Politikai stilisztika (2)
Újra „stilisztikai” tanulmányokra invitáljuk a kedves olvasót. E heti rejtvényszövegünk szerzője (1890–1938) A szavak kritikája címmel adta közre 1920 táján észrevételeit, és itt kristálytisztán fogalmazta meg a „polstil” műfaji alapelvét: „A szó előbb ver gyökeret, mint a gondolat, és nagyobb is a hatása a közéletben. Ezért nem egészen fölösleges bírálatot írni a szavakról. A tévedés, az ostobaság vagy a hazugság nem a gondolattal, hanem a szóval kezdődik. Márpedig szavakkal jóval gyakrabban és hatékonyabban élünk, mint gondolatokkal…”
Manapság lépten-nyomon hallhatjuk a „magyarságtudat” kifejezést. Az világos, hogy Széchenyinek, Eötvösnek vagy Adynak még nem volt magyarságtudata. Természetesen tudatában voltak magyar voltuknak, erre büszkék is lehettek, de a „magyarságtudat” szó nem hagyta el a szájukat. Nem véletlenül, hiszen e kifejezés értelmet Trianon után nyer: „magyarságtudata” annak lesz, akinek kétségbe vonják vagy nem nézik jó szemmel magyar voltát, „magyarságát”. Ha valaki bizonyos döntéseiben és cselekedeteiben tekintettel van magyar voltára, és fontosnak is tekinti ezt (pl. magyarul és nem románul imádkozik, nem szlovák, hanem magyar iskolába íratja gyermekét), akkor joggal mondhatjuk, hogy magyarsága tudatában döntött és cselekedett. Némi germanizmussal persze az is állítható, hogy „magyarságtudata” nyilatkozott meg. A szó azonban így már mást is sugall. Az erősen az „osztálytudatra” emlékeztető kifejezés eltünteti a magyarságukat érvényesítő emberek megfontolt és szabad döntésének súlyát: immár nem ők cselekedeteik alanyai, hanem egy bennük megnyilatkozó önálló lelki képesség, sajátos „tudat”, pszichés adottság. Ez a metafizikai lényeggé stilizált képesség ugyanakkor őrzi eredeti jelentésének nyomait: szoros kapcsolatban marad a kisebbségi helyzethez kötődő fenyegetettséggel. Akik állandóan a magyarságtudatot kérik számon, szinte nyelvi okokból kényszerülnek fenyegető tényezők keresésére. És aki keres, az talál is, akkor is, ha kisebbségi helyzetről már szó sincs.
Az önálló lelki képesség pedig tudományos vizsgálat tárgyává is tehető. Most például komoly grémiumok adták a nevüket „A magyarságtudat mentálhigiénéje” című pszichiátriai tanácskozáshoz. A cím alapján úgy tűnik: a politikai közösséghez fűződő viszony – a „magyarságtudat” félrevezető kifejezése közvetítésével – ismét pszichiátriai problémává vált. Csak remélni lehet, hogy a résztvevők nem veszik komolyan a címet, és nem fogalmazzák meg a beteg magyarságtudatúak gyógyításának tudományos programját. Lelki szemeim előtt megképződik az újfajta Szondi-teszt, amelyben a páciensnek Hankiss és Chrudinák képe közül kell választania: melyik a szimpatikusabb. Amint már Makovecz is megadta a klinikai kritériumot (híven a szovjet lélekgyógyászat hagyományaihoz): aki ma kormányellenes, az elmebeteg.
A „sevillai hős” gondolkodásáról természetesen nem a szavak tehetnek, de éppen magyarságunk érdekében érdemes lenne jobban vigyázni nyelvünkre is. Vagy egyszerűen csak vigyáznunk kellene lelkünkre, amint a múlt századi „pszichiáter”, bizonyos Vörösmarty mondja Honszeretet című versében: „Szeresd hazádat és ne mondd: / A néma szeretet / Szűz, mint a lélek, melynek a / Nyelv még nem véthetett.”
Mi, én, világ
„Mi, kontra én. »Mi« – szokták mondani a mozgalmas időkben, méghozzá megilletődött hangon: ez a szó közösségi, szociális és erőt adó, míg az »én« nem közösségi, öntetszelgő és önző. Legalábbis úgy látszik. Csakhogy a »mi« szónak is megvan a maga hibája. Kényelmes és semmire sem kötelez. Könnyű például azt mondani: »Mi, a galambszelíd nemzet«, de azt már nehezebb: »Én, a galambszelíd ember«. Azt mindenki mondhatja: »Mibennünk él Husz János nagy hagyománya”, de ki mondhatná közülünk ezt: »Énbennem él Husz János nagy hagyománya«. »Mi« vérünket és szabadságunkat áldoztuk a nemzeti ügyért, de elnézést kérek, »én« nem áldoztam semmit; mialatt »mi« ezt meg ezt elszenvedtük, »én« otthon ültem. »Mi« valamennyien hősök vagyunk, vértanúk, testvérek, »mi« vagyunk a megtestesült nagylelkűség és áldozatkészség, »mi« harcolunk, »mi« követelünk, igen, bizony nagyon szép az a »mi«, amivel dicsekedhetünk, derék, dicső, érdemdús »mi«, de jaj, ha énbennem semmi, de semmi nincs a »mi« erényeinkből. A legtökéletesebb »mi« egyetlen hüvelyknyivel nem növeli az én termetemet, és egy szemernyivel sem öregbíti az én érdemeimet; semmiféle »mi« engem nem üdvözít, ha »én« nem adtam legalább egy krajcár alamizsnát. Az »én« a gyakorlat szava, elkötelező és aktív; sokkal, de sokkal szerényebb, mint a »mi«; nyugtalanító és súlyos; az »én« egyszersmind a lelkiismeret és a cselekvés szava.
Idegen hatások. Amikor hazánkfia odahaza valamiféle újsággal találkozik, első reakciója, hogy ez az újdonság idegenből importált dolog. Az »idegen hatások« kifejezés két elvet foglal magában; az első: minden, ami tősgyökeres és megszokott, az természetesen a mienk, azaz cseh, hazai, eredeti; a második: nálunk magától semmi új sem keletkezhet. Ami az első elvet illeti: felhívom a figyelmet a hazai cseh szilvára, amely Perzsiából származik, a bicsak, kés jelentésű cseh »kudla« szóra, amely francia eredetű, és még tízezer dologra a dohányzástól az egyetemi fokozatokig, amivel mind azt bizonyíthatnám, hogy a hazai cseh élet legalábbis olyan nemzetközi, tarka és egzotikus, mint a néprajzi múzeum. Ugyanakkor a szilva nem változtatott bennünket perzsává, a dohány sem indiánná, ellenkezőleg, mind a kettő hozzájárult ahhoz, hogy magunkra találjunk. Az »eredetiség« szempontjából nem is annyira az eredet a fontos, inkább a befogadás bensőségessége… Az átélés bensőségessége, a befogadás mélysége sohasem idegen érzés, hanem eredeti a boldogságban, a megelégedésben. A szabadság érzésében nincsen semmi idegenszerű, sőt merem állítani, még az operettrajongás sem külföldről importált valami, hanem nemzeti bűn. Idegen csak az, ami számunkra közömbös, amit kényszeredetten fogadunk, amit nem hitelesít a belső átélés. Ebből a szempontból nézve igen sok az olyan nemzeti jelszó, hazai termék, cseh eszme, melyek mind csak »idegen hatások«.
Világ-. A világháborún kívül vannak világkiállítások és világnézetek. Egy világkiállítás mindenféle nevezetes dolog nagy és szépen elrendezett gyűjteménye, megtalálható ott az ipar és a néprajz, a tudomány és a művészet… Nem látjuk ugyan, melyik dolgot hogyan gyártják, s hogy igazában melyik hogyan működik a maga helyén, de ez mellékes, fő, hogy ez a sok minden szép rendben megfér egymás mellett. (…) Most pedig, barátaim, miután halálra fárasztottuk magunkat egy világkiállítás megtekintésével, és végigfutottunk az ásványok és kövületek pavilonján, az állatkerten, a füvészkerten és az iparcsarnokon és a világ legszebb giccseinek a kiállításán, tegyük kezünket a szívünkre, és mondjuk meg, tudunk-e valamit igazán a világról. Igyunk egy pohár vizet (nem kell félni, a víz valódi, nem tartozik a világkiállításhoz), és valljuk meg, nem volt-e több közünk a világhoz, az egész világhoz, amikor azt mondtuk példul első szerelmünknek, hogy »elmennénk érte akár a világ végére«, mikor először indultunk útnak, hogy »körülnézzünk a világban«, mikor lassan megismertük a dolgokat, »melyek legkedvesebbek számunkra a világon«. (…) Mert a világ, az igazi, ismeretlen és érdekes világ az érdeklődés és nem a nézetek útja mellett fekszik, nem a gyűjteményesség, hanem az intenzitás oldalán. Ha tüzetesen, szeretettel és megértéssel megnézünk egy hangyát, ezzel a világot szemléltük, mert a hangyában a világ érdekességét vettük észre.”
???
- Ki beszél? [7]