A tízemeletes falu
Nógrád megye archaikus társadalmat alkot. Lakosságának 62,4 százaléka olyan tradicionális falvakban lakik, ahol szent a föld, szent a magántulajdon, és az erkölcs zsinórmértéke Isten. Történelmi városai - Balassagyarmat, Szécsény, Pásztó – kis híján beledöglöttek Salgótarján, a tízemeletes falu rákosizálásába. Ebbe a mesterséges megtermékenyítésbe maga a város, Salgótarján is beleüszkösödött. Mára munkaképes lakosságának 11,7 százaléka közönyösen bámul kifelé a Kádár-gettónak nevezett házak ablakain. A gazdasági válság, a lakótelepi sematizmus, a munkanélküliség fogékonnyá tesz a szociális demagógiára, és jó talaja a szélsőséges politikai irányzatoknak. Az MSZMP 1990-ben hat mandátumot szerzett a salgótarjáni városi önkormányzatban. A munkáspárt a városban rendezett XV. kongresszusa idején váltig állították, hogy megújult, és szakított a párt szélsőbalos, radikális szárnyával.
Bajtársi egység
Valójában nem a párt szakított a radikálisaival, hanem azok váltak ki a pártból. Azok közül, akik a kongresszus után kimaradtak, az idősebbek némelyike politikai pályafutását a Nyilaskeresztes Pártban kezdte, majd 1945-ben lett az MKP tagja. Szervezet nélkül maradva kocsmákban, piacon meg különféle tanintézetek környékén fejtik ki agitációs tevékenységüket.
A Honvédelmi Minisztérium 1987-ben Balassagyarmaton és Egerben is létrehozott egy-egy katonai kollégiumot. Balassagyarmaton a volt megyeháza épületét alakították át erre a célra. A diákok jelentős százaléka olyan hátrányos helyzetű családokból származik, akik éltek az ingyenes oktatás lehetőségével: így kívánták biztosítani fiaik későbbi egzisztenciáját. 1991-ben a balassagyarmati kollégium megszűnt, ma az egri intézmény diákjainak ötven százaléka Nógrád megyéből kerül a hevesi megyeszékhelyre. Az egri neonácik azt állítják, hogy tagságuk fele nógrádi, tíz százaléka pedig a katonai középiskola diákja.
A nógrádi és hevesi fiúk első nagyobb szabású bevetésére 1991. május 1-jén került sor Egerben, a szépasszony-völgyi majálison. Erre az összejövetelre külföldi, német és osztrák neonácik, skinheadek is hivatalosak voltak. A Nemzetbiztonsági Hivatal előzetes jelzése alapján a randalírozásnak a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság alakulata vetett véget. Az egri skinheadbotrányok sora azonban tovább folytatódott (lásd Beszélő, 1991. november 9., 1992. szeptember 26.), és egyúttal megkezdődött a visszaáramlás Nógrád megyébe.
Összehangolt bevetés
Hranek Ferenc, a Phralipe országos ügyvivője, Nógrád megyei elnöke:
– Salgótarjánban a cigány etnikum a város perifériáján helyezkedik el. Három nagy körzet van: keleten Idegér, nyugaton a zagyvapálfalvai Zöldfa, ahol a városi romák 70-75 százaléka él, s van még fenn a hegyen az ún. Művésztelep meg a város központja, ahol elszórtan települtek le a cigányok. Ezelőtt két és fél hónappal jelezték a zöldfások, hogy éjfél után megjelenik négy-öt kocsi, tizenöt-húsz fiatal, láncokkal és baseballütőkkel felfegyverkezve, és azt üvöltik: „Rohadt cigányok, kiirtunk titeket, takarodjatok ki az országból!” Természetesen első lépésem az volt, hogy segítséget kértem dr. Rafael Károly megyei rendőrfőkapitánytól. A Zöldfa utca egyirányú, gondoltam, két járőrkocsival lezárható, így könnyen el lehetne fogni azokat, akik rasszista jelszavakat kiabálnak, és életveszélyesen fenyegetik a romákat. Salgótarján területén összesen két kocsi járőrözik, válaszolta a rendőrség, a kérésünket nem tudják teljesíteni. Csak annyit ígértek, hogy benéznek a Zöldfába is. Ez a gyakorlatban úgy festett, hogy éjszakánként, kétóránként végighajtottak az utcában, így kénytelenek voltunk összetoborozni azokat a zöldfások közül, akik vállalták, hogy éjszakánként őrködnek, és ha megérkeznek a nácik, azonnal riasztják a rendőrséget. Az őrszemeink elrejtőztek, és lesből figyeltek, a nácik nem tudhatták, hogy mi ott vagyunk, és várjuk őket. És mégis, azokon a napokon, amikor ott voltunk, nem jelentek meg! Elmentek Idegérre vagy a Művésztelepre. Amikor meg éppen ezen a helyeken járőröztünk, akkor visszatértek a Zöldfába. Vagyis valahonnan, valaki(k)től pontosan tudták, hogy mikor és hol tartunk megfigyelést! Ez az abszurd macska-egér játék október végéig, november elejéig tartott, aztán egyszer csak eltűntek… Egy hete ismét felbukkantak… megölték Danyi Zoltán testvérünket…
Totális hírzárlat
Az ország közvéleménye 1992. november 10-én értesülhetett a sajtóból arról, hogy 1992. november 6-án „nemzetvédő, fajellenes” fiatalkorúak a nyílt utcán agyonvertek egy embert.
A hevesi és nógrádi neonácik és skinheadek ténykedéséről, politikai kapcsolatairól a Nemzetbiztonsági Hivatal megyei szervezetének töredékesek az ismeretei. Pedig tény, hogy három hónap óta neonáci- és skinheadbandák járják a megyét. Egri, salgótarjáni és balassagyarmati fiatalkorúak erőszakos bűncselekményekkel félemlítik meg a cigány etnikumot, és akcióik túl rendszeresek ahhoz, hogy véletlenek sorozatának tekinthessük őket. Salgótarján után Balassagyarmat következett. Itt tartottak egy kis „bejárást”: húsz bőrfejű támadott meg egy 42 éves cigányembert, akit csak az mentett meg az agyonrugdosástól, hogy egy gyarmati skin felismerte, és így szólt a társaihoz: „Egyelőre ez is elég, hagyjátok!” Magyarnándorban hazafelé tartó ipolyszögi cigányokat rugdostak és vertek véresre, azok ilyen állapotban vonszolták fel magukat a Balassagyarmat felé közlekedő éjszakai vonatra. A magyarnándori rendőrök riasztották a gyarmati kapitányságot, a támadókat azonban nem fogták el. Telefonérdeklődésünkre Benkó András alezredes azt mondta: szóváltás történt. Érsekvadkerten, ahol a lakosság tíz százaléka cigány, a skinheadek „segítséget” ígértek egy rendőrzászlósnak, akire állítólag cigányok akarták rágyújtani a házát. (A zászlós erről a halálos cigánytámadásról mit sem tud!) A november 6-i, halálos végű támadásról a megyei főkapitányság – e sorok írójának többszöri kérése után –november 9-én adott ki közleményt. (Lásd Beszélő, 1992. november 14.)
De nemcsak a közvélemény, a megyei ügyészség sem tudott arról, mi történt 6-án! A főkapitányság ugyanis „elfelejtett” írásos jelentést tenni az ügyről. Dr. Kovács Gyula beosztott ügyész, aki november 7-én ügyeletes volt, szintén csak november 9-én értesült a tragédiáról; azóta sorozatban írja a jelentéseket a legfőbb ügyésznek, hogy nem ő mulasztott. Ugyanígy járt a BM sajtóosztálya is, amely e sorok írójától értesült a salgótarjáni eseményekről. Érthető hát, hogy dr. Rafael Károly megyei rendőrfőkapitány a pokolba kívánta a sajtót november 9-én.
Egy sírásó monológja
Oláh István, a salgótarjáni köztemető sírásója:
– Én Nagylócról költöztem át városba, és ma ott lakom a Zöldfában. Jól ismertem Zolit meg a családját is. Öten vannak testvérek. Az édesanyjukat még kicsi korukban elveszítették, az édesapjuk pedig négy-öt éve halt meg. Nagyon szegények voltak! De se korábban, se most nem volt velük semmi baj. Nem kocsmáztak, nem verekedtek, nem loptak. Gyárban dolgoznak, a Zoli, szegény, az öblösüveggyárban volt segédmunkás. Olyan visszahúzódó, madárcsontú ember volt. Lehetett vagy ötven kiló. A testvérétől tudom – akivel egy utcában lakom, és aki most nagyon össze van törve, azért nem beszélnek magának –, hogy Zoli akkor este diszkóban volt. Hazafelé jövet, úgy harminc-negyven méterre a háztól, ahol lakik, már várták a nácik. Ott elkezdtek ordítozni vele, és nekiestek. Addig ütötték-vágták, amíg el nem terült a földön, ott aztán agyonrugdosták. A fiúk elmenekültek, amikor látták, hogy már nem mozdul. A kocsmáros lett figyelmes az ordítozásra. Kirohant, és látta, hogy vérbe fagyva ott fekszik a Zoli gyerek. Riasztotta a mentőket, de mire kijöttek, addigra Zoli meghalt. A mentősök még azt is mondták, hogy már akkor halott volt, amikor a kocsmáros odament hozzá. Hát így történt… Mi, cigányok állandó félelemben élünk, de a rendőrök azt hiszik, hogy csak hisztizünk. Az én feleségem szőke hajú, nem néz ki cigánynak. De amióta ezek a nácik itt randalíroznak, azt mondtam neki, hogy fiam, siess haza, mert most már öt órakor is sötét van, és sose lehet tudni… Én nem értem ezeket a fiatalokat. Mindenük megvan, és mégis gyilkolnak. Pedig mindegyik jár iskolába, és ha elvégezte a nyolc általánost, akkor tudja jól, hogy a gyilkosság bűn. De őket ez sem riasztja vissza. Úgy látszik, nekik nem bűn, hanem dicsőség. A rendőrség pedig tehetetlenül nézi.
„Én nem félek!”
Hranek Ferenc:
– A zöldfásoktól tudom, hogy dr. Rafael Károly cigány származású. De azt is tudom, hogy ezt magának letagadta. Lehet, hogy a cigányságunknak éppen ez a problémája. Tehát, hogy azok a cigányok, akik magasan kvalifikáltak, akik segíthetnének az alacsonyabb szinteken lévőknek, azok megtagadják önmagukat és a népüket. Csak azért, hogy ne segíthessen, és a saját érdekét képviselje. Hiszen hiába, hogy alulról építkezünk, de szükségünk lenne magas képzettségű cigány egyénekre, akik a politikai életben képviselnek minket. Nekünk itt az a legnagyobb problémánk, hogy ha vannak is ilyen emberek, akkor sincsenek… Persze, nem biztos, hogy kompetens vagyok abban, hogy megbíráljak valakit. Én csak magamról beszélhetek. Azt mondják, hogy én nem vagyok normális. Hat gyerekem van, és két éve viszem a megyei Phralipe ügyét, fizetés nélkül. Csinálom, mert csinálnom kell… Tudom, hogy el fognak taposni. De én nem félek! Az én gyerekeim legalább arra legyenek büszkék, hogy az apjuk megpróbált védekezni.
- Belföld [8]