Évekkel ezelőtt megfogadtam: írok mindenről, ami külpolitika vagy külgazdaság, legjobb tudásom szerint, legjobb lelkiismeretem szerint – ha van véleményem. Egy kivételt tettem, s ez Bős–Nagymaros volt. Nem írok az erőműről, mert a műszaki téteket, érveket nem értem, s mert teszik ezt tanult s lelkes környezetvédők nálam sokkal jobban. Ráadásul nem vagyok elkötelezett környezetvédő: úgy véltem s vélem, hogy az emberi, politikai szennyezés környezetünkben ma fenyegetőbb, mint környezetünk fizikai szennyezése. Lehet persze, hogy ez rövidlátás; biztosan az. De sajnos kisfiamat, s az ő jövőjét ma is jobban féltem az országvezető politikai középszerűségtől és hiúságtól, a leépülő közmoráltól, mint a szennyezett víztől. „Modern világban” élünk: megfogható környezeti problémákra (talán) fellelhetők megvalósítható műszaki megoldások – tudom, nagy anyagi áldozatokkal. De vajon az emberi szennyeződés, aminek éppen a hétvégi nemzeti ünnepen láttuk hites megjelenését a Kossuth téren, az kezelhető-e?
Ma sem hiszem tehát, hogy a Bős (s most már Bős–Dunakiliti) -ügy sorsfordító lenne. Legalábbis a korlátolt emberi elme által felfogható rövid távon. Ezen túl s ezen belül persze, ha az ember képes túllátni a hétköznapok ilyen s olyan mocskán, az elapadt Duna, amely mellett születtem, s az elárvult Szigetköz, az „érintetlen természet”, amely után mindig vágyakoztam, az azonnali környezeti károk, amelyeket ottani ismerőseim bizonnyal megszenvednek fájdalmas érzet s képzet, de – sajnos – elfér napjaink valóságában. Bánt, de nem jobban, mint a tömeges elszegényedés, a nyugdíjasok szánalmas nyomora, a munkanélküliek serege, a szociális rendszerek reformjának elszalasztott esélye s így a kiút kiúttalansága.
Bős, Dunacsúny s Dunakiliti – vagy minek nevezzelek – az új demokratikus rend szent tehene. Érinthetetlen, mert rendszerváltásunk egyik mozgatója – a mai kormány és a mai ellenzék nagy találkozási pontja. Talán – s mára – az egyetlen. Érinthetetlen, mert elutasítása a független, nem bolsevik magyar szakértelem mindmáig egyetlen általánosan elfogadott példája. Érinthetetlen, mert az egyetlen olyan szomszédkonfliktus, amelyet – legalábbis közvetlenül és látszatra – nem terhel, vagy nem árnyékol be – ez értelmezés kérdése – az ott élő magyar kisebbségek problémája. Érinthetetlen, mert mindezek alapján ez egy tiszta kérdés: rossz örökség, rossz szomszéd, tisztes hazai szakértelem és üdvözlendő összmagyar – de legalábbis pártközi – egyetértés. Egyszóval, érinthetetlen. Ezért érzem úgy, hogy szólni kell róla.
Nem a műszaki kérdésekről, noha a múlt héten, a sokasodó újságcikkek olvastán kitűnt, hogy ez ügyben még téveszméit is – akarva-akaratlanul – becsapták. Én nem tudtam azt kérem, hogy Bős megépítésével a szlovákok a Dunavíz-ellátást a kezükbe vették. Hogy náluk van a csap. Hogy a szlovák vízkormányzástól függ majd, hogy az Öreg-Duna vagy éppen gyerekkorom Mosoni-Dunája mennyi vízhez jut, hogy kiszárad-e; mert kiszárad, mint ahogy a hétfői híradóképek mutatják. Én „csak” azt tudtam, hogy egyszer talán lesznek majd környezeti károk, ha az értetlen szlovákok megvalósítják a C variánst. Lehet, sőt biztos, hogy már e hírre is tollat kellett volna ragadnom – nem tettem. Most, ahogy olvastam a gát ellen tüntetőkről a hét végén, Lipták jóakaratú vezetésével Szlovákiában – már nem bánom. Nemcsak azért, mert úgy tűnik, hogy valóban csak egy csőcselékünk van, de azért sem, mert arról hazai környezetvédőinktől soha nem hallottam, hogy a C variáns Magyarország számára egy alapvető biztonsági probléma. A csap, s hogy azt ki kezeli – csak a legutóbbi napok szlogené.
Bős-ügyben tudatlan vagyok, de a szent tehenek zavarnak. Hallom az – ez ügyben meglepően csöndes – külügyminiszterünktől, hogy az erkölcsi győzelem a miénk. Fényes diplomáciai sikereket arattunk. Más újságokat is olvasok, így aztán nem értem. A köztünk és a szlovákok közötti konfliktust valóban mindenki elítéli; valóban semmi szükség arra, hogy e köztes határtérség egyébként is taszító rendellenességeit bárki és bármi fokozza. Az, hogy a „Nyugat” magyar–szlovák békességre szólít fel, még nem mellbevágó eredmény. A miniszterelnöknek a „civilizált világ” kormányfőihez ez ügyben írott drámai levelét a címzettek – megértéssel – félretették. A sokat emlegetett bonni diplomáciai nyomás kifulladt. A csehek a szétválásról való alkujukban kikezdik a Bőssel kapcsolatos szlovák magatartást – de vajon jó-e nekünk a cseh és szlovák ellentét?
A hágai nemzetközi bírósághoz fordulunk mintegy százoldalnyi beadványunkkal – most. Az újságok szerint – persze lehet, hogy csúsztatnak – a procedúra, amíg a bírák Hágában egyáltalán „döntési helyzetbe” kerülnek, mintegy egy-másfél év. Az Európai Közösség hajlandó lépni, de nem döntőbíróként, csak közvetítőként. Magyarul: kész elnökölni olyan tárgyalásokon, amelyeket a két fél szabad akaratából és a megegyezés szándékával folytat. Megkeressük – mondják – az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet válságkezelő mechanizmusát. Biztató, de tudni kell, hogy e folyamat azzal kezdődik, hogy az érintettek tárgyalnak, s nem értenek egyet, s hogy e fiaskót követően az EBEÉ újabb tényfeltárást rendelt majd el. Hallunk arról is, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsához kell fordulnunk panaszunkkal. Ezt is lehet. De vajon érdekünkben áll-e, hogy a magyarok megint, mint valamiféle, a világbékét veszélyeztető agresszió tárgyaként jelenjenek meg a globális közvélemény előtt?
Erkölcsi siker – mondja a külügyminiszter. Hogy a csehek és szlovákok a maguk ügyeiben velünk taktikáznak? Hogy Európa nemzeti indulatait fűtjük ahelyett, hogy közösségi szellemüket hevítenénk – a magunk távlatos érdekében? Hogy látszateredményekre figyelünk, miközben alapvető biztonsági kérdésekről van szó? Erkölcsi siker az, hogy ismét egy olyan problémával fellebbezünk a világ politikai közvéleményéhez, amit az igazából nem ért, nem is nagyon akar megérteni, s ezért besorolja Kelet-Közép-Európa obskúrus, sanda nemzetállami céloktól fűtött konfliktusainak sorába?
Bős sajnos nemcsak nálunk érinthetetlen. Más okokból és talán más módszerekkel, de Szlovákiában is az. Ennek elérésében nem kis részünk volt azzal, hogy elejétől fogva hangoztattuk (és mondjuk ma is), hogy a független Szlovákiával kapcsolatos magatartásunk sarkkövei Bős és a szlovákiai magyar kisebbség helyzete. A szlovák vezetés – nemcsak a Meciar-féle, de elődje is – Bősbe, mint nemzeti kérdésbe nőtt bele. Nálunk a rendszerváltás, náluk a szlovák nemzeti függetlenség presztízskérdésébe. Adva volt egy következetes magyar álláspont, ami teljes visszalépést követelt a monstrumtól, s nem engedett kompromisszumot. Vannak nemzetközi viták, ahol a kompromisszum nem megengedett. Lehet, hogy Bős is ilyen. De alapszabály, hogy a másik félnek mindig lehetőséget kell adni az „arcvesztés nélküli” meghátrálásra. Ha csendes diplomáciával el lehetett volna érni, hogy a rendszerváltó Cseh–Szlovákia Bős–Nagymarost a múlt örökségeként értékelhesse, s mint ilyentől visszatáncolhasson, ma nem itt tartanánk. De nem volt csendes diplomácia, s jött a cseh s szlovák válás. Szlovákia éppúgy kompromisszumképtelenné vált, mint Magyarország: a nagy tervtől csak politikai „arcvesztés” árán léphetett volna vissza.
Patthelyzet keletkezett, amin nem segít a felfűtött és öngerjesztő retorika. Úgy tűnik, kívülről sem fogják helyettünk eldönteni azt, amit mi nem döntöttünk el. Nevezetesen, hogy mit teszünk, ha a diplomáciai nyomás nem segít? Ha megvalósul – mert megvalósul – a sokat emlegetett C variáns. Ha a környezeti károkon túlmenően közvetlen biztonsági érdekeinkről is szó van, kívánatos, hogy legyen a tarsolyunkban valamiféle elképzelés a ma még elképzelhetetlen jövőre. Szlovákia elszigetelése nem tartozik ezek sorába. Az emlegetett szankciók sem. Lehet, hogy sérülnie kell a szent tehén szentségének.
- Beszélő [6]