nwa [Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

Az egyik oldalról, a kormányzatiról inkább ott voltak. De nem azért, hogy ’56-ot ünnepeljék. Hanem azért, hogy ne lehessen szóba hozni a forradalmat és szabadságharcot. Nagy Imrét és a 301-es parcellát. Van ennél fontosabb is; maradjunk csak a tárgynál! A médiaügynél, Gombárnál, Chrudináknál! Ebbe már belőttük magunkat, se kedvünk, se kapacitásunk egyéb tárgykörökre…

A Göncz Árpádot büntető decibelek jó felét nem a nevezetessé lett bőrfejűek hangszálai produkálták. Ahogyan a magukat mentő miniszterek és kormánypárti politikusok bizonygatják – látható büszkeséggel, hogy nem kizárólag a bőrfejűek támogatják őket –, idősebbek, civilek is szép számban eljöttek, hogy ráripakodhassanak a köztársasági elnökre. Ötvenhatos veteránok is érkeztek. Magam fülével hallottam, amint a Corvin közi emlékezés után régi jó barátok megbeszélték a rákövetkező programjukat. „Még kifütyüljük Gönczöt, azután hazamegyünk!” És sokan voltak a Bem térről átjövők között is, akik hasonló módon igyekeztek elütni az időt.

Úgyhogy nem kell már ide Kádár, Biszku. Ma már, a helyes kormányzati politika és ideológiai felvilágosítás következtében maguk az ötvenhatosok akadályozzák meg ötvenhat megünneplését…

A másik oldal, az ellenzék meg – ebben igazuk van a magukat mentő kormányférfiaknak – mindenekelőtt a távollétével járult hozzá az ünnepi megemlékezések fényéhez.

Egység

Más alkalommal, elutasítva dr. Antall József panaszait a magyar luciferizmusról, a miniszterelnök részfelelősségét hangoztattuk. Március 15-én annyira érezni lehetett már a dülöngélést, vértolulást és kommunikációképtelenséget, hogy nem lett volna szabad újból előhozni azt a médiaelnök-ügyet. Hanem már akkor elkezdeni a suba alatti egyezkedést, s kultúremberekhez illően nagyobb egységet mutatni a ténylegesnél. Manapság már az akkoriban elérhetőnél kisebb nemzeti egység is jó lenne. Csak nehezen akar összejönni, és ahogy közeledünk a választáshoz, nyilván még nehezebb lesz majd. Az sem könnyíti e dolgot, hogy időközben a kormánypárti folklór legszervesebb részévé lett a köztársasági elnök folytatólagos gyalázása.

A mostani ötvenhatos főrendezvényt – a szándékot azért írjuk jóvá, kísérletet a nemzeti erőösszedobásra – kétségkívül az MDF fuserálta el. A végén már szegény Szörényi művésznőre sem tudtunk figyelni, akkora volt a botrány és a felindulás. Önök, uraim, úgy hozták össze a részelemeket, hogy megsértettek egy elnököt, egy nemzetet, s ráadásul egy hölgyet is!

Nem baj, lesz még másik ünnep, közeledik egy újabb március, még egyszer neki lehet futni, hátha akkor majd jobban sikerül! Különösen, ha nem megint Boross úr, a belügyminiszter irányítja az előkészületeket…

Mert az is biztos, hogy az elmúlt években kialakult szokás, a pártok, szubkultúrák, törzsek szerint szétültetett ünnepek, márciusok és októberek sem voltak az igaziak. Kifejezetten lehangolók voltak, hogy pontosabb legyek.

Diktatúrában az ember természetesen nem ül össze a diktátoraival. Demokráciában nem ennyire természetes, nincs is előírva, hogy évi egy-két órát se lehessen egymás társaságában elviselni.

Dr. Antall szabadulása

Milyen magabiztosan beszélt Boross belügyminiszter úr, amikor a taxisblokádról kérdezték!

„A tanulópénzt már megfizettük. Meg hát ugye, elődöcském, a Balázska… Most merjék elállni az utat a fuvarosok!”

Nem is kételkedünk a miniszter úr akciókészségében, amennyiben az ellenségről van szó. A nagyobb vészt azonban majdnem mindig a jó barátok hozzák az ember fejére. A miniszter úr fiatal bőrfejű barátai és tisztelői alighanem nagyobb teljesítményt nyújtottak, mint amennyi az előzetes jelentések szerint várható volt tőlük. S hogy egészen rossz legyen, állítólag a dózsás melegítőkben, törvénytelenül kivonultatott határőrök némelyike is a köztársasági elnököt korholókhoz csatlakozott.

„Waffen SS-egyenruhában, árpádsávval jelentkezik! Belefojtja a szót az elnökbe! Utána a Belváros irányába fejlődik fel, miközben irredenta jelszavakat hangoztat!” – sokan bizony már így képzelik, így hallucinálják a miniszter úr és az ifjú bőrfejűek kapcsolatát. Keveset számít, ha elárulom, hogy jómagam lazábbnak vélem az összeköttetést. Ma már a kormánypárti sorokból is Boross úr fejét követelik.

És még az a nagy szerencse, hogy dr. Antall Józsefet nem érték utol az ifjú rövidhajúak! Egy csoportjuk ugyanis nem a Belváros, hanem az Operaház felé indult, a miniszterelnököt éltetni. Délutáni jó munkája jutalmaként legalább egy kormányfői barackot kapjanak tar kobakjaikra! Valahogy azonban elügyetlenkedték a nagy találkozást, mire odajutottak, dr. Antall már az épület biztonságos rejtekében tudhatta magát. Ez alkalommal sikerült megmenekülnie a bázisától…

Nemcsak humoros ez az epizód. Vannak nyugtalanító oldalai is. Erősíteni és aktiválni kell a demokratikus tartalékokat, mert ez így nem megy sokáig…

Diszkriminációt!

Az sem teljesen megnyugtató azonban, ahogyan egyes ellenzéki politikusok vélik elintézni az ügyet. Nincsenek ott, nem vesznek részt, viszont önfeledten rendőr után kiáltanak. Ha ’90 márciusában képes volt intézkedni a rendőrség, akkor most miért nem? Hogy akkor két vagy három srácot vittek el, most meg vagy ezret kellett volna, az nem számít. Ráadásul a szépreményű kisfasiszták semmi egyebet nem csináltak, alig mondtak mást, mint amit az éltesebb ünnepi publikum egy része is mondott vagy csinált.

Magára adó demokráciában az ifjúság bizonyos fokú pimaszsága, destruktivitása, tekintélyromboló ambíciója nemcsak megtűrt, hanem szinte támogatott tulajdonság kell legyen. Nem sok jót lehet várni egy ifjúságtól, amelyik nem találja örömét a miniszterek, államfők, tankerületi főfelügyelők és bíboros prímások sértegetésében. Pontosan ez a baj a bőrfejűekkel, hitlerjugendistákkal vagy – bár ilyenekkel nálunk nem nagyon találkozni – neokomszomolistákkal. Ők nem belső késztetésből, szenvedélyből, egy végtelenített demokratikus mese keretei között rombolnak. Nekik csak arra való a tér, hogy felállítsák a maguk bálványait, és véget vessenek a demokratikus játéknak.

Nincs is szebb egy erőszakmentes világnál! – írta Ralf Dahrendorf. Ő azonban akkor sem esik nagyon kétségbe, ha erőszakot lát. Feltéve, hogy a fajlagosan legkevésbé erőszakos berendezkedés védelmében lépnek fel a nagyobb, sőt legnagyobb fajlagos erőszakot ígérő totalitárius kihívással szemben.

Ez a kérdés jött elő minálunk is. Ha egy demokrácia jó erőben érzi magát, eltűrheti, akár támogathatja is azokat, akik be akarják tiltani. Másfelől meg teljesen méltányos, hogy legelőször azok szembesüljenek a demokrácia rendőri ábrázatával, akik egyébként is a rendőrállam után áhítoznak…

Ehhez azonban nem elég a köztéri felügyelet és ad hoc rendészeti akció. Ez világnézeti diszkrimináció, amit alaposan és felelősen meg kell rágni. Ha valakiket el akarnak nyomni a demokraták, akkor azt csakis tudományosan tehetik…

• A hét üzenetei