Ahhoz képest, hogy a magyar szívnek legkedvesebb szakterületen, a médiumok ügyében micsoda drámai fordulatok, leváltások, kinevezések, tiltakozások kergetik egymást, az egész harc mintha veszítene hevéből és erejéből.
Pártszerű és kormányszerű okai is lehetnek ennek a váratlan renyheségnek, bizonyos ideológiai átrendeződések, újracsoportosulások is tompítják az ütések erejét. Meg aztán nem is lehet minden energiát egy dologra, ráadásul nem valós, a létalapokat érintő, hanem csak szimbolikus dologra koncentrálni. Miközben a közeli és távoli világ naponta küldi valós vagy szimbolikus, de komoly tartalmú kihívásait. Osztályozni is nehéz már, hányféle kihívás érkezik egyetlen hét alatt, akár színek szerint is csoportosíthatjuk őket.
Rózsaszín
Most, hogy szegény Willy Brandtot méltó gyásszal eltemették (eggyel kevesebb híresség éli már a földet, aki, noha politikus lett belőle, valahogyan „jó embernek” is megmaradt), a művén is el kell kicsit merengeni. Kié volt például a célirányosabb „Ostpolitik”, a helyes keleti viszonyulás? Az övé, a szociáldemokratáé, aki az enyhülést, fenntartásos kiegyezést kereste a moszkvai birodalommal? Amelynek nyomán jóféle fagy- és korrózióálló német acélcsöveket szállítottak a szibériai gázmezőkre. Legyen mit a tundra földjébe kaparniuk az odainternált politikai foglyoknak, refuznyikoknak, emberjogi aktivistáknak… Vagy pedig Ronald Reagan, II. János Pál, Walesa és az afgán mudzsahedinek az adekvát keleti politika letéteményesei? Akik végül is kifullasztották, kifektették Brezsnyevet és tanítványait. De úgy, hogy most már hiába is akarnák vinni a solingeni acélárut, a Mannesmann-csöveket. Nincs már ott se olaj, se gáz, se fizetőeszköz. Igaz, politikai rabmunkás sincs, legalábbis egyelőre. Csak a kiürült, jégbe dermedt tundra maradt… És megmaradt, fél lábát még pályán is hagyta a legnevesebb enyhülési kreatúra, Brandt-követő Mihail Gorbacsov is. Több mint jelképes, hogy ez a szintén nem rossz ember felismerte a nagy vereséget, és örökös késésben, a történelem szekere után futva, helyes következtetésekhez jutott, üldözői, Reagan, Jelcin, az afgán, majd már a tádzsik, türkmén, kirgiz törzsfők, nagyorosz pamjatyisták elől maga is Willy Brandt ravatalához menekült. Megint egyszer megkésve kicsit…
De így vagyunk ám ezzel mi, magyarok is! A mi vonatunk is elhagyta az állomást, mire kiértünk a peronra. Győzni kellett volna ötvenhatban! Akkor még időben voltunk, nyitva állt a nyugati csatlakozás, egyszerűnek, világosnak látszott a „Westpolitik”. Ma már minden bonyolultabb.
Azt sem tudni már pontosan, hogy akár Nyugaton is él-e még az a jóléti állam és társadalom, amiről többek között lemaradtunk. Erről a – nem kizárólagosan, de azért főleg – szocdemvívmányról manapság már beszélni sem nagyon illik, legfeljebb csak részvétteljes iróniával. Az adószedők, közfelügyelők és beamterek paradicsoma, végső olvasásban, mint Tamás Gáspár Miklós helyesen mutat rá, a védőnők és szociális nővérkék rémuralma a szuverén, fausti vagy mefisztói individuum felett. (Így találkozik tehát a kétféle „rózsaszín”, a női és a szociáldemokrata…)
Másfelől meg nem lehet mindenki kincsvadász, Kolumbusz Kristóf vagy akár csak népi kapitalista. A sokak számára anyagi ellátottságban, biztonságban, egyenlőségben, az önmegvalósítás esélyében, s így még a szabadságban is, alighanem a szocdemelképzelés, a jóléti állam és társadalom hozta meg a történelmi tetőpontot.
Hát még a németeknek mit jelenthetett, hogy a rózsaszín időkben a legfelsőbb, skandináv, holland jóléti emeletek szomszédságába jutottak! Mert ők aztán igazán mélyről, ki sem merem mondani, miféle pincékből és alagsorokból indultak felfelé. Nem elég a gazdasági csoda, kisebb-nagyobb humán csodákkal is meg kellett fejelni, hogy a jóléti ideál közelébe jussanak. Szakadatlanul jöttek, áramlottak a menekültek, törökök, tamilok, kelet-európaiak, és akkoriban nem kergették el őket, a mai szokással ellentétben gyújtópalackokat sem hajigáltak a menhelyeikre…
Hátha mi sem késtük le végleg a csatlakozást, hátha visszatolnak még egy-két régimódi euroszerelvényt! Nem párnás, elsőosztályú kocsikat persze, hanem csak a fapados fajtából. De az is valami, azt is érdemes várni, vagy szaladni utána…
Vörös
Kell is szaladni, ha még érezni akarjuk a jóléti humanizmus utószelét. Mert aztán jön a Dél, a harmadik világ, és jön az új kihívó, az agyaglábú vörös óriás, Kína. Most már, mint a pekingi pártkongresszus mutatja, a maguk módján sietnek is e hosszú menetelők. Reformista fordulót, „szocialista piacgazdaságot” hirdettek meg nem először, és valószínűleg nem is utoljára. Fiatalítanak is, több hetven éven aluli személyt emeltek főnöki pozícióba…
Ezekkel a kínai pártemberekkel, ha minden jól megy, mi már nemigen futunk össze. Nem is ők nyugtalanítanak. Sokkal inkább az, amit a magyar származású amerikai professzor, Anthony Oberschall mesélt. A kínai agrárviszonyokat kutatva biciklire kapott, hogy egyik faluból átránduljon egy tíz kilométerrel arrébb fekvő másikba. És a jobbról, balról kukoricatábla közé szorított úton mindvégig, tíz kilométeren át, ugyanazt az overallt, micisapkát, tornacipőt kellett követnie. Annyian pedáloztak előtte és utána, hogy képtelen volt elérni, lemaradni, elmozdulni a kollektíva által kijelölt koordinátáról…
Zöld
Vagyis az emberiség, ha megfelelően túlnépesedik, két keréken, biomeghajtással is képes megcsinálni azokat az eldugulásokat, kényszerkorlátozásokat és szabadságtalanságokat, melyekért mifelénk még a négykerekűek és motorok is felelősek. Nemcsak a végtelenség utáni fausti vágyakozásnak nem marad már helye így, de a szerényebb, zöld és ökologista visszavonulásnak sem. A megfutamodással is sietni kell, mert aztán már nem lehet… Mindennél fontosabb, hogy a bősi kihívást – ami, mint unalomig mondogatjuk, szól a nacionalizmusnak, és szól az ökologizmusnak – ne három, hanem csak egy zöld színű viszontválaszban részesítsük. Gazdálkodni, politizálni, igazgatni lehet külön-külön, országonként, akár vármegyénként is. Az ökoszféra legkisebb védhető egysége a Kárpát-medence. Ezt kell élhető állapotban megőrizni. És ez nem olyan kihívás, mint a jóléti eurotársadalomé, melynek vagy elcsípjük a legvégét, vagy nem. Nem kell futni utána, mert a kihívás házhoz jön, illetve már jött is…
- A hét üzenetei [6]