Manapság két állítást hall az ember mind gyakrabban egykori pártállami tisztségviselők, egykori reformkommunisták szájából (már azokéból, akikből nem lett időközben kormányfőtanácsos vagy vezérőrnagy). Az egyik így hangzik: milyen kár, hogy összeomlott a régi rendszer; 1989 őszétől már olyan jól haladtak a reformok, sokkal messzebb tartanánk, ha ott folytatjuk. A másik pedig így: én titokban sose hittem el teljesen, amit ’56-ról mondtak, hogy ellenforradalom, meg vissza akarták állítani a Horthy-rendszert. De most, ahogy ezeket az ’56-osokat nézem, csak elgondolkozom, a Fehér könyveknek talán mégis igazuk volt.
Hagyjuk az első állítást, az olyan csacsiság, hogy nem érdemes foglalkozni vele. Omló falba persze könnyű szeget verni – csak minek. A másikon, azon egy szentségtörő pillanatig érdemes elgondolkodni így október közepén, az évforduló közeledtével.
Az ’56-os tradíció őrzői s a nyomukba lépő demokratikus ellenzék mindent elkövettek, hogy a forradalom emlékétől távol tartsák a kádárista mocskolódást. A forradalom célja csak a demokrácia lehetett, sőt a demokratikus szocializmus meg a nacionalizmustól mentes nemzeti függetlenség. A restaurációs és szélsőjobboldali törekvések marginálisak voltak, antiszemitizmust senki sem tapasztalt, s végül „a munkástanács, mint egy pecsét hitelesítette a forradalmat.” A Kádár-rendszer nyomása hosszú időre konzerválta a forradalomnak ezt az idealizált képét. Aki mást mondott és mást képviselt volna, külföldön volt, vagy mélyen hallgatott.
Az új rendszernek három év alatt sikerült október 23-át olyan semmitmondó munkaszüneti nappá silányítani, amilyen november 7-e volt. Akik néhány éve lakásokon gyűltek össze, hogy emlékezzenek, borzadva bújnak el mind a neobarokk állami ünnep elől, mind az emléktáblazűző, kommunistafaló tömegtől. Akik pedig mégis tisztán akarják megőrizni a forradalom emlékét, azt mondják: ezek az ’56-osok nem az igazi ’56-osok. Ha mégis azok, megváltoztak. Ez a jobboldaliság, amely most a forradalom lobogója alatt felszínre tört, akkor nem létezett. Az új jobboldali handabanda, amely a busongó-kárörvendő pártpapák és pártmamák tudatában a Fehér könyveket igazolja, a forradalom Kádár-kori mítoszát élteti tovább. Próbáljunk szembenézni e mítosz néhány elemével. Ehhez azt is tudomásul kell vennünk, hogy ami a tudatunkban összetartozik, az a valóságban esetleg egymást taszító részekből áll.
Senki sem akart restaurációt
Nem voltak szélsőjobboldali jelenségek. Való igaz, senki sem akarta visszaadni a gyárakat a nagytőkéseknek, a nagybirtokosoknak. Amikor Mindszenty csak halvány célzást tett az egyházi javak visszaadására, éppen a felkelők körében általános volt a felháborodás.
De vajon bizonyítja-e ez, hogy a társadalom egésze a demokratikus szocializmus valamilyen formáját kívánta? Magyarországon két tömegmozgalom követte egymást: egy szélsőjobboldali és egy szélsőbaloldali. A nyilasok is antikapitalisták voltak, éppúgy ellenségei a magyar feudálkapitalizmusnak, mint a kommunisták. Csepelen bizonyára senki sem akarta, hogy a Chorin család visszakapja a Weiss Manfréd Műveket. De miért nem akarták? Azért, mert nem akartak kapitalista restaurációt? Vagy mert nem akartak zsidó tőkést a nyakukba? Ki tudja? Valószínű, hogy az adott pillanatban maguk a felkelők sem tudták. Korántsem biztos azonban, hogy Pongrátz Gergely lényegesen mást gondolt erről ’56-ban, mint ma. Ha változtatott a könyve szövegén, talán inkább az első kiadás idején, az amerikai környezetben mérsékelte magát. Valójában a régi szövegen is átsüt az antiszemitizmus és a kommunista elit gyűlölete, függetlenül attól, hogy a kommunista ávós-e, vagy a felkelőket támogató katonatiszt. Pongrátz Gergely és Angyal István valószínűleg ’56-ban is igen hamar egymás ellen fordultak volna, pedig egyikük sem akart kapitalista restaurációt.
Rendszerkínálat
Nem akartak kapitalizmust – ez valószínűleg igaz a felkelők túlnyomó többségére, akik társadalmi hátterüket tekintve a munkásságból és a budapesti plebejus szegénységből kerültek ki. Korántsem igaz azonban arra a vállalkozói sikerre is törekvő középrétegre, amelynek a harmincas évek második felében kezdődő mobilitását mesterségesen akasztotta meg a kommunista hatalomátvétel. Azok a rétegek, amelyek a konszolidált Kádár-rendszerben boldogultak, már a forradalom napjaiban elkezdték szervezni jövendő vállalkozásaikat. Valószínű, hogy a nagytőke visszatérését ők sem akarták, de a szabad vállalkozásét igen. Államilag korlátozott nagytőke plusz szabad vállalkozás – a feltörekvő középrétegek örök álma. Politikai színezetét tekintve ez a társadalmi berendezkedés éppúgy lehet szociáldemokrata, mint jobboldali korporatív.
A pártkínálat pedig mindenre lehetőséget nyitott a szélsőjobbtól a szélsőbalig. A négypárti koalíció, amelyet az Ideiglenes Nemzetgyűlés idején 1944-ben mesterségesen antifasiszta népfrontként hoztak létre, és amely ’56-ban feltámadt, aligha gyakorolhatta volna a hatalmat hosszabb ideig. A Corvin közi felkelőknek nem tetszett Mindszenty beszéde. De a konzervatív középosztály számára a hercegprímás volt a tájékozódási pont. A törekvés a Horthy-rendszer külsőségeinek és politikai viszonyainak restaurációjára valószínűleg sokkal elementárisabb lett volna, mint ma, hiszen még elevenen élt az intézmények emlékezete, és – itthon vagy külföldön – éltek a Horthy-rendszer politikai személyiségei is. Persze éppen ezért elementárisabb lett volna az ellenállás is a restaurációs törekvésekkel szemben.
Nem volt antiszemitizmus?
Antiszemita atrocitásokra valóban nem került sor, ami Rákosi, Gerő és Péter Gábor uralma után meglepő és imponáló. De az antiszemitizmus a levegőben lehetett: az antiszemitizmustól való heves félelem bizonyára nemcsak öngerjesztett hisztéria volt a forradalom idején a magyar zsidóságban. A forradalom leverését követő emigrációs hullámmal a zsidóságnak számarányánál jóval nagyobb része hagyta el az országot. Köztük igen sokan olyanok, akik 1945-től 1956-ig abban az illúzióban éltek, hogy a szocializmus megszünteti a „zsidókérdést”.
A munkástanácsok pecsétje
Az európai baloldal és részint a magyar baloldal is a munkástanácsok létrejöttében, szerepük növekedésében a forradalom demokratikus szocialista jellegének döntő bizonyítékát látta. A jugoszláv mintát követő munkástanácsok szerveződéséi mindenekelőtt a revizionista kommunisták szorgalmazták, akik 1956 nyarán idealizálták a titoista modellt. De persze a forradalom napjaiban a munkástanács csak egy forma és egy elnevezés volt; a munkahelyeken és a településeken nagy számban alakultak forradalmi bizottságok, nemzeti bizottságok, nemzeti bizottmányok is. A munkástanácsok szerepe bizonnyal akkor is megnő, ha a forradalmat nem tiporják el a szovjet tankok, hisz ők gyakorolták volna az üzemekben a tulajdonosi funkciókat. Miképpen alakult volna a helyzetük a szabad piac viszonyai között, azt csak találgatni lehet. Mai gazdasági ismereteink és felfogásunk szerint tulajdonosi szerepük aligha lett volna tartós, ha az ország valóban parlamentáris demokrácia marad. Az azonban, hogy a magyar forradalom napjaiban a többpártrendszer és a munkástanácsok révén a parlamenti demokrácia és a közvetlen demokrácia kombinációja kezdett volna kialakulni – utólagos konstrukció csupán, a nyugati baloldal vágyteljesítő álma.
Ténylegesen a munkástanácsok politikai szerepe november 4. után nőtt meg. A szovjet intervenció eltaposta a többpártrendszer csíráit, az egyetlen szervezett és szervezhető politikai erő a munkásság maradt. A szerep megnövekedéséhez hozzájárult egy balhit is: mind a revizionista értelmiség, mind a munkásvezetők úgy vélték, egy magát „munkás-parasztnak” nevező Kormány szívesebben tárgyal a munkástanácsokkal, mint polgári politikusokkal. Ez a remény illúziónak bizonyult, akár az a másik, amely szerint a hatalomba visszatérő egypárttal értelmes megegyezésre lehet jutni. A politikai erővé szerveződő munkástanácsok vezetői úgy vélték, a sztrájk felfüggesztéséért, a Kádár-kormány de facto elismeréséért cserébe elnyerhetik az önigazgatást, a független szakszervezeteket. S hosszabb távon talán létrejöhet a kettős hatalom is: a nagypolitika a párté, a munkahelyi politika a munkástanácsok demokratikus szervezetéé. E vonzónak tetsző utópia azonban – s ezt fontos hangsúlyozni – nem a demokratikus szocializmus jövőképe jegyében jött létre, hanem kompromisszumként, miután a többpártrendszer esélyét az erőszak széttörte. A nyolcvanas években a demokratikus ellenzék „bibói” kompromisszumos javaslatként elevenítette fel a munkástanácsok csak félig kimondott ajánlatát: a társadalmi szerződésen alapuló kettős hatalmat. Így az ’56-ról való gondolkodásban a valóságosnál ismét nagyobb szerepet kapott a munkástanácsok hagyománya: a forradalom helyett a forradalom utóélete.
A munkástanács-vezetők aligha voltak a kapitalizmus hívei. De hogy baloldali értelemben szocialisták lettek volna megalapozatlan feltételezés. Rácz Sándor romantikus keresztény kollektivizmusa, Dénes János nemzeti radikalizmusa nem pálfordulás. Inkább arról van szó, hogy a szabadságban végre szabadon érvényesülhet alapvető szemléletük.
Ha változott valakinek a meggyőződése, világnézete, akkor leginkább azoké az egykori demokratikus szocialistáké, akik ma liberálisok, a piacgazdaság hívei. A liberális gondolat, a piacgazdaság ideológiája előbb-utóbb nyilván ’56-ban is felszínre tört volna, hiszen „harmadik út” akkor sem volt. Akkor azonban ezt még kevesebben tudták, mint ma, a szocialista gazdaság kifulladása után. A liberalizmusnak tehát még sokkal nehezebb harcot kellett volna vívni mind a jobboldali, mind a baloldali kollektivizmussal, mint ma. Ha nem volna sci-fibe illő gondolat, azt mondhatnók, az egykori demokratikus szocialisták éltesebb önmagukkal álltak volna szemben, s – mint annyiszor – a haladást akkor is az öregek, a kapitalista restauráció retrográd hívei képviselték volna.
A forradalom történetének elbeszélése, a jelentős részben még mindig igen nehezen hozzáférhető levéltári anyagok feltárása a kezdet kezdetén tart. De már nincs politikai oka, hogy a forradalmat tanmeseként, és ne valóságos történelemként szemléljük. Sőt, éppen annak jött el az ideje, hogy leszámoljunk a „világtörténelem egyetlen szocialista forradalma”, az „értelmiség forradalma”, a „sosem látott nemzeti egység”, a „pesti srácok forradalma”, az „aki magyar, velünk tart” kizárólagos mítoszával.
Négyen a cellában
E sorok írója nem történész, nem ’56-kutató, szubjektív jegyzeteit a történész dokumentumai alapján megcáfolhatja. Ezért végezetül személyes emlékeimet mondom el. Képemet a forradalomról ezek is formálták; hitelük csak annyira kétes, amennyire minden emlékezésé.
1957. október 21-én letartóztattak. Az első évforduló előtt nagy éjszakai begyűjtés volt, állítólag 500 embert vittek be egyetlen éjszakán a Gyűjtőbe. Engem szervezkedés vezetése gyanúja alapján tartóztattak le, egy pillanatra azt hihették, hogy nagy hal vagyok, csak egy hét múlva derült ki, hogy hozzám képest még egy sneci (szélhajtó küsz) is cápa. Így néhány napra komoly ’56-osokkal kerültem egy cellába. Valamennyiüket aznap éjjel hozták be, de hármuk közül ketten a forradalom előtt is börtönben voltak. Az egyik cellatársamat – nevezzük H.-nak – a Grösz-per egyik mellékperében 15 évre ítélték; negyedrendű vádlott volt, a sorban előtte állókat felakasztották. Nem volt az koholt per, mondta elégedetten, még egy légelhárító ágyúnk is volt a szénaboglyában. Így tudtam meg, hogy volt tényleges ellenállás. H.-nak köszönhetem, hogy sosem ültem fel a mesének, amelyet a társadalom majdnem elhitt: a Rákosi-rendszerben csupa koncepciós pert rendeztek, főként kommunisták ellen. H. egyébként meggyőződéses náci volt; a polgári demokrácia jó dolog, magyarázta, csak az a baj vele, hogy a ruszkik nem félnek tőle. Hitlertől, attól féltek! A forradalom alatt azok közé tartozott, akik kiváltak a volt politikai foglyok éppen megalakuló szövetségéből, mert nem akartak együtt lenni a kommunistákkal, és megalakították a keresztény világnézetű volt politikai foglyok szövetségét. Másik cellatársam, L., egy Corvin közi felkelő, aki 1945-ben katonaként a várbeli harcokban vesztette el a fél karját, s egy kezével bámulatos ügyességgel formázott kenyérből mindenféle figurát, nagyon nem helyeselte ezt a szervezkedősdit. Amikor hallottuk, mi folyik ott az Uránia moziban, gondoltuk is, hogy átmegyünk két tankkal, és szétkergetünk benneteket – mesélte. Mindszentyt se helyeselte. „A beszédétől a fiúk teljesen kiborultak. Nem azért harcoltunk, hogy a papok visszakapják a földjüket.” Egyébkent koholt per áldozata volt: diplomatának készült, ’49-ben kémkedés vádjával az egész évfolyamukat letartóztattak. Baloldalinak és demokratának mindazonáltal alig volt nevezhető. Gyerekkorában, a harmincas évek végén az apja bevezette a magyar egyistenhívők fehérlóáldozó szektájába, ideálja a lovas nomád magyarság volt, papellenessége is inkább ősmagyar hitéből táplálkozott, mint a felvilágosodás antiklerikalizmusából. A harmadik cellatársamról csak annyi derült ki, hogy az apja tábornok volt, ő maga pedig 14 éves korában önként jelentkezett a Waffen SS-be.
– Te nem vagy zsidó? – kérdezték a második éjszaka.
– De igen – feleltem.
Csend lett, kis mocorgás, majd L. azt mondta:
– Annál szebb, hogy köztünk van. Egyszer a háborúról esett szó.
– Azért a zsi… – kezdett el H. egy mondatot, aztán tapintatosan elharapta és így javította ki magát: – azért a cigányokért nem volt kár.
Néhány nap múlva egy másik cellába kerültem, a könnyebb esetek közé, ismerősebb közegbe. Egy egyetemistával voltam együtt, aki Spinoza és Marx etikájával kapcsolta össze a forradalmat, meg egy tizenhét éves szakmunkástanulóval, akit megtörtén hoztak vissza a kihallgatásról: a nyomozók bebizonyították neki, hogy a szovjet csapatok visszatérése előtt kétezer csendőr készült átlépni az osztrák határt, amerikai fegyverekkel, hogy visszaállítsák a tőkések és földbirtokosok uralmát.
Ott a Gyűjtőben és a rákövetkező években egy pillanatig sem volt kérdés, hogy a cellatársaim – beleértve a fasiszta H.-t – közelebb vannak hozzám (nem biztos, hogy H. is így érezte), mint az ávósok, akik hol gorombán, hol hízelkedve arról próbáltak meggyőzni, hogy velük kellene egyetértenem. A cellatársaim voltak közelebb hozzám, egyszerűen azért, mert mi voltunk összezárva, és náluk volt a kulcs.
Most persze minden változóban van. Az is elképzelhető, hogy H. utódai kaparintják meg a kulcsot.
Arra mindenesetre nincs már okom, hogy tapintatból elhallgassam a cellatársaim történetét.
- Beszélő [6]