E. J. [Eörsi János]

Vissza a főcikkhez →

Az 1956. október 25-i, parlament előtti sortűzről a Kahler-bizottság egyetlen dokumentumot idéz, ennek felhasználásával pedig rámutat „a szovjet vezetés” egyértelmű felelősségére. Mi eddig úgy tudtuk, hogy magyar ÁVH-s alakulatok követték el a mészárlást. Vajon mivel magyarázható, hogy a nagyérdemű kormányzati kutatótestület következtetései ennyire eltérnek valamennyi eddig ismert parlagi visszaemlékezéstől?

Íme egy lehetséges magyarázat: az Alkotmánybíróság idén október 12-én elutasította azt a törvényi passzust, amely szerint el lehet ítélni valakit a „népek háború utáni békéjének megbontása” címén, így eleve kihúzta a sámlit azok alól, akik például a szovjet csapatok behívásáért szeretnének elégtételt venni. Meghagyta viszont az Alkotmánybíróság a polgári lakossággal szemben elkövetett érőszakra és más háborús bűntettekre vonatkozó kitételt. Innen adódik egy érdekes szillogizmus, úgymint a) az illető katonai segítségért folyamodott a szovjet kormányhoz; b) van olyan sortűz, amelyért a szovjet vezetés felelős; c) és egyben ergo: az illetőt, aki katonai segítségért folyamodott, felbujtóként a bíróság elé lehet állítani!

Kahlerék bő egy hónappal az alkotmánybírósági döntés után, november 18-án készültek el a jelentésükkel. Mi történhetett ez alatt? Vélhetőleg előhúzták a kalapból Tóth Lajos vezérőrnagy jelentését, amely a szovjet felelősséget látszik alátámasztani „tudományos” eszközökkel. November 22-én aztán Balsai igazságügy-miniszter diadalmasan jelentette be egy sajtótájékoztatón, hogy „a szovjet csapatok felelőssége is vizsgálható”, és „Hegedűs András volt miniszterelnök is a bíróság elé kerülhet”. Persze finom a munkamegosztás a tudomány és a politika között, így aztán Kahler Frigyes bizottsága nem említi meg jelentésében Hegedűs nevét.

Balsai koncepciója, híven a klasszikus hagyományokhoz, minden bizonnyal politikai spekulációkat sem nélkülöz. Jól jönne először is egy látványos igazságtételi „siker” a választásokon. Másodszor a fiúknak már rég fáj a foguk Hegedűsre, aki, mint ezt ő maga sem tagadja le, miniszterelnökként aláírta a katonai segítségkérő papírt. ’68-ra azonban jócskán megváltoztak a politikai nézetei, egy maroknyi értelmiségi csoport tagjaként köztudottan tiltakozott a csehszlovákiai bevonulás ellen. Később volt némi köze a demokratikus ellenzék mozgalmához is, amely egyben a későbbi SZDSZ bölcsője volt. Főként ez fáj a jobbosoknak, akik a liberálisokat – féltékenységből vagy alig leplezett antiszemitizmusból – szeretik a kommunistákkal egy füst alatt emlegetni.

Nyilván ezeknek a gőzösfejűeknek a kedvét keresi Balsai miniszter úr.

• Belföld