Olyasmiben, mint az olimpiai siker. Kiválóságban nem csupán a testi, hanem a szellemi-erkölcsi versenyszámokban. Mert végül is mi egyéb volna a jó gazdaság vagy kormányzat, mint gazdasági és politikai intelligencia, aminek szembeötlő ismérve, hogy önállóságát a környezet ismeretére építi. Itt van például két versenyszám, helytállás a világpiacon és bekapcsolódás a nyugati demokratikus értékközösségbe. A helyezés mérhető, az eredményesség képszerűén megjelenik. Ha jól állunk, akkor a beszédünk egyszerű, igaz és szókimondó.
Ki lehet szerény?
Ha rosszul állunk, akkor a beszédünk dagályos önigazolás. Nem szívesen hallgatom az olyan embert, aki jön és sértetten bizonykodik, hogy ő sem rosszabb a többinél. Buta az ilyen ember. Nem érti, hogy éppen a bizonykodásával cáfolja az állítását. Mert ha világos volna, hogy nem rosszabb, akkor rábízná az önérzetét a teljesítményeire, beszéljenek a műveim, gondolná, volna mire szerénynek lennie.
Egerszegi Krisztina lehet szerény.
Esterházy Péter lehet szerény.
Egy ápolónő vagy egy asztalos, aki rendesen elvégezte a dolgát, lehet szerény. Egy politikus is lehet szerény, ha rendesen elvégzi a dolgát.
Ha van a sikernek ellentéte, akkor az a kelet-európai politikai betegség, amelynek vírusa a magyar rónán is garázdálkodik: a makacs, sértett neheztelés, amelynek nem a siker kell, hanem a sértődés a siker elmaradása miatt.
Az önmagát reprodukáló ellenérzésről beszélek, amely kellő tréninggel ökölcsapásban végződő gyűlöletté nevelhető.
Vannak jó helyezések, vannak művek és vonzerők. Amiben jók vagyunk, az nem fejeződik ki a hivatalos politikában. Teljesítmény helyett retorika, vádaskodás, az előző rezsim okolása, készülődés politikai perekre, bújtatott vagy nyílt zsidózás és a fantázia meglódítása mindenféle mesés horrorkép irányába. A kisokos mindennek mögé lát, és a szekrény sarkában is felfedezi az ördögöt.
Elég sok klinikai bolonddal találkoztam már, mind leleményes volt összeesküvések, alattomos bűnszövetségek leleplezésében, amelyek mind e szerencsétleneket vették célba. Ujjongtak a tisztánlátástól, végre rájöttek a csízióra, most már tudják, honnan fúj a szél.
Mondd meg, hogy ki az ellenséged, megmondom, ki vagy. Sorolod? Ez is? Az is? Meg még amaz is? Egyszóval pszichiátriai eset vagy, barátom.
Sikeres nemzet? Sikeres ország?
Jó híre van. Megbízható partner. Meg lehet bízni az áruiban. Meg lehet bízni a szavában. Szerződéseit megtartja. Világosan beszél, nem teszi a csizmát az asztalra, nem hozakodik elő olyan dolgokkal, amelyek nem odatartoznak, a dologról magáról beszél, egyszóval civilizált és értelmes. Van humora. Tud és szeret nevetni magán. Az ember, aki rendben van magával, szívesen nevet magán.
Igen, az a sikeres ember, aki rendben van magával. Aki az iskolai feladat megoldása helyett nem azt bizonygatja, hogy a tanár pikkel rá.
Sikeres az olyan ország, ahová mások szívesen mennek, mert kellemes lenni abban az országban, mert jó a természeti és az emberi klímája. A morcos, gyanakvó ábrázat mi egyebet szülne, mint morcos, gyanakvó ábrázatot. Választhatjuk a nemzeti összmorcosságot. De választhatjuk e tartós siker stratégiáját is. Semmi az egész. Becsületesnek kell lenni. Ha azt kérjük, hogy ne gyűlöljenek, mi se gyűlöljünk. Ez egyszerű, nem?
A merevség mint erény? Hát ez meg miféle csudabogár? Ez megint a tétlenség álcája. Mert aki csinál valamit, aki folyamatosan kezdeményez, aki ha így nem megy, akkor megpróbálkozik amúgy, aki valóban dolgozik, az természetesen folyamatosan kompromisszumokat kötve ér el a céljához.
Ezen a környéken rengeteg sértett ego között a politikusnak kutya kötelessége normálisnak lenni, vagyis úgy viselkedni, ahogy a jó orvos viselkedik a beteggel, bevonja az egészség világába, a tisztánlátás gyakorlatába.
Itt úgyis annyi rosszat mondanak az emberről, itt úgyis olyan görbén néznek rád, hogyha még trükkösködsz is, ha köntörfalazol, ha a sikered érdekében nagyszájú butákkal szövetkezel, akkor előbb vagy utóbb az fog látszani, amit csinálsz. Nem győzök csodálkozni politikusok naivitásán, amikor látom, csakugyan hiszik, hogy a becstelenség elrejthető.
Magyarország viszonylagosan pozitív példa volt mint többé-kevésbé stabil ország, ahol nincs erőszak, és ahol van bizonyos kiszámíthatóság, jogszerűség és megbízhatóság. A Nyugat tapogatja az országot, hogy milyen partnerek lennénk. Ti vagytok a kedvencek, mondták a nyugati szakértők még egy évvel ezelőtt. Akkor is volt valami különös szag, de ez a kellemetlen szag mostanában felerősödik. Az ember próbálja nem érezni, de hát nem foghatja be az orrát.
És lát az ember jeleket, hall az ember áruló hangokat, amiből arra következtethet, hogy valami készül.
Elhangzott a második forradalom, az új korszak, a megújulás, a megtisztulás zagyva programja, a sajtóban megjelent az újnyilas beszéd, majd az utcán is az újnyilas szimbólumok. A belügyminiszter bajtársának nevez egy embert, aki négy legényével halálra kínoztatja az ötödik legényét. Ha minden jó, ami a kommunistáknak nem tetszett, akkor lassan nemcsak Imrédy, de Endre László és Szálasi is jó lesz. És akkor ott leszünk, ahol a part szakad.
Hová tartunk?
Ebben a másfél évben dől el, hogy a Nyugathoz vagy a harmadik világhoz zárkózunk-e fel. Ez két merőben különböző gondolkodásmódot jelent. Vagy az egyik, vagy a másik. Vagy demokrácia-, vagy ellenségkeresés. Aki dolgozik, az nem ér rá gyűlölködni. Aki erre ráér, az nem dolgozik. Tehát sikertelen.
Jobb híján handabandázik.
De mi legyünk szívós, türelmes, barátságos és várni tudó játékosok. Eszünk ágában se legyen kijátszani a játékszabályokat. Verjük ki a fejecskénkből mindenféle lassú puccs pornóképét. Milyen ország az, amelyben a miniszterelnök azt mondja, hogy nem tud örülni annak, hogy a köztársasági elnököt abcúgolják azok, akik őt éltetik. Merthogy voltaképpen örülnie kéne?
Ha egy kormányfő részben kezdeményez, részben eltűr egy mindinkább ordenáré kampányt, egy a képernyőn önmagáért beszélő tüntetéssorozatot a köztársasági elnök ellen, akkor a kormányfő felelős az autoritás elbizonytalanodásáért, a magyar demokrácia destabilizációjáért, a magyar politika hitelrontásáért, mert milyen alapon lépünk fel újfasiszta jelenségek ellen a szomszédos országokban, ha idehaza eltűrjük őket? Ha valamivel ártani tudunk a kisebbségi magyaroknak a Kárpát-medencében, akkor az demokratikus arcképünk megrongálása.
De ki ne értené, hogy az üzlethez is kell a megbízhatóság, a konzisztencia az értékekben és a viselkedésben. Aki most új forradalmat papol, az gyanússá teszi az országot, mert minek a forradalom, ha van jogállam? Netalán éppen a jogállam ellen? A szakszerű kiválasztódás ellen. Aki elmegyönge jovialitással nézi a szerveződő nemzetközi újfasizmus begyűrűzését a politikai életbe, a szótárba és a képtárba, az milliárdokban kifejezhető kárt okoz az országnak. Épphogy kimászunk az egyik disznóságból, s máris belekeveredünk a másikba?
Világos, hogy az ország többségének ez nem kell. Világos, hogy azoknak sem kell a dolog végeredménye, aminek most az elindításán munkálkodnak, mert minden józan számítás szerint ráfizetnek, nemcsak az ország, ők maguk is, egyre rosszabbul fogják érezni magukat a bőrükben.
A sikeres Magyarország? Az, amelyik tud kedves lenni. Azok az otthonok, ahol jó volt a látogatás. Azok a vendéglátóhelyek, ahol a vendég jól evett, ivott, beszélgetett, szemlélődött, amelyekre szívesen emlékezik. Vannak ilyen helyek Magyarországon.
Közös érettség
Vannak emberek, matematikusok és műszerészek, üzletasszonyok és óvónők, akik a szakmájuk mesterei. Vannak, akik ezenkívül még arra is ráérnek, hogy ezzel-azzal villogjanak. Magyarország sikere annyi, mint ezek az emberek. Magyarország sikere minden gyerek, aki jól van, és tanul annyit, amennyit kell, sőt még egy kicsit többet is. Magyarország sikere minden igazi pillanatunk.
Az is jó, ha a gazdaság indexszámai rendben vannak, de az még inkább számít, hogy osztozunk-e valami közös érettségben, ami ösztönös eligazításul szolgál abban, hogy mi a valóságos és mi nem az, hogy mi az ésszerű és mi nem az, hogy mi a méltányos és mi nem az, hogy mi a fair és mi nem az, hogy mivel lehet a másik embert baráttá tenni vagy elidegeníteni, mert ez az érettség számít, igazában ez az az immunvédelem, amely nem engedi a rendszert bolondságoktól megzavarni, amely nem enged be a munkaprogramba bénító vírusprogramokat. A nyugati értékközösség egyensúlyérzéket, arányérzéket jelent, amely egyszerre teszi lehetővé, hogy kemény tárgyalófelek legyünk a magunk pontosan végiggondolt érdekeinek védelmében, és egyszersmind alkotó találékonyságot mutassunk a mindenkinek kedvező alku- vagy egyezségformulák kialakításában.
Bensőséges belügyeink
És most a hazáról rátérek szabaddemokrata-belügyeinkre. Nincs hitele a liberális üzenetnek, ha egyezségre nem képes, gyanakvó és görcsös ember hirdeti.
Hogy ki a zseni közülünk, ne kérdjük, abból is, van egynéhány, ami talán nagyobb áldás egy univerzitásra, mint egy pártra nézve, de egyenletesen, fegyelmezetten dolgozni tudó üzembiztos ember, akinek akkor is van némi kellemes derűje, ha húzott, mint egy igásló, akinek a személyisége nem zavart, mert tud magának barátságosan is kellő tekintélyt szerezni, szóval ilyen emberek közöttünk, kedves szabad demokraták, nincsenek sokan, ha vannak is néhányan. Én Pető Ivánt közéjük sorolom, és ha a kimagasló szabad demokrata politikusok többsége őt tudja elképzelni az elnök szerepében, mert bíznak a teljesítőképességében, és nem tartanak attól, hogy a pozíciójával visszaél, akkor indokolt ezt a leszűrődött megállapítást komolyan venni csakúgy, mint azt, hogy a közvélemény-kutatások is őt mutatják a legnépszerűbbnek.
Meggyőződésem, hogy Tölgyessy Péter az elmúlt évben türelmetlen volt.
A képviselőcsoport többsége ellen fordulva, negatív kampányt folytatott a párt ismert embereinek tetemes része ellen. Már a tavalyi küldöttgyűlés előtt is azt gondoltam, hogy pirruszi győzelmet arathat, ő győz, de a sereg belerokkan. Ezt meg is mondtam Tölgyessy Péternek, ő ezt a lehetőséget felismerte. Mégis így döntött, nyert. Vártam, hogy másnap mondjon valamit. Nem mondott, puskapora elment a kampányra. Vártam az üzenetre, a fordulatra, az új elnök új mesterlabdáira. Elmaradtak. Úgy látom, hogy Tölgyessy Pétert leginkább a párton belüli kampány hozza tűzbe.
Sokan emlékeznek rá, és itt sem hallgatom el, hogy tavaly rosszallottam a liberális koalíciónak nevezett társaság kimaradását az ügyvivői testületből. Hosszan vitatkoztam erről többekkel. Ma is úgy gondolom, hogy hibásan döntöttek, és ugyanaz az elfogadhatatlan érzés vezette őket ebben a lépésben, ami Tölgyessyt, a sértődés. Akkor is úgy gondoltam, ma is úgy gondolom, hogy aki vállalja az ügyvivői szerepet, annak akkor is vállalnia kell azt, ha a következő periódusra a kongresszus egy olyan kollégát választ, akivel szemben fenntartásai vannak. Akit eleve az sebez, hogy ki van felül, ki van alul, az nem gondolta végig, hogy mire vállalkozott. Pető most vállalja, Tölgyessy nem vállalja. Természetesen hivatkozhat arra, hogy tavaly Pető nem vállalta. És ezt az éretlenkedést lehet folytatni. Csak éppen nem szabad.
A demokratikus önuralom kötelező erkölcsi szabály azokra nézve, akik mások vezetésére vállalkoznak.
Sikeres Magyarországról csak olyan emberek szájából hangzik hitelesen a szó, akiknek sikerült legalább a saját csapatukkal együttműködni.
Szépek a platformok, színesítik, ízesítik a gyümölcssalátát, de még szebb, ha tudjuk, hogy egy saláta vagyunk.
Ebben a mogorva közhangulatban egy szókimondó, elegáns és a derűt sem nélkülöző kongresszus a következő néhány nap gondja, ez a legkevesebb, amivel a szabad demokraták a sikeres Magyarország gondolatának tartoznak.
Elhangzott a Sikeres SZDSZ – sikeres Magyarország címmel október 31-én Újpesten rendezett konferencián. (Kissé rövidített szöveg.)
- Belföld [6]