Krízis, kapkodás, mozgósítás
A fejlett országokban a segélyezés sehol sem játszik döntő szerepet, nem éri el a jóléti kiadások 20 százalékát sem. Az állampolgári ellátások – a definíció értelmében – nem jövedelemigazoláshoz kötöttek, a járulékfizetésen alapuló társadalombiztosítási ellátások és az állami vagy népbiztosítási jellegű egészségügyi ellátás sem szelektív. A szociális segélyezés házai gyakorlata viszont szinte teljes egészében az ún. „rászorultság elvén” alapul.
Nálunk a szegénység csökkentését célzó gyakorlati lépések az esetek zömében krízishelyzeteket kívánnak orvosolni.
Egy kitérő: a szegénycsapda
A helyi önkormányzatok korlátozott lehetőségeiből, illetve a helyi és a központi ellátási felelősség tisztázatlan jellegéből következik, hogy az önkormányzatok olyan helyzetbe kényszerülnek, amelyben a direkt pénzbeni segélyezések drasztikus növelése látszik az egyetlen lehetséges megoldásnak. Segélyezési gyakorlatuk során azonban különféle akadályokkal kerülnek szembe.
1. Az érvényes jogi szabályozás részben még mindig diszkriminatív szempontokat érvényesít. Például a vak kisiparosok a többi 18. életévét betöltött vak személlyel szemben nem alanyi jogon, hanem szociális helyzetüktől függően kapják meg a vakok személyi járadékát. Az önkormányzatok sokszor jobb meggyőződésük ellenére igazodnak a jogi szabályozáshoz, vagy különböző kerülő utakon próbálnak kibújni a számukra elfogadhatatlan feltételek alól.
2. Annak ellenére, hogy a rászorultsági elv jegyében a segélyek megítélése általában a kérvényező jövedelmi helyzetének vizsgálatával jár együtt, a segélyosztó szakbürokrácia a gyakorlatban meglehetősen bizonytalan jogfogalmakat használ. „Megélhetése nem biztosított”; „jövedelme alacsony”; stb. Ilyen terminusokkal lehetetlen két különböző helyzetben lévő segélyt kérő ügyfél szakszerű rangsorolása.
3. A segélyezési eljárás köztudottan nagyon drága. Vizsgálni kell a kérelmező vagyoni helyzetét, ehhez jövedelemigazolást kell csatolni, környezettanulmányt kell készíteni, bizonyos esetekben jogorvoslati eljárásra kerülhet sor stb. Az amúgy is fáradt, kérelmezők hadától elgyötört segélyező apparátus nem kedveli ezt a kínos munkát. Már csak azért sem, mert pontosan tudják, hogy a felmerülő igényeknek csupán egy részét elégíthetik ki. Az önkormányzatok és szakapparátusaik érdeke azt diktálná, hogy ne terjesszék megfelelő módon az információt, hiszen a tisztességes tájékoztatás elképesztő mértékben növeli a kérelmezők amúgy is óriási számát.
Ebből a reménytelennek tűnő helyzetből sem a hivatal, sem a kérelmezők számára nemigen látszik a kivezető út. A segélyezés csak tartósítja a szegénységet, ha nem párosul olyan szolgáltatással, amely a segélyezésre szoruló állapot megszüntetését segíti. Így állhat elő az a helyzet, amikor a segélyezett azért nem vállal munkát, mert akkor csökkenne a jövedelme. A szakirodalom erre a jelenségre dolgozta ki a szegénységi csapda fogalmát.
Kríziscsapda
Ilyen csapdát állítunk, ha a szociális problémákat a segélyezés logikájának értelmében krízishelyzetként határozzuk meg.
Központi és helyi kormányzati szinten egyaránt azt tapasztalhatjuk, hogy az új társadalmi bajokra mindenekelőtt válságirodák, válságstábok és krízissegélyek juttatásával remélnek gyógyírt. Ha azonban egy problémát krízishelyzetként definiálnak, akkor az arra adott válasz is valószínűleg a kríziskoncepcióban gyökerezik.
Ha krízis van, akkor persze gyors válaszlépés kell, az esetleg elhamarkodott, netán hibás válasz pedig igazolható a krízishelyzet diktálta „szükségszerű” kapkodással. Nem szükséges betartani a korábbi jogosultsági és igazságossági szempontokat, el lehet halasztani a problémák gyökerét feltáró munkát is. A krízishelyzet ugyanakkor jelentős tömegeket mozgósíthat, önkéntes segítségnyújtásra ösztönözhet, a gyors válasz mégis többnyire bizonytalan, ingatag megoldás. Hosszú távon erre építeni dőreség lenne.
Egy probléma definiálása tehát kijelöli a rá adható válaszok körét.
Joseph Gusfield egyik tanulmányában bukkantunk rá az alábbi szemléletes példára: amíg az ittas vezetés által okozott haláleseteket a vezető erkölcsi hibájának vagy egyszerűen tudatlansága következményének tekintették, addig az autógyárak kitérhettek, és egészen a hatvanas évek közepéig ki is tértek a biztonságosabb autók gyártásának kötelezettsége alól.
Amíg a problémát egyéni hibaként határozzuk meg, addig a rá adott válaszok is az egyéni segítségnyújtás körében maradnak. Amint azonban a magyarázó ok közé az egyénen túli dimenzió is bekerül, a válaszok is differenciálódnak.
Nyilvánvalóan rövidebb-hosszabb időnek el kell telnie ahhoz, hogy a munkanélküliséget, a hajléktalanságot, az éhezést ne csupán krízishelyzetként határozzuk meg, és ne csak ilyen jellegű válaszokat adjunk rá. Akkor tudjuk az egyes problémákat tipologizálni, csoportokra bontani, ha azok már valamelyest állandósultak. Akkor már a közvélemény számára is hihetőbb, hogy mégsem egyéni problémáról, mégsem krízisről van szó. Akkor már könnyebb belátni, hogy egy egységesnek hitt kríziscsoport már korábban sem volt az, megfogalmazhatók az egyes alcsoportok sajátosságai, és e jellegzetességeknek megfelelően kialakíthatók a differenciált válaszok.
Mi tehát a krízis?
Olyan társadalmi tény, melyet az állampolgárok, a politikusok és az ellátó intézmények egyaránt a rendezett életet, az adott rendszert fenyegető új, komolyan veszélyeztető jelenségként határoznak meg, és egyúttal úgy érzik, hogy tenni lehet és tenni kell valamit elhárítására. Igaz ugyan, hogy a krízisdefiníció az állami és az állampolgári erőforrásokat egyaránt mozgósíthatja, ugyanakkor nehezíti is a problémák hosszú távú kezelését. Lehetővé teszik a szolgáltatóknak, hogy diszkrecionális megoldásokat alkalmazzanak, ne vegyék figyelembe a jogosultak sorrendjét, a krízishelyzetben lévőket az általános gyakorlattól eltérően kezeljék (több pénzt, több időt fordítsanak rájuk). A krízissegélyben részesülők általában több segítséghez jutnak, amit a közvélemény és a szakma egy része a segélyezettek visszaéléseként értékel. Így alakult ki a „kettős gondozás” és a „kettős segélyezés” félrevezető fogalma. A szolgáltatások szakszerűségének önvizsgálata helyett a klienseket vádolják meg azzal, hogy „ők azok, akik minden lehetséges segélyezést kibuliznak maguknak”.
Kríziskoncepció helyett!
Mikor és mitől váltja fel a krízisdefiníciót a rendszeres segítségnyújtás? Az önkormányzatok mégis rendszeresen központi kormányzatot helyettesítő szerepre kényszerülnek, és sok esetben a saját lehetőségeiken messze túlmutató létminimumgarancia-típusú segélyezést folyósítanak.
Az önkormányzatok nagy része már hosszú ideje bevezette a „listás segélyezést”, ami az alanyi jogú segélyezés előszobája. Annak közvetett beismerése, hogy az adminisztráció a „listás segélyezettek” esetében tökéletesen feleslegesnek és értelmetlennek ítéli meg a jogszabályban előírt környezettanulmány elkészítését minden egyes krízissegély kifizetése előtt. Egyéb eszközük nem lévén, listára veszik a helyi szegényeket, és rendszeres ellátássá teszik a krízisellátást. Ameddig lehetséges, növelni igyekszenek a segélykeretet. Egy ponton túl azonban ők sem tehetnek mást, mint hogy csökkentik az egy főre eső segélyösszeget. Amikor a krízissegély rendszeres segéllyé válik, a problémák újrafogalmazására van szükség.
Határozott álláspontunk, hogy a szociális problémák megoldása lehetetlen, ha a kríziskoncepcióból indul ki. A problémamegoldó folyamatban természetesen fontos elem az anyagi és személyes szociális szolgáltatásbeli krízisellátás. Úgy véljük, hatékony megoldást az jelenthetne, ha az anyagi támogatásokat természetbeni juttatások széles skálája egészítene ki, és e két ellátási formát szociális szolgáltató programokkal bővítenék tovább. E programoknak az igénylők két kérdésére kell válaszolniuk:
1. hogyan legyek segélyezett?
2. hogyan ne legyek segélyezett?
Az első kérdésre kidolgozott programoknak meg kell fogalmazniuk az anyagi és személyes szolgáltatások jogszerű elérhetőségét. A második kérdés nagyságrenddel fontosabb. Az erre adandó válasz azt keresi, hogy a személyes szolgáltatás segítségével hogyan tud kikerülni az igénylő a segélyezett pozíciójából, illetve hogyan kerülheti el, hogy „bejusson” oda.
Amilyen künnyű ezt a célt kimondani, olyan nehéz megvalósítani. Hiszen kisebb-nagyobb pénzeszközök még csak mozgósíthatók lennének a pénzbeni vagy a természetbeni juttatások növelésére, de a személyes szociális szolgáltatások garantálására sokkal kevésbé. Magyarországon éppen a szolgáltatások rendszere a legelmaradottabb, és a nonprofit vállalkozásban nyújtott szociális szolgáltatások sem tudnak lábra kapni jogi rendezettség hiányában. Pedig éppen ideje lenne a különféle ellátások és segélyek célszerűtlen arányán módosítani. A pénzbeni segélyezésre és a természetbeni juttatásokra szánt keretek egy része hosszú távon hasznosabban felhasználható, ha azokat koncentráltan, különféle szociális szolgáltatások kialakítására fordítanánk.
A segély önmagában sosem fogja kiváltani a segélyezést. A szolgáltatás viszont esetleg igen. Szakszerűtlen mulasztás, ha ezt az esélyt nem adjuk meg a társadalomnak.
- Belföld [7]