engem ez rettenetesen megdöbbentett, hogy egy ilyen figuránál, mint Barthes, aki fütyül az egészre, úgyszintén jelen van ez a felsőbbségérzés. Mondhatnék nagystílűbb példát is. Például amikor azt mondja a Painter nevű amerikai szerzőről: hogy mer Proustról monográfiát írni, amikor nem az anyanyelve a francia. Nyilván mondhatnék példákat angoloktól meg németektől is. Egy magyar embernek eleve nehezen adatik meg ez a magabiztosság, ez a fajta kapcsolódási lehetőség. Szóval visszakanyarodva: ilyen gyerekkori táj általi meghatározottságról be tudtok számolni?
V. M.: Táj? Hát ha a Lipótváros tájnak tekinthető.
A. G.: Teljes mértékben.
V. M.: Igen, a Lipótváros, ami azóta eltűnt. Ritkán kerülök oda egy nyári vasárnap reggel öt órakor, később meg már minden el van rontva, de nyári vasárnap hajnalban sétálj a Szabadság tér környékén, ott már ugye ketrecek is vannak, azzal is el van rontva, nincs meg az a Lipótváros, ahol én a gyerekkoromat töltöttem, de Lipótváros az a táj, amely engem bizonyos értelemben kétségtelenül, egyértelműen nem meghatároz, hiszen mit jelent az, hogy meghatároz, de vonz, nagyon jóleső érzéssel gondolok rá. És ne tessenek azt hinni, hogy nincsenek más tájak a világon, amelyekre jóleső érzéssel gondolok, de most én is valami nevetségeset állítok, Lipótvárost egyedül New Yorkban találtam meg. Az olyan világ, amelyik egy kicsit falu is. New York sok-sok faluból áll, és nem csak vasárnap hajnalig az, mert nem annyira büdös és nyomorult, mint a pesti Lipótváros, nyolckor is még lemehettem, és egyszer csak azt érzi ott az ember, hogy te, most otthon vagy. És ez az „otthon vagy” érzés Lipótvároson kívül, ahol már nagyon rég nem lakom, New Yorkban jelentkezett egyes-egyedül, pedig jártam elég sok helyen a világban. Nagyon rosszul tudom leírni a környezetemet. Ha valaki arra kérne, írjam le, hol voltam este, akkor elmondanám, hogy itt voltam a Nyitott Műhelyben, de ha azt kérné, írjam le, hogy néz ki ez a hely, milyenek a falak, milyen a berendezése, akkor nagyon nagy bajban lennék. Absztrakt a látásom, sajnos, nemcsak azóta, amióta a bal szememmel éppen pillanatnyilag nem látok. Nem tudnám leírni a Lipótvárost sem, nem tudnám leírni azokat a New York-i tájakat sem, ahol otthonosan, tényleg otthonosan éreztem magam, de valami van, ami számomra leírhatatlanul mégis megragadó, valami nyugalom, a környezeti azonosságnak a nyugalma jelenik meg, ami más helyen nincsen.
A. G.: De amit te mondtál, az arra utal, hogy az ember megkölti magának ezeket a helyeket.
P. P.: Lehet, voltak helyek, amiket nagyon szerettem, utazások, például Toledo, de ez már kevésbé tartozik ide. De valóban, amikor Athénből átmentem Delphoiba, amikor megérkeztem, otthon éreztem magam, s amit végképp nem tudok megindokolni, az Assisi, itt egészen borzasztó csodálatosan éreztem magamat, déjà vu élményem volt, hogy nem kell megnéznem az utcákat, mert az utcákat már ismerem…
A. G.: Ha valaki ezekből a helyszínekből kiindulva akarna téged megérteni, akkor elég nehéz helyzetben volna, de térjünk át másra. Szívesen kérdeznélek titeket a nemzeti hovatartozás problémájáról, mert az általad hozott példák itt ebben a cikkben általában a visszafelé megköltött identitásra példák. Baudelaire-nél ugye maga az utazás-mítosz vagy Goethénél A nyugat-keleti díván, és sorolhatnám, ezek általában együtt járnak a nemzeti identitás áthágásával vagy megsokszorozásával, Nietzschéről nem is beszélve. Mi lehet itt az összefüggés, ha van egyáltalán ilyen?
P. P.: Maga a nemzeti identitás azért frissebb dolog, mint amilyennek mondják, tehát mondjuk a vallásidentitás sokkal erősebb volt régen. A XVI–XVII. századi ember, ha úgy tetszik, magát elsősorban a vallása és nem a nemzete szerint definiálta. Elsősorban katolikus vagy protestáns volt, és nem egy bizonyos nemzet fia, korábban pedig bizonyos hűbérhez tartozott, vagy gróf volt vagy egyéb. Egyébként nagyon érdekes dolgot tapasztaltam Németországban, ahol ’79-től ’83-ig éltem, egy kisvárosban, ahol alig ismertem valakit. De nemcsak az idegenségem miatt nem ismertem senkit, hanem mert az egyetem és a város között gyakorlatilag semmi kommunikáció nem volt. Nem mindenütt van így, de abban a városban ez volt.
V. M.: A ’68 után, a diákmozgalmak eredményeként született német egyetemekkel mind ez a helyzet, hogy semmi köze nincs a városnak az egyetemhez és az egyetemnek a városhoz.
P. P.: Szóval gyakorlatilag csak a kollégák körében mozogtam, és ott nagyon hamar feltűnt nekem, hogy a viták során bármiről volt is szó, mindenki territoriálisan definiálta magát. Gyakran hozták érvnek, „én, a régi frank”. Valahogy szinte senki nem mondta azt, hogy „ich bin ein Deutscher”, hanem azt mondták, hogy „én, az alsó-szász”, mert akkor meg voltak ijedve a nemzeti identitástól. Franciaországban azért ez nincs így. Ha meg engem kérdezel, szerintem a világ normális menetében természetes, ha valaki bizonyos országokhoz jobban ragaszkodik, mint másokhoz. Ha úgy tetszik, olyan természetes ez, mint hogy az emberek jobban szeretik a saját gyereküket, mint a többit. Ha józan eszük van, tudják, hogy az övék nem sokkal jobb, de az övék, és valahogy a folyamatosságot szeretik bennük. Ha valaki nagyon szereti a Nyírséget, akkor azért csak tudja, hogy ez abszolút mértéken nem lehet szebb, mint a Kilimandzsáró, de ő ezt látta, itt élte meg az első éveit, itt kényeztették el legjobban, és ezért ehhez a tájhoz ragaszkodik legjobban. Ezt önmagában nem ítélem el, egyáltalán nem. Nekem más lett az életem, és ezt így el is fogadtam, és most inkább idézek valakit, hogy kevésbé legyen súlyos a mondat, valakit, aki sokkal szellemesebb, mint én, sokkal jobban szórakoztatna itt mindenkit, egy Egon Schwarz nevezetű germanistát, aki 1920-ban született Pozsonyban. Egyébként valamennyire tudott magyarul is, de Bécsben nevelkedett fel, majd ’38-ban még időben elmenekült. ’38-tól ’45-ig perui rézbányákban dolgozott, majd ’45-ben fölkerült az Egyesült Államokba, és ott mint germanista jelentékeny karriert ért el. Aztán Bécs városa 1988-ban, tehát ötven évvel az Anschluss után megpróbált visszahívni olyan zsidó emigránsokat, akik nagy karriert futottak be, és akiket ’38-ban megfosztottak az érettségitől. Egon Schwarz elfogadta a meghívást, úgyhogy fél évig ott élt Bécsben, utána írt a Merkurban egy mesés cikket a bécsi élményeiről. Azt írta, hogy Bécs szeretettel fogadta vissza, de azért azt nem tudta neki elfelejteni, hogy kitaszította. Amerikában szeret élni, de a Reagan-korszak felháborodással tölti el. Izrael létéhez ragaszkodik, viszont Izrael politikáját katasztrofálisnak tartja, szóval az egész ilyen nosztalgikusan folytatódott arról, hogy ő most meghal, és nem lesz sehol sem hazája, aztán jött egy váratlan fordulat, fogadják el tőlem ezt is. Valamennyire azonosulok, bár persze neki jobb temperamentuma volt, mint nekem valaha is lesz, szóval azt írta, hogy: „Aber ich als identitätsloser Geselle (ez ugye a neves „vaterlandsloser Geselle”-nek, a kurrens magyar fordítás szerint a „hazátlan bitangnak”, ám a valóságos és azért kevésbé durva értelme szerint a „hazátlan vándorlegénynek” az átírása) fühle ich mich ganz gut auf dieser Erde.” Tehát mint identitásnélküli vándorlegény egészen jól érzem magamat a Földön. Így is lehet élni.
A. G.: Hát nem tudom. Azért kanyarítottam erre a beszélgetés fonalát, mert huszonvalahány éves koromban volt egy fura élményem, akkor voltam először Prágában, mentünk a zsidó temető bejáratánál, ahol mindenféle nyelveken osztogatták az ismertető táblákat. Álldogáltunk, és zavarban voltunk, és akkor a pasas, aki osztogatta ezeket nyolc nyelven, rám nézett, s azt mondta: ja, magyarok. Ez rettenetesen megrázott. Akkor éreztem, itt valami nincsen rendben, noha nekem semmi okom nincs rá személyesen, hogy nemzeti identitásom bármiféle válságban legyen. Kollektíve vagyunk valamiféle válságban. Ezt árnyalhatják a személyes sorsok. Nálad ez hogy volt?
V. M.: Identitás? Nemzeti identitás? Valószínűleg egész egyszerűen makacsul ragaszkodom a magyar nemzetihez. Mindig, ha megkérdezik, hogy mi vagyok, akkor magyar vagyok, ha meg rákérdeznek: és nem vagy zsidó? Dehogynem, mondom, és akkor hogyan van ez a kettő együtt. Mondom, nagyon jól. Semmi bajuk nincs, remekül elvannak. Aztán jöttek hozzám a 90-es évek elején valami harcos fiatal zsidó gyerekek, akik interjút akartak velem készíteni, és pont azt kérdezték, hogy most mondjam meg, hogy milyen az identitásom. Mondom, magyar is, meg zsidó is, mind a kettő. Hogy ez nem lehet. Tessék választani. Mondom, édes gyerekeim, menjetek a jó fenébe! Nekem már annyian mondták, hogy döntsem el, hogy ki vagyok és mi vagyok. Nem döntöm el. Pontosabban eldöntöttem, látjátok, magyar vagyok meg zsidó vagyok, és nálam ez a kettő nagyszerűen összefér. Az lehetetlen! Mondták ők. Hát mondom, ami lehetetlen, az azért lehetséges. Én mind a kettő vagyok. Na most, hogy miért ragaszkodom a zsidóságomhoz, az számomra világos, mert azt egyszer rám ragasztották, és ugyan soha vallásos nem voltam, a szüleim sem voltak soha vallásosak, tehát a zsidósághoz mint valláshoz édeskevés közöm volt, van és lesz, gondolom, most már, hanem hát egész egyszerűen egyszer csak azt mondták nekem, és valószínűleg ’44-ben ez volt a legrosszabb, hogy egyszer csak kiderült – odáig én erről nem tudtam, vagy persze ezt sem mondhatom biztosra, mondom, elfelejtettem a gyerekkoromat –, szóval attól a pillanattól kezdve tudom, egyszer csak közölték velem, hogy te, édes fiam, te nem vagy magyar. Hát mi az ördög vagyok akkor? Hát zsidó vagy. Mi az, hogy zsidó vagyok? Azt sem tudom, mi az. Fogalmam sincs. Az, hogy oda kell varrni a sárga csillagot, jó, akkor azért zsidó. Ez letörölhetetlen, kitörölhetetlen. Nem szenvedek vele, félre ne tessenek érteni, oké, ez volt, el van fogadva. Nem mint egy normális lehetőség, hanem mint egy megtörtént valami, és az identitásomat ilyen értelemben nagyon jól meg tudom magyarázni. De mivel tudom megmagyarázni a magyar identitásomat? Elkezdhetek itt ökögni-nyökögni arról, hogy nyelv, meg mégis csak itt születtem, meg a legtöbbet itt éltem. A nyelv persze fontos, kétségtelen tény, hogy az ember megtanulhat számos nyelven, de azért az anyanyelve mást jelent a számára. De lehetséges, hogy a makacs ragaszkodásom ahhoz, hogy magyar vagyok, megint csak ugyanabból fakad, mint a makacs ragaszkodásom ahhoz, hogy zsidó vagyok, ugyanis hagyjanak engem magyarnak lenni akkor is, hogyha zsidó vagyok. Ebben van valami bornírt tulajdonképpen, hát ha ők nem akarják, csak ezért ragaszkodsz hozzá, mert ők nem akarják? Kik ezek az ők? És így tovább. De ha őszintén akarok válaszolni a kérdésedre, akkor csak azt tudom mondani, hogy igenis, van kettős identitásom, és nyilvánvaló, hogy a zsidó identitásom is valamilyen értelemben nem nemzeti, mert nem a zsidó nemzethez tartozó, de valahogy mégis egy valahova tartozásbeli identitás. Nem vallási, nem kulturális stb., stb. És magyar is van. És a kettő, mind a kettő fontos. Érzelmileg fontos. Hát a zsidó mit jelent ezenkívül? 27 cikket írtam arról, hogy egyáltalán mi az, hogy zsidó. Sosem jutottam semmire, illetve mindig jutottam valamire, de máig is tudom, hogy mind marhaság, amire jutottam. Végül valahol oda konkludált az egész, hogy azért az valami közép-európai zsidó, amihez én ragaszkodom. Lehet, hogy New York is azért vonz, mert ott az utcán feketék szaladgálnak meg közép-európai zsidók, pajeszos zsidók is, akikhez semmi közöm nincsen, de semmi bajom nincs velük, természetesen. Lehet, hogy New Yorkhoz való affinitásom is ebből adódik.
A. G.: Most te, aki évtizedek óta Franciaországban élsz, hogy látod a mi itteni megroggyant identitásunkat?
P. P.: Egyáltalán nincs erről véleményem. Jó, valóban úgy van, és ez persze igazságtalan is, de kétségkívül két szörnyűség határozta meg az életemben azt, hogy a történelmet milyennek látom. Az egyik a zsidó üldöztetés, amit át nem éltem, de visszamenőleg mégis átéltem. Úgy értem, hogy személyesen nem is lehetnek emlékeim, mert ’40-től ’42-ig Franciaországban éltem, már egy üldözött család gyerekeként, aztán pedig ’42-től Mexikóban. De ennek ellenére, amit az ember utána feldolgoz és olvas és megtud, az meghatározza. És aztán kétségkívül érdekes módon a Rákosi-korszak, amiből szintén keveset éltem meg, mert kisgyerek voltam, az számomra nagyobb mértékben meghatározó volt, mint amennyire talán életrajzilag illett volna, de mégis így van. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ország csak negatíve határozott meg, egyáltalán nem, ennek az ellenkezőjét akarom mondani. Amit én jól-rosszul tudok, amilyen kérdéseket fölteszek, ami érdekel, azt itt tanultam meg, itt kaptam meg, itt éltem meg, ebből a kultúrából lettem, és ez az egész életemnek a meghatározó szellemi korszaka. Hálás is vagyok, meg vállalom is teljes egészében természetesen. Egy másik beszélgetésen mondtam, hogy azt nem tudom megmondani, milyen lett volna az életem, ha Kongóban születtem volna. Csak arról tudok beszélni, ami megtörtént az életemben. De az a meggyőződésem, hogy amennyire elismerték, akár szűk körben, akár Németországban, akár Franciaországban, amit írtam, az kétségkívül azért volt, mert kétségbeesett erőfeszítésekkel megtanultam azt a szabályrendszert, ahogyan ott gondolkodnak és írnak. De érdekessé az tette, amivel ezt a szabályrendszert egy kicsit megszegtem, kicsit másképp írtam és másképp gondolkodtam, mint akik ebben a szabályrendszerben nőttek fel. A szabályrendszert ismerni kell, mert különben nem megy a dolog, de meggyőződésem, ha figyelmet keltettem, az azért van, mert egy kicsit másképp gondolkodtam, mint azok, akik abba a világba születtek bele.
A. G.: Azt már mondtad, hogy milyen helyszíneken érezted otthon magad. És ahol nem érezted magad sale étranger-nak, ahogy a franciák mondják, olyan helyszínek…
P. P.: Már nem mondják annyira. Igaz, mostanában ennél durvábbakat is gondolnak.
A. G.: Szóval akadt olyan hely, ahol az emberi közeg olyan volt, hogy nem érezted, hogy külföldi vagy, hogy nem odavalósi vagy?
P. P.: De hát én nem annak érzem magam, én az vagyok.
V. M.: Nem lehet nem annak lenni.
P. P.: Én az vagyok, és egy ősfrancia (mondjuk kicsit árnyalva, hogy elzászi) barátom faragatlan meghatározása szerint a franciák kitárják a karukat, aztán elfelejtik összezárni. Franciaország ebből a szempontból különös. Vannak, akiknek ez talán másképp alakult. De azért általánosságban Franciaországban az ember befogadtatik mint külföldi. És az is marad.
A. G.: Lehet, de visszatérve a cikked példáira, ha elképzeljük Nietzschét lengyel környezetben, milyen kínosan érezte volna magát. Lengyel ősöket gyártott magának.
V. M.: Német környezetben is kínosan érezte magát.
A. G.: Mert nem próbálta a lengyeleket.
V. M.: Azt nem.
A. G.: Ezek szerint ebben az irányban kitágítani az ember identitását, merőben az imaginárius szférához tartozik, semmi realizálhatósága nincs.
V. M.: Nem lehet nem külföldinek lenni, világpolgárnak persze lehet lenni, és a magunkfajta valamiképpen világpolgár, és ahol többé-kevésbé, legtöbb helyen kevésbé, de mégis beszéli a nyelvet, ott be tud illeszkedni. Be tud illeszkedni egy környezetbe, be tud illeszkedni egy egyetem életébe, és Németországban aztán, ahol a németek annyira kínosan szeretnék, hogy ők abszolút mindenkit egyformán kezeljenek és nincs idegen a számukra, és tényleg megpróbálják az embert száz százalékig befogadni, a befogadottnak mindig csak az az érzése, hogy ő ugyan nagy szeretettel, de mégiscsak befogadott. Valami hiányzik, és azt hiszem, ami a történetből hiányzik, az épp az, hogy nem ott kezdődött a történet.
P. P.: Erre is vannak példák, Apollinaire ebbe halt bele gyakorlatilag. Egy kicsit rövidre zártnak hangzik ez a mondat, de mégis ebbe halt bele, Apollinaire olasznak született, Rómában, aztán az akkor olasz Nizzában élt, olasz volt az anyanyelve, és amikor az Égöv megjelent, olasz állampolgár is volt. A Szeszek kötet megjelent, benne az Égöv című nyitóverssel 1913-ban, s ez azóta a modern költészet fontos dátuma lett, de akik ezt akkor nem értették, nem fogták fel, azok azt rótták föl neki, hogy nem is tud rendesen franciául. Mert kétségkívül, ezt persze zárójelben mondom, ha van egy szerkesztőprogramom, amin francia helyesírás-ellenőrző van, amikor Apollinaire-szövegeket írok be, akkor a gép rögtön aláhúzza, hogy nem stimmel.
V. M.: A többi nagy költőt is bizonyára.
P. P.: Lehet, de mégiscsak furcsa, hogy a modern költészet megalapítójának felhánytorgatják, hogy miért beszél és ír franciául, ha nem is ez az anyanyelve. Valóban nem ez volt, de aztán nagyon hamar franciául kezdett beszélni, azonban sok minden miatt annyira zavarta ez, hogy önkéntes volt a háborúban, nem volt francia, tehát nem kellett volna bevonulnia, és a bevonulásának az egyik indoka az volt, hogy végre szerette volna, hogy a közösségbe bevegyék, hogy elfogadják franciának.
A. G.: Ugyanez volt nálunk, említsük meg mondjuk a száz példa közül a Balázs Béláét.
P. P.: Hát, aki a tömegvonzást, úgy értve, a harcoló tömeg vonzását kereste.
A. G.: Hát igen, meg leírja az Álmodó ifjúságban, hogy a nemzeti közösség egyfajta csoportként tűnt fel lelki szemei előtt. Valahol várja őt ez a közösség, azt várja, hogy belépjen körükbe, hogy befogadhassa őt – ez egy kivételesen őszinte passzusa a műnek. Nos, te is hivatkoztál a hallgatóság tűrőképességére. Azt gondolom, hogy mivel nem problémából indultunk ki, hanem problémákból, kedvünkre fecserésztünk, ezért nem kell semmilyen konklúzióra eljutnunk, viszont szerintem a hozzászólásnak meg az esetleges kérdéseknek meg kell adnunk a lehetőséget. Valaki akar-e mondani valamit ezzel kapcsolatban? Vagy ez suta kezdeményezés részemről?
V. M.: Ez majd kiderül.
Dávidházi Péter: Csak azért, hátha mások is kedvet kapnak. Vajda Mihálytól kérdeznék valamit. Elhangzott, hogy ha újraolvassa a korai műveit, akkor azok túlságosan absztraktnak tűnnek, és hogy visszatekintve szinte különös, hogyan hihette annak idején, hogy ilyen elvont struktúrákban bármit meg lehet érteni. Később arról beszélt, hogy ha utólag le kellene írnia ezt a termet, ahol most ülünk, nehezen menne, mert a látásmódja tulajdonképpen egy kicsit ma is absztrakt...
Várady Szabolcs: Meg ráadásul a fél szemére nem is lát jól.
Dávidházi Péter: Jó, de mondjuk a teremnek is csak az egyik feléről beszélünk. Nem rosszfajta élcelődés ez részemről, ugyanis az egyik szememmel most én sem látok, ezért nagyon bele tudom élni magam a helyzetébe. Tehát azt akarom kérdezni, nem lehetséges-e, hogy az életkor előrehaladásával mégis a részletek, a textúra, a tapintható világ, a történet mint konkrétumok, a különösségek felé halad? Még ha hozza is magával fiatal korából azokat a beidegződéseit, amelyek a nagyobb struktúrák meg az absztrakt szerkezetek felé vonzották? Ha így van, akkor érdeklődése és szemlélete ilyen megváltozásából talán még az is remélhető, hogy egyszer csak visszajön az elfeledett gyerekkor, merthogy az anyagi részletek iránti vonzódás lassanként visszahozza...
V. M.: Hogy mi remélhető és mi nem, nem tudom, de ami a részletek iránti vonzódást illeti, annak kapcsán észrevettem valamit a legutóbbi időben: mindig szerettem fényképezni, tájakat meg épületeket fényképeztem, és aztán hirtelen rájöttem, hogy ez most már engem nem érdekel, csak az apró részletek. Egy falevelet fényképezek le, egy bogarat, amelyik ott mászik, vagy egy szobornak egy nagyon karakterisztikus részletét, holott az egész szobor egyáltalán nem érdekel mint fényképészeti objektum, azt mások jobban lefényképezték. Nem állítom, hogy jól fényképeztem valaha is, vagy hogy most a részleteket jól fényképezem. Az érdeklődésem irányának a megváltozásáról van szó. És hát itt ugyanakkor bajba kerül az ember, ha egy – most már mondhatom, hogy viszonylag hosszú – életen át ilyen absztrakciókban próbált közeledni a világhoz, és hirtelen ráébred arra, hogy nem érdekli. Nem az, hogy nincs szükségem, talán az, hogy unom, de ez nem jelenti azt, hogy nincs értelme, csak számomra nincs értelme. És olyan, hogy valaminek objektíve van értelme, annak nincs értelme, ugye. Tehát marad az, hogy azt érzem állandóan, váltani kellene, most már jó egy évtizede, hogy másképp kéne írni, egészen másképpen, és Isten tudja, valahol az az érzésem, hogy ez mintha nem menne, már túl későn vettem észre. Ez krízisszituáció. Már hozzá vagyok szokva, egész életemben mindig voltak krízisszituációk, de azokon mindig túljutottam. És akkor hetvenen felül az embernek hirtelen az az érzése, hogy te jó Isten, mit akarsz még? Azt hiszed, hogy még mindig gyerek vagy, fiatalember, aki még teljesen újat tud kezdeni? Hát ne beszélj be magadnak ilyen hülyeségeket! Vedd tudomásul a korlátaidat! Jó, kérem szépen, mondom magamnak, a másik magamnak. Tudomásul veszem a korlátaimat. Akkor mivel foglalkozzam? Mert az viszont, amivel eddig foglalkoztam és abban a formában, az már nem érdekel.
A. G.: Hát… Így is megszabadulhatunk korábbi identitásunktól... Tessék parancsolni. Tessék kérdezni. Úgy látszik, a mai napon már senki sem akar identitásproblémákkal küszködni. Ez esetben köszönjük szépen a figyelmet.
Jegyzet
1 A beszélgetés után a feleségem és néhány barátom, akiknek régebben egyet s mást elmeséltem az életemből, felhívták a figyelmem arra, hogy nem egészen igaz, amit itt elmondtam, hiszen megkerestem a szülőhelyemet és azt a helyet is, ahol életem első 18-20 hónapját töltöttem. Nem nagyon kutakodom, miért felejthettem el hirtelen ezt az epizódot. Tehát Clermont-Ferrand-ban születtem, de oda tulajdonképpen még szülni sem volt joga anyámnak elmenni (NB.: azért maradt életben az egész családom, mert Franciaországban mindig volt/ak valaki/k, aki/k megszegte/ék a szörnyű törvényeket), hiszen anyámnak nem lett volna szabad elhagynia a „kényszertartózkodási” helyét, azaz a Herment nevű falut, valahol 800 méter magasan a Francia-középhegységben. Születésem után aztán rövidesen visszatértünk, és ott maradtunk 1942 májusáig, amikor is sikerült via Marseille és Casablanca (óh, Humphrey Bogart!) Mexikóba menekülnünk. Utóbb a szüleim sokat beszéltek nekem erről az embertelen korszakról, mínusz 20 fok (NB.: ez nem az emlékek túlzása, egyszer egy különösen hideg télen hallottam a rádióban, hogy az akkori hideg még mindig nem érte el a ’40-ről ’41-re forduló tél középhegységbeli rettenetes hidegrekordját), nem volt fűtés, nem volt mit enni, stb. A szüleim sokat beszéltek azokról is, akik segítettek, egy fűszeresnőről, aki a születésemre egy kiló cukrot adott ingyen, egy postáskisaszszonyról, továbbá a falu rendőrkapitányának feleségéről, aki amikor el kellett volna indulnunk, de a törvény ezt már nem engedte meg (újabb közbevetés, ez is így igaz, utánanéztem, nem hagyatkoztam az emlékek esetleges csalfaságára: ’42 májusára a Vichy-kormány már rendeletileg megtiltotta, hogy a külföldi zsidók elhagyják a „kényszertartózkodásuk” helyszínét), szóval ez az asszony a férje távollétében feltörte annak hivatali fiókját, és lepecsételte a papírokat. Még egyszer: az úton mindig volt valaki, aki a törvény ellenére továbbsegített. Így jutottunk ki Mexikóba.
Amikor aztán 1965 nyarán először Franciaországba jöttem (egy párizsi ösztöndíjjal), elmentem Clermont-Ferrand-ba, sőt bementem a polgármesteri hivatalba is, és kikerestettem az anyakönyvi bejegyzést, láttam a nevemet, valóban ott születtem. Sétálgattam egy kicsit a városban (nincs rajta sok néznivaló), de mindenekelőtt bementem a főpostára, elmondtam a történetemet, és kértem, próbálják megtudni, élnek-e még azok, akik segítettek nekünk, mert szeretném megköszönni, amit tettek. Körülbelül egy óra múlva visszamentem a jó hírre, hogy kettejüket megtalálták, s üzenik, várni fognak a busznál. Ami most jön, életem legtökéletesebb melodrámája.
Vagy három órával később leszálltam egy nagy rózsacsokorral a kezemben a buszról, ott várt egy öreg néni (ő volt a régi postáskisasszony), aki rögtön elvitt a fűszeresboltba (ott várt a régi fűszeresnő), aki bezárta a boltot, bementünk a raktárba, kinyitott egy üveg bort, kérdéseket tett fel, s kiderült, pontosan emlékszik ránk, röviden elmondtam, mi történt azóta, és persze próbáltam a hálámat valahogy szavakba önteni, a rendőrékről is érdeklődtem, de ők már elköltöztek. Mindez tartott vagy negyed óráig, aztán a téma kimerülvén a két öregasszony a falu pletykáit kezdték tárgyalni, én meg kurva éhesen és fáradtan hallgattam őket. Egyszer aztán elbúcsúztunk egymástól, és én másnap autóstoppal visszamentem Clermont-Ferrand-ba, és aztán Párizsba.
Hogy Adyt idézzem: így zajlott Pór Péter sétája a bölcsőhelye körül.
- Kultúra [6]