(Mink)

Nyomtatóbarát változat

Tamás Gáspár Miklós, a már megszokottan csípős nyelvű szónok, a történetben megbúvó tanulságot ezúttal nem a kormány, hanem az SZDSZ jelenlegi elnöke és hívei figyelmébe ajánlotta. Abban ugyanis teljes az unalomig szajkózott egység a párton belül – fűzte tovább gondolatait –, hogy az SZDSZ-ből sikeres polgári középpártot kell faragni. Akik pártbeli ellenfeleiket szűkkörű, ideologizáló polgári radikalizmussal vádolják a gyakorlatias szabadelvűség nevében, semmi mást nem tesznek, mint ideologizálnak. A gyakorlatias szabadelvűségnek ugyanis van egy nagyon is gyakorlatias értékmérője: nevezetesen, hogy az adott politika sikeres-e vagy sikertelen.

Az oly sokat kárhoztatott „köldöknézés” szerencsére többé-kevésbé ki is merült a röpke zárszóban. A felszólalók többsége inkább egy lehetséges választási és kedvező esetben kormányprogrammá avanzsáló politika alapelveit vázolta fel.

A gazdaság ördögi körei és a lehetséges kitörési pontok

Abban mindhárom gazdasági előadó egyetértett, ha a jelenlegi gazdaságpolitika folytatódik, akkor nem várható az áhított fellendülés. Soós Károly Attila a költségvetés jövőjéről szólva kifejtette, hogy 1989-hez képest 1992-re feltehetően 17 százalékkal csökken a nemzeti össztermék, ezen belül az ipari termelés, és a mindig alapvető tényezőként számon tartott lakásépítés pedig 30-40 százalékkal lesz kevesebb. Ez utóbbi adatok érzékletesen mutatják a beruházási kedv visszaesését, a fogyasztás és ezzel együtt a kereslet csökkenését, ami viszont növeli a munkanélküliséget. A munkanélküliség növekedése pedig tovább erősíti a gazdaság kedvezőtlen folyamatait. A helyzet kialakulásában szerepet játszott a kormány által gyakran hangoztatott ok, a KGST összeomlása is, de olyan tényezők is, amelyeket a kormány kedvezően befolyásolhatott volna. Ezek között Soós első helyen említette a privatizáció lassúságát. A tulajdonváltás előtt a vállalatok ugyanis óvakodnak a beruházásoktól, de hitelekhez sem jutnak, hiszen a hitelező nem ismeri a leendő tulajdonos elképzeléseit. (A privatizáció elhúzódása, amint erről Tardos Márton beszélt korábban, önmagában is jelentős károkat okozott. 1990-ben az állami vagyon még nagy értékűnek számított, és magas volt a kereslet. Mára ez a vagyon elértéktelenedett, és a kereslet is drasztikusan csökkent.) A kedvezőtlen folyamatokban döntő szerepet játszik az államháztartás reformjának elmaradása és az ebből fakadó hatalmas költségvetési hiány. Az állam a GDP 60 százalékát vonja el, ami példátlanul magas, ez az adóterhek növekedésének rémét vetíti előre, ami tovább fékezi a vállalkozási kedvet. A költségvetés hiánya ráadásul elszívja a hiteleket a vállalkozók elől.

A kormány két varázsszert ismer a fenti problémák kezelésére – folytatta a gondolatsort Gaál Gyula –: a monetáris politika államosítását, illetve a heveny adóemeléseket. Mindkettő alapvetően önsorsrontó, hiszen a kedvezőtlen folyamatokat erősíti. A fentiek fényében a lehetséges kitörés a következőkben fogalmazható meg: 1. gyorsítani kell a privatizációt. 2. Felül kell vizsgálni a túlzott állami beavatkozás körét, és ahol lehet, nonprofit társaságokká kell alakítani a költségvetési intézményeket. 3. Át kell alakítani az adórendszer szerkezetét. Célszerű volna növelni a fogyasztási adók körét, mivel ezek könnyebben behajthatóak, másrészt igazságosabb közteherviselést eredményeznek, mert azok fizetnek többet, akik többet fogyasztanak. Ezzel párhuzamosan viszont csökkenteni kellene a jövedelemhez kapcsolódó adókat. Az SZDSZ ezért csak abban az esetben támogatná a kétkulcsos áfa bevezetését, ha az együtt járna a többi adó csökkentésével. A kormány elképzelése, amely szerint ez utóbbiakat is növelnék, elfogadhatatlan. 4. Függetleníteni kell az adórendszert a szociálpolitikától. Az adókedvezményekbe épített szociálpolitika ugyanis nem a rászorultakat támogatja, hanem a magasabb jövedelműeket, ez pedig pazarlás. 5. Végezetül pedig az önkormányzati kiadások sokkal nagyobb hányadát kellene hagyni a település kezelésében. Jelenleg az önkormányzatok a kiadásaik 5-6 százalékát fizetik saját bevételeikből. Ez az arány Nyugaton 50-60 százalék. Ez a bevételek sokkal célszerűbb felhasználását tenné lehetővé, másrészt, amint ezt Wekler Ferenc az önkormányzati politikáról szólva kifejtette, elősegítené a felelős állampolgári öntudat kialakulását. A polgárok közelebb éreznék magukat a körülményeiket befolyásoló döntésekhez, helyi szinten befolyásolhatnák, illetve ellenőrizhetnék a pénzük felhasználását. Ezekkel összefüggésben Mécs Imre a modernizáció és a szociálpolitika viszonyát elemezte. Felhívta a figyelmet arra, hogy a modernizáció ebben a régióban olykor kétes értékű. Megesik, hogy a működőtőkeként bejövő technológia nem a legfejlettebb színvonalat képviseli. Ugyancsak számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy Európában óriási kapacitások vannak kihasználatlanul, viszont öldöklő verseny folyik a piacok megszerzéséért. Ezért a külföldi vállalkozó gyakran nem befektetni akar, hanem egyszerűen piacot vásárol, ami először a honi fejlesztési, majd gyártási kapacitások leépítését jelentheti. A legfontosabb probléma azonban az, hogy a munkanélküliség a modernizáció révén elsősorban azt a szakképzetlen munkaerőt fenyegeti, amelynek a legkisebb az esélye arra, hogy más munkát találjon vagy átképezze magát.

Törvényesség (?)

Hack Péter a gazdaságpolitikáról áttért a belpolitika mostanság ugyancsak gyomos terepére. Nézete szerint az MDF és a jelenlegi kormány feladta a hajdan minden ellenzéki párt által közösen képviselt alapelvet, az alkotmányos rend megteremtését és védelmét. Az SZDSZ-nek vissza kell térnie a már túlhaladottnak remélt célok képviseletéhez. Veszélyes az a kormánypolitika, amelyik a bizonytalan viszonyokért a parlamentre kívánja hárítani a felelősséget. Példátlan, hogy ma a kormánynál egyetlen népszerűtlenebb intézmény van, a parlament. Az a tény, hogy a kormány évente több mint száz törvény elfogadását veszi tervbe a teljesíthető 50 helyett, nem más, mint a parlament tudatos lejáratása. Egy polgári demokráciában természetes, ha egy kormány elveszti a választók bizalmát. Az eredmény: kormányváltás. A parlament tekintélyvesztése azonban a demokratikus intézményrendszer alapjait rendítheti meg, amit semmiképpen sem szabad megkockáztatni, különösen a mostani válsághelyzetben.

Hasonlóan árulkodó, hogy a kormányzat késlekedik a saját hatalmát korlátozó alapvető törvények és módosítások beterjesztésével. Úgy látszik, már nem tartja fontosnak az alkotmányos önkorlátozás alapelveit. A parlamenti bizottságok ellenőrző szerepe kezd bohózattá silányulni, nincs rendőrségi törvény, miközben a belügyminiszter azon sopánkodik, hogy nem parancsolhat a rendőrségnek. A jogbizonytalanság fenntartása és az ellenőrzés tartós hiánya a jelenlegi hatalmi politika meghatározó elemévé váltak. Ezért az SZDSZ egyik legfontosabb célja, hogy a törvényhozás és az igazságszolgáltatás tekintélyét növelje, és olyan törvényeket szorgalmazzon, amelyek nemcsak a mostani, hanem a következő, remélhetőleg liberális kormányzatot is alkotmányos keretek közé szorítják. Az SZDSZ olyan rendet kívánna saját magának is, amelyben a kormányt ugyanolyan feltételekkel lehet bírálni, mint politikai ellenlábasait.

Nemzeti politika

Kis János délutáni előadásában egy napjainkban nem kevésbé fontos kérdésről, Magyarország nemzeti politikájáról fejtette ki gondolatait. Ebben két nehezen összeegyeztethető célt kell egyszerre szem előtt tartani: az ország biztonságát és a környező magyar kisebbségek érdekeinek és biztonságának védelmét. A nehézségek abból fakadnak, hogy a környező országok a polgárosodás és a modernizáció kezdeti szakaszában vannak, sőt, állami kereteik is kialakulatlanok, ami kedvez a militáns nacionalizmusok térnyerésének. Ezért a mindenkori nemzeti politikának négy alapelvet kell leszögeznie.

Félreérthetetlenül ki kell nyilvánítani, hogy Magyarországnak semmilyen formában nincs területi követelése szomszédaival szemben. Nem azért, mert a határok önmagukban feltétlenül sérthetetlenek, hanem azért, mert nincs esély határmódosításra anélkül, hogy az ne több hátrányt, mint hasznot hozna magával. Nem megoldás a helyi népszavazás sem, hiszen mindenképpen jelentős magyar népcsoport rekedne a határokon kívül. Bármilyen politikai kényszer alkalmazásának még a gondolata is katasztrofális következményekkel járna a kisebbségekre és a szomszédainkhoz fűződő viszonyunkra.

Kisebbség csak akkor létezhet a többségi nemzettel egyenrangú polgárok közösségeként, ha rendelkezik az autonómia valamilyen formájával. Az autonómiatörekvések támogatásánál, szorgalmazásánál azonban figyelembe kell venni, hogy milyen az adott régióban a magyar népesség megoszlása. A többségi társadalom milyen követeléseket kész elfogadni, és hogy a nemzetközi közösségtől mihez lehet támogatást kapni.

A kisebbségek helyzetének javulását alapvetően csak a többségi társadalmak demokratizálódásától várhatjuk. A magyar politika ennek érdekében két dolgot tehet: mintaszerű hazai kisebbségi politikát folytat, valamint igyekszik kapcsolatot tartani nemcsak a magyar kisebbség szervezeteivel, hanem a többségi nemzet demokrácia iránt elkötelezett politikai szervezeteivel is.

Végezetül elengedhetetlen, hogy az SZDSZ minden kisebbségi szervezettel tartsa a kapcsolatot, különösen azokkal, amelyek hasonló alapelvekből indulnak ki. Nem az ideológiai rokonság okán, hanem azért, mert ez szolgálja a nemzeti kiengesztelődést.

• Belföld