Szélsőjobb, fasizmus
– Van-e olyan mondanivalója, amit annyira fontosnak tart, hogy nem várná meg, kérdezzük-e vagy sem?
– Lenne. A jobboldal, szélsőjobb és fasizmus a mai retorikában összemosódik, pedig nem ugyanaz. Az emberek tudatában nem válik el, hogy az egyik parlamenti rendszeren és alkotmányosságon belüli, a másik pedig egyértelműen demokráciatagadó. Még történelmi példát is mondanék. Teleki Pál igazi kurzusember volt, nagyon konzervatív politikus, a nemzeti keresztény irányzat talán egyik legjellegzetesebb képviselője, és mégis, 1939-ben szembefordult Imrédyvel, amikor Imrédy parancsuralmi tendenciákat mutatott, és a parlament kikapcsolásával akarta elképzeléseit megvalósítani. Vagy Olaszországban a Kereszténydemokrata Párt jobboldali párt, de lemondott, amikor egyszer a parlamentben úgy szerzett többséget, hogy a neofasiszták mellette szavaztak. Franciaországban az egyértelműen jobboldali gaulle-isták a legélesebben szemben állnak Le Pennel. Tehát a kettő között nagyon nagy a differencia.
– Véleménye szerint Csurka és hívei a neofasiszta áramlatba tartoznak, vagy szélsőjobboldaliak?
– Nem, nem, nem! Nem téziseinek az értelmezésén akarok vitatkozni, de amikor olyanokat mond a kormánypárt alelnöke, hogy rendőrökkel kell kivezettetni az intendánsokat a tévéből, amikor kormánypárti képviselők bemennek a rádióba, és fenyegetéssel rábírják a turnusvezetőt, hogy leadjon egy kiáltványt, amikor a köztársaság elnökéről – aki egy intézmény – azt mondják, hogy idegen hatalmak ügynöke, ez már nem fér bele semmiféle törvényességbe és alkotmányosságba. Ezek a megnyilvánulások az önkény, a terror és az erőszak jegyeit viselik magukon.
– Csurkának lehet némi szerepzavara is. MDF-alelnök, de eközben mégis író, író több mint 30 éve. Talán nem akar megbarátkozni a gondolattal, hogy ez egy másik szerep, és korlátoznia kell magát mint nyilvános irodalmi személyt. Tulajdonképpen az átmenet jelensége. Olyan közszereplőit lettek politikusok – botcsinálta politikusok – akiknek nem is volt ilyen ambíciójuk, de szükség volt rájuk. Honnan szereztünk volna több pártra való politikusi gárdát? Igazából sokan a játékszabályokkal sincsenek tisztában.
– Annál inkább meg kell nekik mondani, hogy ez nem fér bele a képviselőségbe, hogy ez önkény és erőszak, bemenni a rádióba. Képzelje csak el, milyen hatást vált ki ott a rádióban és a többi emberben is! Ezeket rendkívül veszélyes jelenségeknek tartom, mert törvényesítik a törvénytelenséget. Hogy ez a törvénytelenség butaság folytán következik be, magánügy, de hogy ilyesmi megtörténik, és a Ház elnöke a rádió elnökének tiltakozására hetek óta nem válaszol, az már nem. Az közügy!
– Nem követtünk el hibát, hogy rögtön olyan komolyan vettük Bogdán Emilt és Király B. Izabellát, és ideológiai nehéztüzérséggel reagáltunk?
– Ne felejtse el, hogyan reagált Tardos Márton szavaira Csurka! Tardos beszéde szerencsés hangütés volt – Antall felemás elhatárolódása után –, nagyon is értékelték a másik oldalon, ugyanakkor Csurka: „én Tardos Mártonnal nem akarok együttműködni.” Szóval ezek súlyos dolgok. Szálasi is nagyon buta ember volt, de ez nem változtatott azon, hogy ő lett a nemzetvezető. A „sértett ember”, „sértett” vezérkari tiszt…
– A Charta-tüntetésről – egyenesen ebből a kérdéskörből következik – mi a véleménye? Helyénvaló, vagy veszélyes utcára vinni az egészet? Ha jól emlékszünk, korábban, 1988 táján nem pártolta az utcai politizálást.
– Nekem az az érzésem, hogy a jobboldali erődemonstrációval szemben valamifajta erőt kell felmutatni.
A kormány és a TIB
– Most rátérnénk a mi kérdéseinkre. Kezdjük a TIB-bel. A Kritika augusztusi számában azt nyilatkozta: Boross belügyminiszter hatékony beavatkozásának köszönhető, hogy a TIB-ben az történt, ami történt. Mit csinált dr. Boross?
– Éppen most nevezték ki a belügyminiszter urat az ’56-os alapítvány elnökének, amelyiknek az a feladata, hogy ezeket a szervezeteket teljesen gleichschaltolja. Fónay, Pongrátz Gergely már akkor nyilvánvalóan szélsőjobboldali politikai vonalat képviseltek, amikor Boross találkozott velük. Ebből nem is csináltak titkot, és azon a címen, hogy a kommunisták akarják kisajátítani ’56-ot, tulajdonképpen ók akarták teljesen magukévá tenni. Nyíltan és durván tagadták, hogy a Nagy Imre-kör és más akkori kommunista értelmiségiek szerepet játszottak ’56 előkészítésében és magában a forradalomban. Boross felkarolta és a nyilvánosság előtt kedves bajtársainak szólította őket. Például a TIB-ben is puccsszerűen történt a vezetésváltás. Nem volt szabályos és törvényes közgyűlés, így választották meg az új vezetőséget; egy időre fügefalevélként felhasználva azokat, akik most lemondtak. Egészen bizonyos, hogy ennek az egész változásnak a mozgatója Zimányi Tibor volt, aki kezdettől tagja a TIB vezetésének. Mint kormánypárti képviselő ő jelentette a garanciát és a biztatást ezeknek az embereknek, hogy amit ők csinálnak, amögött a kormány áll. Olyannyira, hogy az egyik utolsó választmányi ülésen az egyik jövendőbeli vezető szemrehányást tett nekem azért, amiért a Charta alakuló felhívását aláírtam, mondván, ez ellenzéki megmozdulás. Ez is mutatja, hogy kifejezetten kormánypárti beállítottságra játszottak, arra számítottak, hogy innen kapják a támogatást, ami teljes mértékben be is vált. Többször adtak hírt arról hivatalosan, hogy a belügyminiszter fogadta őket, beszélt velük, a belügyi klubban helyiséget biztosított a számukra; amikor a 301-es parcellában azt a bizonyos székely kaput felállították mindenféle engedély nélkül, törvényellenesen, akkor rendőrökkel őriztette, nehogy valami baja történjen.
A kaput végül is áthelyezték, de megállapodás útján. Szóval mindazokat a megmozdulásokat, amelyekkel a TIB-ból a nem kormánypárti elemeket kiszorították, a hatóságok aktív támogatása nélkül nem tudták volna megvalósítani.
– Fordultak-e a TIB-vezetők az ügyészséghez törvényességi vizsgálatot kérve a rendőrség szerepével kapcsolatban?
– Akkor már nem a régi kormánytól és pártoktól független TIB volt. Hiszen éppen ez volt a cél a TIB gleichschaltolásával, hogy amikor ilyen vitás helyzetek alakulnak ki, ne kelljen attól tartani, hogy az ’56-osok vagy az ’56-osok egy része bírálat tárgyává teszi a kormány- vagy kormánypárti álláspontot. Levonták a tanulságot az ún. Zétényi–Takács-féle törvény fogadtatásából. Ezzel a törvénnyel ugyanis a TIB számos vezetője élesen szembefordult, köztük Mécs Imre, jómagam és még sokan mások. A tagság – a teljesség kedvéért azt is meg kell mondani – elég széles körben egyetértett ezzel a törvénnyel, mert az embereket megtévesztették. Már évek óta nem kapták meg az elégtételt, amit kívántak, sőt, húzódott az anyagi kárpótlás is, és az elkeseredett emberek egy része – nem ismerve a részleteket – azt hitte, ez az a törvény, amelyik végre igazságot tesz, és elégtételt ad nekik. Ez így volt beállítva. És minthogy mi ezzel szemben felléptünk, azt mondták, védeni akarjuk a bűnösöket. Ezt elég hatékonyan terjesztették, és az ellenünk irányuló propaganda lényege is ez volt. Még súlyosabb a helyzet az anyagi kárpótlás terén. Mi kezdettől fogva nemcsak nagyon erőteljesen hangoztattuk, szorgalmaztuk a kárpótlást, de harcoltunk is azért, hogy minél hamarabb megvalósuljon. A kormány húzta-halasztotta a megoldását, aztán messze a várakozások és a kívánságok alatt állapította meg a kárpótlás összeget. A végén úgy fordították a dolgot, hogy az egész azért alakult így, mert mi nem akartuk a kárpótlást, nem harcoltunk érte, s hogy végre megszületett, az a radikális szárny eredménye és a kormány érdeme, jó néhány ilyen dolog bizonytalanságot keltett a tagság körében, amivel egy szabályos közgyűlésen, ahol azok vehettek volna részt, akiket demokratikusan megválasztottak, szembenézhettünk volna – mint ahogy már szembe is néztünk, hisz volt ellenzékünk –, amikor azonban kiderült, hogy nem erről van szó, akkor ebben a játékban már természetesen nem vettünk részt. Mi nem rendelkeztünk semmiféle rendészeti, rendfenntartó közeggel, odaszállítottak embereket, senkit nem igazoltak, senkinek nem kellett semmiféle küldötti megbízást felmutatni, és így választották meg az új vezetőséget.
– Miért nem fordultak bírósághoz ez ellen a közgyűlés ellen?
– Meg lehetett volna óvni a közgyűlést, de mindez az általános jobbratolódás keretében történt, és valahogy mi célszerűbbnek tartottuk, ha egy nyilatkozatban kijelentjük, hogy ezzel nem vállalunk semmiféle közösséget, megszüntetjük a kapcsolatokat, és nem visszük bíróság elé.
– Nem volt hibás ez a döntés?
– Lehet, hogy hibás volt, de már megtörtént. Sokan mondták egyébként, hogy ebbe nem kellene beletörődni. A botrányt, ami ekörül zajlott, nem akartuk tovább növelni.
– Beszélgetésünk elején szó esett róla, hogy a jogállam intézményeit, a parlamenti demokrácia játékszabályait halálosan komolyan kell venni. Ezek közé tartoznak a törvényességi kérdések: a székely kapu, a TIB-közgyűlés menete. A törvényességet kell védeni, vagy a békét? A békesség miatt nem léptek fel, s az erőszak döntött.
– Igen, mind a két esetben politikai meggondolások bírtak rá bennünket erre a később megbírálható csendre. A közgyűlés esetében az, hogy semmiképpen sem akartunk összetűzésbe kerülni azokkal az emberekkel, akikkel gondolkodásban összetartozunk, és akiket annak idején figyelmeztettünk arra, hogy tulajdonképpen paravánnak használják őket. Azóta belátták, és egy év sem telt bele, lemondtak tisztségükről.
Az ’56-os örökség
– Ma, visszatekintve, látja-e az ’56-os forradalomban azt a potenciált, ami most kibújt belőle? Vagy ez teljesen hamis, átdolgozott rekonstrukciója az ’56-ban szerepet játszó politikai erőknek? A később megjelent Fehér könyveknek és egyebeknek azt az állítását, hogy egy restauráció ígéretét rejtette magában, hazugságnak minősítettük, és ebben a meggyőződésben éltünk a további harminc-egynéhány évben. Ámde azok a figurák és azok a nézetek, amelyek most az ’56-os lepel alól előkerültek, valóban restaurációs erőket sejtetnek.
– Nagyon sok információ birtokában voltam, nagyon sokat tudtam helyzetemnél fogva a forradalom alatt, másrészt, ne felejtse el, hogy évekig együtt ültem börtönben olyan emberekkel, akik tevékenyen részt vettek az eseményekben, és itt nem volt szelektálás, tehát rengeteg pesti sráccal, felkelőkkel, diákokkal, vidéki értelmiségiekkel. Mindezek ismeretében én teljesen tiszta lelkiismerettel vallottam ’56 után, évtizedeken keresztül, hogy demokratikus forradalom volt. Azokat a szórványos megnyilvánulásokat, amelyek kétségkívül előfordultak, visszataszítóak voltak, néhány önbíráskodás, lincselés, időnként egy-egy szélsőséges jelszó, ezeket tényleg kivételeknek tekintettem, és ez nem taktika vagy politika volt részemről, erről mélységesen meg voltam győződve. Annak alapján, vagy azzal, ami abban a két hétben történt, Kádárék sem tudták semmiféleképpen, tehát sem írásban, sem képben, sem jegyzőkönyvekben alátámasztani, hogy fehérterror, restauráció készült. Nem rendelkeztek bizonyítékokkal az antiszemitizmusról, restaurációs törekvésekről, a fehérterror fenyegetéséről. Sőt, 1989-ig, de közvetlenül a fordulatkor és a fordulat után sem jelentkeztek ilyen tendenciák. Pongrátz Gergely, aki most ennek az egész jobbratolódásnak az egyik legkiemelkedőbb figurája, könyve új kiadását kénytelen volt átírni. Az amerikai kiadásban ugyanis nagyon hangsúlyozta, hogy ez demokratikus forradalom volt. Most már úgy állítja be, hogy tulajdonképpen kezdettől fogva, ennek lényege az antikommunizmus, általában a baloldali gondolattal szembeni állásfoglalás volt, a szélsőségesen nacionalista tónusokat hangsúlyozza.
– Pongrátz könyvének az elsői változatában is nagy hangsúlyt kap a nemzeti öntudat, a nemzeti önrendelkezés.
– Ezt neki nem kellett külön követelni, mert végül is, a varsói paktumból való kilépés kormányprogram volt. Nem is tekintem a nacionalizmus megnyilvánulásának ezt a lépést abban a bizonyos helyzetben, ami akkor előállt. Egyébként nem is volt annyira meglepő. Nagy Imre tanulmányában már ’55-ben leírta azt a felfogását, hogy a szocializmus, amelyet mindenképpen megvédendőnek tartott, és a nemzeti függetlenség nem két egymásnak ellentmondó fogalom, és erre példaként Jugoszláviát hozta fel. Én nem ezt tekintem á nacionalizmus olyan megnyilvánulásának, amivel nem lehet azonosulni és nem lehet egyetérteni. A szomszédos népek elleni gyűlölködést vagy hangulatkeltést, vagy akár az oroszok ellen mint orosz nép elleni gyűlölködést nem lehetett ’56-ban tapasztalni. Restaurációs tendenciák? Itt november elsején demokratikus koalíciós kormány alakult. Nem is egyszerűen a demokrácia, hanem a szocializmus demokratikus változatának megőrzése, fejlődése mellett nyilatkoztak olyan emberek, mint Németh László és Bibó István, vagy Kovács Béla és Tildy Zoltán, akik a Kisgazda Párt képviselői voltak, és nem tették kétségessé a szociáldemokraták sem, tehát azok a pártok, amelyeket addig betiltottak, elnyomtak, és amelyeknek ezek hiteles képviselői voltak.
– Tehát demokratikus szocializmus.
– Igen! Akármilyen különösnek tűnik. Emellett tettek nyilatkozatot a munkástanácsok is, amelyek népi szervek voltak, és az országszerte alakuló nemzeti bizottságok is. Nem lehet azt mondani, hogy bármiféle erőszak késztette volna őket, hogy féltek volna. Ténylegesen ezt gondolták, és ez elég logikus is, mert nehéz elképzelni, hogy az a több ezer munkás, aki ebben részt vett, azért harcolt volna, hogy az ő gyáraik visszakerüljenek a tulajdonosok kezébe. És a parasztok sem azért harcoltak, hogy a földreformot visszacsinálják. Persze azóta eltelt sok évtized, rengeteg sok tapasztalatot szerzett a világ is és a magyar közvélemény is, és ezek a tapasztalatok mind arra mutattak, hogy amit szocializmusként ismert meg a világ, annak demokratikus formája a gyakorlatban nem megvalósítható. De ez ’56-ban nem volt ennyire evidens, és ezt így éltük át, és meg kell mondanom, hogy benn a börtönben is, ahol nagyon sokfajta emberrel találkoztam, a nagy többség, mondhatom az elsöprő többség így gondolkozott. Tehát ha évtizedek múlva és jóval a '89-es fordulat után ma felbukkannak olyan tendenciák, amelyek ezt tagadják, és semmibe veszik a korabeli dokumentumokat, és képviselőik között vannak, akik ’56-ban jelentős szerepet játszottak – elsősorban Pongrátz Gergelyre gondolok –, ez szerintem nem igazolja azokat a feltételezéseket, hogy ez már ’56-ban is benne volt. Itt különben is kialakult valami torzkép. Lassacskán, mikor felkelőkről esik szó, csak a Corvin közre gondolnak, ami kétségkívül nagyon fontos erődítménye volt ennek a forradalomnak, de ugye tudjuk, hogy rengeteg más ilyen is volt. Práter utca, Tűzoltó utca, Baross tér, Széna tér. Hosszan sorolható, és a vidékiekről most nem is beszélek. Mivel ezeknek semmiféle összehangolására nem kerülhetett sor, közöttük semmiféle kapcsolat nem volt, semmiképpen sem azonosítanám még a felkelőket, sem az ’56-os felkelést egy személlyel, aki egyébként – a saját könyvéből is kiderül – magának ennek a Corvin közi felkelésnek nem kezdettől fogva volt a vezetője, nem ő szervezte meg, hanem bizonyos helyzetben átvette, és benne mindig rengeteg személyi indulat és elfogultság volt, amit a Maléterrel szembeni vak gyűlölete is mutat.
Nem látok más jelentős ’56-os szereplőket vagy vezetőket, akik e mögött az irányzat mögött sorakoznának fel. Ezt ő képviseli, és ő tekinti magát ’56 eszméi egyetlen letéteményesének.
– Nem lát-e okot arra, hogy bizonyos önkritikát gyakoroljunk, mondjuk az SZDSZ, amiért hagyta, hogy a kormány és a jobboldal magához húzza az ’56-osokat?
– Azt kell mondanom, hogy ennek a kérdésnek a fontosságát elég hamar felismertük, mert a TIB-be még ’89 előtt messzemenően igyekeztünk olyanokat bevonni, akik nem a mi körünkhöz tartoznak, hanem a vezetést is megosztani velük. Hadd említsem meg Zimányit, Mécs Imrét, aki az egész ellenzéki mozgalomba az ’56-osokon keresztül került be, vagy Erdélyi Tibort, dr. Tóth Lajost, Forintos Györgyöt kezdetben, amíg együtt lehetett vele működni, Rácz Sándort is, szóval hosszan tudnám sorolni azokat a műegyetemistákat, diákokat, nemzetőrségben szerepet játszó embereket vidéken is, felkelőket, akikkel nekünk kapcsolatunk volt, és akiket igyekeztünk bevonni, nem is eredménytelenül. A dolog tulajdonképpen csak egy-két emberrel mondott csődöt '89 után, akik nagyon nehezítették az együttműködést. Én a problémát inkább abban látom, hogy mi ’88-tól kezdve, de különösen 1989 után elköteleztük magunkat a békés átmenet mellett. Ez nagy vitát váltott ki saját sorainkban, kezdettől fogva szembekerültünk pl. Krassó György felfogásával. Tudtuk, hogy ezt politikailag, pszichológiailag elfogadtatni olyan emberekkel, akik halálra voltak ítélve vagy hosszú éveket töltöttek börtönben, nem lesz könnyű dolog, nem hálás feladat, viszont az ország érdekeit nézve és a jövőt tekintve ezt láttuk célszerűnek, és ezért vállaltuk. Az érdekes az, hogy akik ebben – ha nem is kezdetben, de később – szembekerültek velünk, radikalizmusukat rövid időn belül a kormánypárt, a kormánykoalíció különböző csoportjaival kezdték kifejteni. A mi koncepciónkkal szemben ellenállást fejtettek ki, de a kormánypárttal, amely tulajdonképpen a békés átmenet egész politikáját végrehajtotta és megvalósította, keresték a kapcsolatot, és meg is találták. Tehát én úgy érzem – legalábbis ami a TIB-et illeti –, ez a kritika nem indokolt. Indokolt általában az ellenzékkel szemben, amely – ellentétben a kormánnyal – szerintem nem ismerte fel a TIB-nek mint ’56-os szervezetnek a jelentőségét.
– Az ismert, nagy ’56-osok végül is eléggé háttérbe szorulnak a mai politikai és szellemi életben.
– Ezt nem lehet elválasztani az erős jobbratolódástól és polarizálódástól, amelynek tanúi vagyunk. De én nagyon lényegesnek tartom azt a tevékenységet, amit az ’56-os tudományos intézet folytat, mert ha a viszonyok majd normálisabbak lesznek, tényleg vitatkozni kell és beszélni, érvelni, akkor azok a dokumentumgyűjtemények, azok a tanulmányok, valóban tudományosan alátámasztott munkák, amiket ott készítenek, segítik a kérdés nyugodtabb, higgadtabb megtárgyalását. ’56 és az abban szereplő személyek megítélése tárgyilagos szellemi tevékenység lesz, és nem a napi politika függvénye.
– Hosszú politikai pályafutás után az SZDSZ alapító tagja, képviselő, országos tanácstag. Hogy érzi magát a pártjában?
– Hát, szeretném magam otthon érezni, mert liberális párt, és az a célkitűzése, hogy Magyarország liberális szellemű, demokratikus ország legyen. Ez mai politikai elképzelésemnek messzemenően megfelel. Mégsem érzem magam teljesen otthon, elsősorban a belső feszültségek, viták miatt, amelyeket én sokkal könnyebben bírnék elviselni, még részt is vállalnék benne, ha elég világos politikai törésvonalak körül folynának, mert természetes dolog, hogy egy nagy gyűjtőpártban ilyenek legyenek. De akárhogy igyekszem kitapogatni, és erre az utóbbi hetekben sok alkalmam volt, mert majdnem minden csoport vezetőivel, tagjaival is beszéltem, én különösen stratégiailag jelentős eltéréseket a különböző platformok, csoportok között nem látok. Annál súlyosabbak az emocionális elemek az egyéni, a személyi ambíciók terén, és ezek nagyon nehezen kezelhető dolgok. Itt nagyon nehéz eligazodni, meg előrejutni is, ami még aggasztóbb a számomra. Hónapok óta beszélünk arról – és ezzel mindenki egyetértett, hogy semmiképpen sem szabad megismétlődnie annak, ami tavaly történt. Arra kell törekedni a nagy nyugati demokratikus pártok gyakorlata szerint, hogy mire a kongresszusra kerül a sor, a legfőbb kérdésekben valamiféle kölcsönös engedékenység folytán konszenzusra jussanak. Mégis, a legutóbbi napok tapasztalatai alapján az az érzésem, hogy bár a legkülönbözőbb beállítottságú és egymással szemben álló emberek ezt egyformán fontosnak tartják, a ráció nem tud felülkerekedni. Pillanatnyilag úgy fest a dolog, hogy ugyanúgy állnak szemben egymással, mint egy évvel ezelőtt. Egyetlen reménység marad, hogy talán a kongresszus után, a múlt tapasztalatain okulva sikerül a győztesek és a vesztesek között a cél érdekében, a ’94-es választások és a párt fennmaradása érdekében valamiféle együttműködést létrehozni, és a szakadék nem állandósul, mint ahogy az tavaly történt. De eléggé borúlátó vagyok a személyes tapasztalatok alapján. Mert itt nem szándékról van szó, jó szándékról vagy rossz szándékról. A politikának megvan a maga kegyetlen logikája, egymással vetélkedő táborok vannak, s a politikai harc nem is feltétlenül úgy alakul, ahogy azt a legfelsőbb vezetés elképzeli. Ez egy országos szervezet, és az ellentétek millió és millió kérdésben középen cs lent is jelentkeznek, és ilyen vetélkedési légkörben a legkisebb dologból is újból és újból botrányok lehetnek, nem is egyszerűen viták, hanem összecsapások és ellenséges hangú veszekedések.
– Személyiségi problémák ezek, vagy lát-e mélyebb politikai, társadalmi okokat mögötte?
– Nem, semmiképpen sem helyezném ezt ilyen alacsony szintre, ostobaság, rutintalanság stb. Akármelyik oldalt nézem, nagyon is intelligens, művelt koponyák. Félkészült értelmiségiek vannak a Liberális Koalícióban, s Tölgyessyről sem mondják még az ellenfelei sem, hogy színvonaltalan ember lenne. Mégis az én tapasztalatom szerint a vezetésnek a tevékenysége alig látható. Különösen a nyári hónapok során döbbentett meg, hogy noha fontos események történtek, mintha vakáción lett volna az egész SZDSZ-vezetés, semmiféle reakció nem volt. A bankbotrány, a költségvetési deficit. A Romhányi-ügy! Azok az emberek, akik agyonverték a társukat, ugyanazok voltak, akik a székely kaput felállították és őrizték. Régről tudom, hogy különböző fasisztoid pártok addig, amíg hatalomra nem jutnak, ha bajba jutnak, a politikai indíttatású bűncselekményeket közbűntényi térre próbálják átterelni. Aztán, ha hatalomra kerülnek, hősökké avatják a köztörvényes elítélteket. Már az előzetes információkból is világosan kiderült, hogy tulajdonképpen ki ez a csoport, amelyik például a TIB közgyűlésének a fejbe kólintásában is jelentős szerepet játszott. Azért ezt én lényeges momentumnak tartom, azért itt kellett volna valamit mondani! De ezt csak példaként említettem. Mert a nyáron nem volt uborkaszezon a politikában, és a párt részéről semmiféle reakció nem volt. Ez sajnos így volt korábban is. A vezetést annyira lekötötték a belső ellentétek, hogy nem szentelt kellő figyelmet a politikának. Aki azt várta, hogy Tölgyessy személyes dinamizmusa eredményeképpen itt egy élénkebb, erőteljesebb politika várható, annak feltétlen csalódnia kellett. Tölgyessy csak most, az utóbbi hetekben kezd egyre-másra fellépni, nyilatkozni, szerepelni, mert közeledik a választás, és érzi, hogy megrendült az a bázis, amelyik őt tavaly megválasztotta. Szerencsétlen dolognak tartottam, hogy a vezetőségválasztás után a volt demokratikus ellenzék több prominens tagja megtagadta az együttműködést, de ez még önmagában véve nem indokolja azt a bénaságot és tehetetlenséget, amit az új vezetés részéről tapasztaltam.
– Tavaly nem sok politikai magva volt a különböző platformoknak, de egy év alatt tényleges politikai fókuszok jöttek létre, ma már van politikai jelentésük; főleg a szabadelvű és a konzervatív platformnak, amelyek taktikailag képesek együttműködni.
– Lehetséges. Ha az ember kívülről nézi, markáns politikai differenciák nem látszanak, és nem látszik az ún. szociálliberális platform sem. Én egyelőre taktikai kérdésekben érzékelek különbségeket, a szövetségi politika kérdésében is, az együttműködés fokainak megítélésében, hogy mikor, kivel, mennyire lehet és kell együttműködni, de stratégiailag nem. Nyilvánvaló, hogy helyzetemnél és koromnál fogva nekem ebben az egészben semmiféle személyi ambícióm nincs. Engem tulajdonképpen az nyugtalanít és izgat, hogy a párt válsága állandósul.
– Lát-e esélyt a kilábalásra, a bomlás elhárítására?
– Még igen. Normális mederbe kell terelni az elnökjelöltek kampányát. A jelölteknek a nyilvánosság előtt meg kell állapodniok egy magatartási kódexben, amely kizárja a negatív kampányt, egymás befeketítését és főleg a kampány ürügyén az SZDSZ lejáratását, szidalmazását. Sohasem szabad megfeledkezni arról, hogy a jelöltek egyazon párt tagjai, és azonos célért küzdenek. Ha nem ez történik, akkor ennek a kongresszusnak nincs nyertese, és a győztes politikai romhalmazon kezdheti meg ténykedését. Ez nem lehet senkinek sem érdeke. A jelölteknek arra is kötelezniük kellene magukat, hogy a megválasztott elnök olyan vezetés létrehozásán fáradozzék, amely biztosítja a részvételt és a beleszólást a párt minden jelentős irányzatának a döntések meghozatalában, a vetélytárs ebben támogatja. Ki kell zárni a revans vagy a kiközösítés lehetőségét. Azt sem tartom kizártnak, hogyha az egyik jelölt helyzete kilátástalanná válik, akkor álljon el a hiábavaló, feszültségeket okozó harc folytatásától. A cél egy erős, versenyképes SZDSZ kialakítása. Ehhez világos, egyértelmű, közérthető program kell, és nem „megosztott erős” szervezet. Nagyon konkrétan kell rámutatnunk, miért jelent a liberális front alternatívát. Mit csinálnánk másképpen és hogyan. Nem elég azt mondani például, hogy gyorsabban kellene privatizálni. Ki kell fejteni hogyan lehet ezt megvalósítani, és milyen előnnyel jár ez az országra. Nemcsak szakértői és parlamenti szinten kell beszélnünk, hanem szót kell érteni a közvéleménnyel, minden érdekelttel, a laikusokkal és félrevezetettekkel. Ez óriási feladat, de csak ennek megoldása hozhat sikert. És főleg: ne túlozzuk el saját bajainkat, van gondja a többi pártnak is. Sőt a mostani kampányban, a korábban elnökjelöltségre pályázó Gore szenátor visszalépése után alelnökséget vállal a demokrata elnökjelölt Clinton mellett. A Csurka-fellépés eredményeképpen egy bomlási folyamat kezdődött meg az MDF-ben, bár ez a kormánykoalíció ettől eltekintve is az objektíve kétségtelenül nehéz helyzetben rengeteg ostobaságot követ el. Ha ’94-ben, és ez azt jelenti, hogy a közeljövőben nincs egy jelentős, nagy ellenzéki párt, akkor ennek az országnak nincs alternatívája. Ha alternatíva nincs, akkor megint valami ilyenszerű koalíció fogja továbbvinni a dolgot, és mivel egyetlen dologban rendkívül következetesek és erőteljesek, a pozíciók megszerzésében, a kliensrendszer, a függőségi rendszerek építésében, akárcsak az olasz kereszténydemokrácia. Ha a ’94-es választásokon egy ilyen rendszerű koalíció tud megint felülkerekedni, akkor ez szerintem nagyon hosszú időre elkerülhetetlenül meghatározza az ország fejlődésének az irányát. Az MSZP növeli szavazatainak számát, de még aligha lesz nagy párt, a Fidesz nagyon nagy kérdőjel, mert az általános népszerűségével szemben áll az, hogy nincsenek szervezetei, nincs felkészülve arra, hogy erős választási harcba belemenjen – sokat mondanak az időközi választások eredményei –, tehát benne nem látom azt a lehetőséget, hogy nagy ellenzéki párt legyen, és ha az SZDSZ sem lesz az, akkor itt nincs olyan kikristályosodási pont, amely alternatívát jelentene ezzel a konzervatív, a középtől a szélső jobbig terjedő irányzattal szemben. Engem ez nyugtalanít, és az SZDSZ sorsa is ebből a szempontból érdekel, mint országos probléma, és ennek a megítélésében ma borúlátóbb vagyok mint voltam két-három hónappal ezelőtt. Akkor azt hittem, hogy a racionális felismerés végül is felül fog kerekedni, most úgy érzem, hogy ezek a reményeim nem váltak be.
– Még egyszer kérdezem: nem lát-e mélyebb okot az SZDSZ tehetetlensége, helyben járása, bomlásveszélye mögött?
– Az én ismereteim alapján – hangsúlyoznom kell, hogy korlátozottak – én ilyen mélyebb szociológiai okot nem látok. Annak az elit és bázis közötti ellentétnek, amiről már hallottam beszélni, a nyomait nem tudom felismerni. Igaz, nagyon erős a szürkeállomány az egykori demokratikus ellenzék köreiben, de nagyon sok a kitűnő, felkészült ember a többi táborban is.
– Lehet, hogy mélyebb szociológiai okok vannak itt. Félő, hogy a kapitalizmust sem kívánják olyan sokan ebben az országban. A szavazópolgár igazából nem tűri a kapitalizmust. Szeretne úgy fogyasztani, mint Nyugaton, de a nyílt versenytől a gazdaságban, a politikában és a szellemi életben csak egy kisebbség nem riad vissza. Nagyon sokan olyan megoldás után tapogatóznak, amelyik az ő személyes helyzetüket biztosítja.
– A sikert vagy a vereséget az dönti el, hogy a pártnak van-e erőteljes szervezete, de ez is csak akkor ér valamit, ha van egy olyan programja, amit érdemes megvalósítani, amit egy erőteljes szervezet meg tud valósítani. Én a legnagyobb bajt abban látom, hogy ez hibázik nálunk. Vannak például rétegek, amelyek ma kapitalizmus-ellenesek romantikus módon vagy szocialista alapon, ugyanakkor rettenetesen vágynak a fogyasztói társadalomra, de annyit azért a nagyon egyszerű emberek is tudnak, hogy egyelőre ez a rossz kapitalizmus az, amelyik számukra ezt meg tudja teremteni. Csak hiányoznak azok a társaskörök, olvasóegyletek, klubok, amelyekből a századfordulón tízezer volt az országban, ahol az emberek ezeket a tapasztalataikat és véleményüket úgy beszélhették meg egymással, mint egy családias, baráti körben, ahol szabadon mernek megnyilatkozni. Bízom annyira az emberekben, hogy sokkal józanabbak, mint ahogyan a felszíni csatazaj látni engedi. Csak nagy nyilvánosság előtt nem nagyon kívánják elmondani, ami ellentétes az intézményesült közhangulattal. Az ilyen egyletek önmagukban mindenféle politikai elkötelezettség nélkül is a mi eszmerendszerünk támogatói, mégha ez csomó ilyen körben a mienkkel ellentétes nézetek alakulnak is ki, mert ezek demokratikus szervezetek. Erre az SZDSZ nyomatékosan felhívhatná önkormányzatainak, helyi szervezeteinek a figyelmét.
– Meg vezetői figyelmét is! Köszönjük a beszélgetést.
- Belföld [6]