A kommandós ruhába öltözött közegeket egy falusi gázcseretelepre küldték – lesben állni. Ehelyett ők a székesfehérvári vasútállomásra mentek mínusz tíz-tizenöt fokos éjszakai fagyban, feltehetőleg melegedni. Ha azonban már ott voltak, az utcára kergették az ott tartózkodó „csöveseket”, többek között egy önhibájából balesetet szenvedett és műtét után lévő, családjavesztett kamionsofőrt, tucatnyi alkoholbeteg nyugdíjast, négy-öt (néhány száz forinttal „szabaduló”) frájert, kallódó lányokat stb. Összesen huszonöt-harminc embert.
Mivel a férfias rendfenntartók szerénységből nem jelentették parancsnokuknak az „eseményt”, az újságíró több napos nyomozására volt szükség ahhoz, hogy fény derüljön a komancsok kilétére, akik bilétáikat, azonosító jelvényüket valószínűleg az alsó ruházatukon viselték.
A városi rendőrkapitány dicséretére legyen mondva, „adekvát” módon járt el: a rendőröket állásukból felfüggesztette, és fegyelmi vizsgálatot rendelt el ellenük. A Fejér megyei rendőr-főkapitány úr – bűncselekményre gyanakodva – nyomozás lefolytatására kérte fel a Budapesti Ügyészségi Nyomozóhivatal Székesfehérvári Kirendeltségét. (Mint tudjuk, ez az intézmény a hajdani katonai ügyészség egyik – ám itt már civil – jogutóda.) A kirendeltség tanúként hallgatta ki az elérhető hajléktalanokat, akik a hivatalos épületben állítólag másként nyilatkoztak, mint a firkász magnetofonja előtt, így a rendőrök ellen bűncselekmény, illetve bizonyítékok hiányában nem emeltek vádat, de utcai szolgálatot a történtek után már nem láthattak el.
Újrajátszás
Augusztus utolsó napjaiban F. F. társa megtévesztésével ittas állapotban rendőrautóba ült. Nála volt modern, amerikai típusú „kommandós” gumibotja és egy KÉS. A vasútállomásra hajtatott.
Ilyenkor nyáron kevesebb a hajléktalan és látensebb a hajléktalanság, közegünk tehát mindenkit molesztált, akinek a külsejét gyanúsnak találta. Maguk álljanak oda, hova lesz a menet, ugorjon ki a zsebéből… F. F. ezt egy idő után elunta, a székesfehérvári kórház elé keveredett, s ott a látogatásra várók között próbált rendet teremteni… Itt fogták el aztán a kollégák, és vitték vérvételre (a vizsgálat 2,9 ezrelékes alkoholszintet, azaz súlyos alkoholos befolyásoltságot mutatott ki), F. F. az orvosi rendelőből is meglépett, és négy órán át üldözték őt „forró nyomon”, amíg aztán újra rendőrkézre került.
De hol van már a tavalyi hó? Az adventi hajléktalanokat – amint azt egy illetékes mintegy mellékesen megjegyezte – idén ősszel már igen bajos volna innen-onnan, börtönből, temetőkből összeszedni…
Ez volt az első komancstörténet.
De van még egy.
Az eltűnt ondó nyomában…
Várható volt, hogy előbb-utóbb megbukik V. P. rendőr őrmester, Fejér megyei körzeti megbízott. De hogy így, ilyen banánhéjasan, azt azért senki sem gondolta volna…
V. P.-t mind parancsnokai, mind a község tekintélyesebb polgárai szerették és dicsérték. Ő is férfias volt, rendet tartott a településen, a „nemkívánatos elemek” kiszorultak a falu központjából a kukoricaföld melletti Vörösmarty utcába, a belső presszóból az alsó presszóba, ahogy illik. A rendőr nem rendőri állományban lévő, nem képesített német juhászkutyáját respektálták a fent említett „nemkívánatos”, pontosabban nem kívánatos származású illetők, a „genetikai okok”. Még gyerekeik is egy hang nélkül húztak haza az iskolából, amikor meglátták az ebet. „Na de mi készteti a botrányt, hogy kipattanjon?” – tűnődhetnénk Karinthyval.
Annyi bizonyos, hogy a cigányok (a „genetikai okok”) első panaszai nem tűntek eléggé megbízhatóaknak a rendőr ellen. Ki adna hitelt például azoknak a vallomásoknak, mely szerint V. P. egy körözött személyt (a Dömét) a falu végéről nem gyalog, nem autóval, hanem a kocsi kilincséhez kívülről hozzábilincselve vitt volna el? Ez valóban eléggé hi-he-tet-len dolog.
Lacika is nyilvánvaló hazudott (még a mellkasán a hatalmas vágást is), amikor azt állította, hogy az „alsó presszóban” nem ő támadt V. P.-re törött palackkal, hanem éppenséggel… de hagyjuk. Kár, hogy a rend őrei siettükben elfelejtették biztosítani a nyomokat, s Lacikát sem a tett színhelyén, sem később a rendőr lakása előtt (ahová akkor már két-három autónyi városi rendőr is „kiszállt”) nem tartóztatták le, csak a kórházban. (A rokonok szerint persze „vélelmezhető” volt, hogy az orvosi látlelet birtokában majd Lacika tesz feljelentést az őrmester ellen – de hát ezek, mint tudjuk, csak genetikai okokból hablatyolnak összevissza. Pláne, hogy Lacikának aktuális lett az egy év halasztottja is…)
Ellenben a fiatal cigány menyecske, Babrinka bizony feljelentette V. P.-t. Ő, ahogy meséli, vízért ment a kútra, a kutyával az őrmester éppen arra hajtott kocsival, s érdeklődött egy körözött személy felől. „Azért van a rendőr, hogy keresse meg!” – válaszolta tiszteletlenül Babrinka, mire V. P. ráuszította a kutyát. Állítólag a szomszéd parasztbácsi is tanúja volt az eseménynek. (Azóta el is felejthette…) Babrinka orvosi papírt szerzett arról, hogy egy jó darab hús hiányzik a hátából, „vélelmezhetően”: kutyaharapás következtében.
A bíróságnak mindenesetre, ha majd ítéletet hoz, azt a lehetőséget is mérlegelnie kell, hogy Babrinka cukkolta fel a rendőr hű társát…
És mi lesz Jancsival?
Mint hírlik, a Jancsi is „cukkolós” természetű. Olyannyira, hogy amikor az őrmester úr felajánlotta neki, hogy kiviszi a külterületi buszmegállóhoz (nem tudjuk, hogy Jancsi miért nem akart belülről indulni…), már a kocsiban piszkálgatni kezdte a szegény kutyát. Addig molesztálta a nemes állatot, amíg az szintén, kiszállt a fiú után, és alaposan helybenhagyta. (Persze a cigányok – genetikai okokból – ezt is másképp mesélik. Szerintük V. P. a vendégségben ott-tartózkodó Jancsit igazoltatni szerette volna az „alsó presszóban”, s amikor az idegen arcú legény nem találta a „fleknit”, az őrmester a szomszéd falu rendőrével kivitte őt a kiserdőbe, s ott ráuszította a kutyát. „A kollégája meg addig az úton hesszelt.” Tény, ami tény, Jancsinak nemcsak a bőrdzsekije szakadt szét, hanem az egyik karja is vénástul, mindenestül, s csak annak köszönheti a gyors orvosi segítséget, hogy kerülő úton visszament a faluba, s ott a rokonai azonnal kihívták a mentőt.
Jancsi ügyét egyesítették a Babrinkáéval, de a tárgyalásra még – ki tudja meddig – várniuk kell.
Ezután jött a „banánhéj”.
V. P. Székesfehérvárott igazoltatott egy román nőt (egy román románt, mondják az illetékesek, aki sem magyarul, sem cigányul nem beszélt), s megállapította, hogy engedély nélkül kereskedik és árusítgat, amiért őt elő kell állítani.
V. P. ugyan civilben volt, de mutatott igazolványt.
Ez eddig – nagyjából – rendben is lett volna.
Csakhogy az őrmester úr nem a rendőrségre, hanem a lakott területen kívülre vitte a szabálysértőt, s arra igyekezett rávenni, hogy izé… Szóval csináljanak úgy, mint a kutyák, ha rájuk jön a szerelmes évad… A hölgy azonban ellenállt, hiába volt V. P. olyan férfias, amilyennek a belügyminiszter a rendőrt szereti. Végül egy alternatív pettingben állapodtak meg. A román román hölgy kézzel szerzett kellemes perceket az őrmester úrnak… Aztán még felajánlott egy ezrest is neki, amiért visszaszállította őt a városba, s ott útjára bocsátotta.
A nő (az a román román) azonban feljelentette az ismeretlen elkövetőt, s az édes banánról lehullt a héj. V. P. szerencséjére nem került egy zárkába az üveggel megvágott Lacikával, az udvari sétákon pedig a börtönből érkező hírek szerint nem vesz részt…
Komámasszony, hol az ondó?
Azt a „fülest” kaptuk, hogy a román hölgytől – tolmács jelenlétében – egy papírzsebkendőt foglaltak le a szervek bűnjelként, amely – bocsássanak meg az intimitásokért – V. P. ondóját fogta volna fel… A zsebkendőről azonban az ondó napok múltával – hipp-hopp! – eltűnt.
Volt bizonyíték, nincs bizonyíték.
Helyes volna megtudakolni az azóta szintén elveszett román-román hölgytől, hogy miért őrizgette (zsebében? retiküljében?) a megcsúfolt papírzsebkendőt? Nem undorodott tőle? Aláírt-e legalább egy román nyelvű jegyzőkönyvet a papírzsebkendő lefoglalásáról? (Az mindenesetre valószínű, hogy tiszta zsebkendőt senki nem visz a rendőrségre vádbizonyíték gyanánt…)
Hacsak… Hacsak nincs igaza annak a „név és cím a szerkesztőségben” jellegű, de hivatalos, önkormányzati olvasói levélnek, amelyet e sorok írójának címeztek a Fejér Megyei Hírlap szeptember 9-i számában: „Az a maffia, amely a rendőrség lejáratásában élen járva külföldi bérgyilkost, külföldi bérlefekvőt is ki tud fizetni, vajon mennyit ad egy ilyen cikkért?”
Jó kérdés.
- Belföld [6]