Beszélő: Egykor a Benczúr utcában, az óvilági Társadalomtudományi Intézetben neked volt a legnagyobb neved és a legkisebb rangfokozatod. Ez egy szilárd lelki nyugalmat biztosító pozíció. Én mindig úgy éreztem, hogy te igen stabil állapotban élted végig azt az időszakot. Milyen állapotban vagy most, amikor a Magyar Rádiót újmagyarul már csak Gombár Rádiónak hívják, amikor az egyik nagy politikai tömb szerint te veszélyezteted alapvetően a demokráciát, a másik nagy tömb szerint pedig azok, akik téged innen ki akarnak billenteni. Hogy bírod ezt a nyomásváltozást? Nincs keszonbetegséged?
Gombár Csaba: Ki kell igazítanom, amit mondtál. Az igaz, hogy nekem soha semmiféle rangom nem volt a Társadalomtudományi Intézetben, de hogy én lettem volna a legnagyobb név, ez nem stimmel. Sok jeles személyiség dolgozott ott, hogy mást ne mondjak, Papp Zsolt, aki sajnos már nincs közöttünk.
Ami a keszonbetegséget illeti: az kétségtelen, hogy sokkal kívánatosabb állapot a számomra egy kutatóintézetben azzal foglalkozni, ami érdekel, mint itt ez a konfliktusokkal és feszültségekkel terhes időmúlatás. De itt nem keszonbetegségről van szó. Én a felelősség nyomását korábban is éreztem, de az írástudó felelősségéről átváltani a vezető felelősségére, hát az tényleg nem könnyű. Főleg az első másfél év volt igen nehéz, amikor ezt a felelősséget úgy éltem át, hogy közben elsősorban azt éreztem, hogy nagyon keveset tudok, és nehéz áttekintenem a történéséket. Még most sem mondhatom persze, hogy értek a rádiózáshoz, de januártól, amióta ezt a kis műsorszerkezeti átalakítást megcsináltuk, másként érzem magam. Többek között azért, mert egyértelművé vált a támadások politikai jellege, és ez megkönnyebbülést okozott. A helyzet paradox. Kezünk, lábunk megkötve, szakmai kérdésekkel egyre kevésbé foglalkozhatunk, a rádió fejlesztésén, beruházásokon gondolkodni teljesen illuzórikus vagy majdnem az, és így azután a politikai oldal kerül előtérbe, amelyhez a spekulatív tevékenységgel eltöltött sok-sok év után mintha jobban értenék. Ez persze egy rosszabb helyzet, de engem személy szerint kevésbé nyomaszt. Röviden: nyugodtabb vagyok egy kicsit, mint a nagy politikai támadások előtt.
Egy kis átszervezés
Beszélő: Említetted ezt a kis januári átszervezést. Hogy látod most: érdemes volt felgerjeszteni ezt a sokféle feszültséget a műsorstruktúra átgyúrásával, amikor a szervezeti struktúrát nem lehetett hozzáigazítani, a pozitívumait nemigen lehetett érvényesíteni, amikor a három adó profilját nem is lehetett igazán kitisztítani, és annyi mindent kellett utólag korrigálni. Akik politikailag egyébként melletted állnak, azoknak is sok bajuk volt ezzel. Odze Györgynek a Népszabadságban, Stark Lászlónak a Magyar Hírlapban, sok hívednek a rádión belül, és a megszokott műsoraikat keresgélő százezreknek a rádió mellett. Tekintettel arra, hogy ez az átszerkesztés nem volt elengedhetetlen feltétele annak, hogy a rádió függetlenségét meg lehessen védeni, érdemes volt mindezt vállalni, ekkora nyomás alatt?
G. Cs.: A rádió szakemberei évek óta gondolkodnak ezen, csak soha nem volt lehetőség a megvalósítására. A tavalyi év elején, amikor ezen elkezdtünk gondolkodni, még egyáltalán nem lehetett világosan látni, hogy ilyen falakba ütközünk majd. Hiszen nem csináltunk mi semmi mást, mint ami a körülöttünk lévő világban természetes. A közszolgálati rádiók gyakorlatilag mindenhol így működnek, eltérő profilú csatornákkal, amelyek között van egy információs, közéleti, van egy szórakoztató és egy komolyzenei-kulturális. A gazdagabb rádiók még tovább tagolódnak. Olyan pedig sosincs, hogy minden feltétel adva legyen, s hogy egy koncepciót száz százalékig érvényesíteni lehessen. Valami elindul, és kifejlődik. Csak persze nálunk nem nagyon fejlődhet ki, mert a mi szervezeti rendünk a levegőben lóg, miután a kormány függőben hagyta.
Beszélő: Azt, hogy szervezeti átalakítás nem lehetséges, már tavaly nyáron megüzenték neked. A kereszténydemokraták már tavaly októberben követelték a leváltásodat, Romhányiék már tavaly október 23-án is itt randalíroztak a rádió előtt, s már akkor is melléjük álltak komoly politikai erők. A rádió belső ellenzéke már ekkor drámai felhívásban fordult a közvéleményhez, hogy ezzel az átalakítással eltömitek az egyik legfontosabb kultúraforrást, és előtérbe kerültek a kisebbségi magyarság szempontjai is. Nem lett volna-e mégis érdemes feszültségcsökkentő kompromisszumként ettől az átalakítástól visszalépni?
G. Cs.: Ha másfél évvel ezelőtt mindazt pontosan előre tudtuk volna, amit most tudunk, akkor lehet, hogy célszerűbb lett volna úgy dönteni, hogy az égadta világon semmit sem csinálunk, kizárólag a külső politikai befolyások elhárításával foglalkozunk, és akkor nyugodtabban üldögélhettem volna a székemben. Azonban én úgy látom, hogy akárki vezetné a rádiót, ezt a lépést meg kellene tennie, hiszen az ilyen típusú szakosodás nélkül a Magyar Rádió versenyhelyzetben nem állhatná meg a helyét, és éppen azokat az irodalmi műhelyeket és rendkívül költséges s kevesek által hallgatott kulturális műsorokat, nagy együtteseket és a rádiójáték-gyártást nem lehetne megmenteni, amit mások szerint éppen én akarok elpusztítani. Ha a régi szerkezetet még magunkkal is hurcoljuk, a műsorkészítés már új szisztémában történik, és ez sem kevés.
Hibasor
Beszélő: Az elmúlt két évben sok feszültségnövelő lépés volt, amelyet elkerülhetetlenül meg kellett tenned. De nem vagyok benne biztos, hogy minden feszültségnövelő lépésed elkerülhetetlen volt. Mondom, mire gondolok: nem járultál hozzá, hogy emléktáblát állítsanak Szirmai Ottónak, a rádió ’56-os mártírjának. Rózsa T. Endre alelnökké jelölésével szemben azt vetetted fel, hogy ő egy kisebbség képviselőjeként ismert, s ha ő alelnök lenne, a többi kisebbség is alelnöki pozíciót igényelne. Szabadságod idejére Csúcs László alelnök helyett egy alacsonyabb rangú munkatársadat bíztad meg a helyettesítéseddel. Egy cetlin, amelyet a Magyar Fórum megszerzett, „a szokásos hányadéknak” nevezed a Vasárnapi Újság egyik adását, amely bizonyára pontos minősítés, de hát, ugye, a te pozíciódból…
G. Cs.: Ha azt akarod jelezni, hogy hibákat követtem el, akkor nyilván még háromszor ennyit is mondhatnál, de menjünk sorjában.
Az emléktábla. Azt már mindenki elfelejtette, hogy közvetlenül a taxisblokád előtt a rádiónál már tüntetések voltak, és az épület falán összetörték a tüntetők azt az emléktáblát, amit már a rendszerváltás után állítottak föl. Akkor én levetettem a rádió bejáratánál lévő márványtáblát, ami évtizedekig ott állt bent a rádió épületénél elesett egyenruhások nevével. Akkor született az a döntés, hogy mi a TIB-bel egyetemben közös táblát állítunk 1956 áldozatainak, a rádió munkaterületén belül pedig semmiféle politikai emléktáblát, emlékező tárgyat nem helyezünk el, mert különben a legkülönbözőbb szempontokból, politikai alapállásokból és értékek szerint jelentkezhetnek esetleg egymással konfrontálódó igények, és úgy gondoltam, hogy ezt mindenképpen el kell kerülni. Én ehhez tartottam magam.
Rózsa T. Endrével kapcsolatban, ha jól emlékszem, úgy fogalmaztam, hogy én ezt egyszerűen nem tartom szerencsésnek. Egyébként persze miért ne tölthetne be akármilyen kisebbség akármilyen vezetője akármilyen funkciót. Ezen én nem vitatkoztam, csak éppen nem tartottam szerencsésnek a dolgot. De lehet, hogy ezt a véleményemet egyszerűen nem kellett volna elmondanom, le kellett volna nyelnem. Ez lehet.
A Vasárnapi Újságra vonatkozó cetlivel kapcsolatban még egyértelműbb a helyzet. Ezt nem is kellett volna gondolnom, ha gondoltam, nem kellett volna kimondanom, és különösen nem kellett volna leírnom, egyébként ez egészen egyedi eset volt az én szóhasználatomban.
Ami a helyettesítésemet illeti, hogy ezzel arra a rövid időre, amíg távol voltam, nem az alelnököt bíztam meg, én elfogadtam a főügyész erre vonatkozó észrevételét, és korrigáltam a döntésemet. De hát ennek gyakorlati jelentősége alig van, szemben azzal, hogy az alelnök azért nem veheti át már hónapok óta a hatáskörét és a feladatkörét, amelyben közösen állapodtunk meg, mert a kormány ezt nem hagyja jóvá a szervezeti és működési szabályzatunkkal együtt.
Mérlegelek, de nem egyezkedem
Beszélő: A politikai egyeztetések kérdésében határozott különbség van a te véleményed és Hankiss Elemér véleménye között. Ő úgy véli, hogy személyi kérdésekben üdvös egyeztetni minden jelentős politikai erővel, ha lehet, te pedig úgy véled, a kormánypárti képviselők leghatározottabb rosszallása ellenére is, hogy ez szigorúan tilos.
G. Cs.: Nézd, nem vagyunk mi egyformák. Lehet – sőt biztos –, hogy Hankiss Elemér okosabb és ügyesebb nálam, ezt nem kívánom vitatni, de nekem valóban az a véleményem, hogy egy közszolgálati rádiónál csak azoknak az álláshelyeknek a betöltése tartozik a politikusokra, amelyeket a törvény az ő hatáskörükbe utal. Én eleve nem kívántam precedenst teremteni arra, hogy én politikai pártokkal egyeztetési folyamatba bonyolódjam olyan kérdésekben, hogy a rádió szakmai szervezetében ki tölti be ezt vagy azt az állást. Lehet, hogy ez az álláspont nem felel meg a politikai realitásoknak, de hát ami a politikai realitásokat illeti, Hankiss Elemér sem tudott ilyen egyeztetésekkel túl sokat elérni. Örülnék, ha a politikai pártok abban tudnának dönteni, ami rájuk tartozik, de egyelőre egymással sem tudnak sikeresen egyeztetni a rájuk tartozó személyi kérdésekben. Viszont külön-külön előszeretettel foglalkoznának azzal, amihez semmi közük.
Hadd tegyem hozzá, ez nem jelenti azt, hogy az ember nem mérlegeli a politikai körülményeket, amikor személyi kérdésekben dönt, és nem próbál a maga szerény ismeretei és a szerény lehetőségekhez képest kiegyensúlyozott döntést hozni. Mérlegelni mérlegelek, csak egyezkedni nem egyezkedem.
Beszélő: Több rádiós ismerősömtől hallottam már, hogy különböző szakmai és személyi problémákat azért óvakodnak élesebben felvetni; mert nem akarják szakmai oldalról gyengíteni a te politikai pozíciódat. Nem érzed-e annak a veszélyét, hogy ez a mostani hadiállapot eltorzíthatja a rádió szakmai önreflexióját, eltorzíthatja a visszajelzéseket?
G. Cs.: Egyrészt elég sokan, elég sok mindent, elég élesen felvetnek. Másrészt, ha ezt nem teszik az általad említett okokból, azzal nem értek egyet, és nem is tartom célszerűnek. Harmadrészt pedig bizonyára van igazság abban, amit mondasz, hiszen ez a „kint sztrájkolnak, bent tüntetnek, vagy ahogy akarjátok” állapot most már elég régóta tart, és ennek mutatkozik egy olyan hatása is, hogy sok emberen erőt vesz a fásultság. Sokaknak egyszerűen elegük volt ezekből a harcokból, és csak arra koncentrálnak, hogy a saját műsoraikat jól megcsinálják, a keretekkel, a struktúrával már nem foglalkoznak, pedig esetleg volna mondanivalójuk. Mások viszont azt gondolják, hogy most minek jöjjek elő ilyen dolgokkal, amikor ezt a pasast úgyis leváltják a jövő héten… De hadd utaljak arra, hogy a problémák rangsora egészen más, mint ami kívülről látszik. A műsorkészítés hátterében lévő több száz fős műszaki és gazdasági stábnak még sokkal nagyobb gondjai vannak, mint a műsorkészítő apparátusnak. Sokszor úgy áll a helyzet, hogy a megoldandó kérdések sorrendjében a műsor van az utolsó helyen, mert sokkal nagyobb probléma, hogy legyen ragasztó, megfelelő szalag, hogy ne szakadjon le a mennyezet, és ez a háttérapparátus sokkal rosszabb helyzetben van anyagi szempontból is, mint a műsorkészítők, feleannyit, harmadannyit keresnek, amivel nem akarom azt mondani, hogy a műsorkészítők problémái ne lennének valóságosak.
Beszélő: Ahhoz képest, hogy ekkora a pénzhiány, a rádió elég egyszerűen lemondott a Rádióújság után járó ötvenmillió forintról…
G. Cs.: Nem egyszerűen, hanem az adott realitásoknak megfelelően. A kiadói jogok a Pallasnál voltak, ha nem szerezzük meg a beleegyezésüket ahhoz, hogy átmenjünk az általa elfogadott Magyar Nemzet Kiadóhoz, akkor nem tudunk kievickélni ebből a csődbe jutott cégből. Egyébként semmilyen reális esélyünk nem volt az ötvenmillió forint megszerzésére. Indíthatunk pert, meg is nyerhetjük, de miután a cég fizetésképtelen, azt a pénzt nem kapnánk meg soha.
Vasárnapi Óság
Beszélő: Mihancsik Zsófia az Új Folyosóban már tavaly ősszel igen rámenősen és szenvedélyesen érdeklődött nálad, hogy meddig tűröd még azt, amit a Vasárnapi Újság művel. Te mint egy angolna csúszkáltál a kérdések között, holott a véleményed már nyilván akkor is az volt, amiről az a Magyar Fórumban megjelent cetli árulkodott. A Vasárnapi Újság már a te elnökséged előtt is az volt, ami, és te is az voltál, aki. Ezért kérdezem, hogy volt valami előzetes feltétel, igény arra, hogy ez vagy más műsorok védettnek minősüljenek?
G. Cs.: Szó sem volt ilyesmiről soha, semmilyen formában, se kimondottan, se kimondatlanul. Nem esett szó sem műsorokról, sem valamiféle politikai keretfeltételekről, nem is éreztettek ilyesmit. Csak arról volt szó, hogy egy rövid, átmeneti időre, a törvény megszületéséig vállaljuk el ezt a feladatot. Én tavaly ősz óta mindig meg is erősítem azok megnyugtatására, akik attól tartanak, hogy én itt meg akarok telepedni, hogy amint megvan a törvény, agyő, már itt sem vagyok, és élem tovább vidáman a saját életemet.
A Vasárnapi Újsággal ez egy nagyon hosszú nyűglődés volt. Az első cirkusz, amikor már számos munkatárs otthagyta a műsort, az ideérkezésem előtt fél évvel volt. Amikor idejöttem, Győry Béla volt az első műsorkészítő, akivel műsorról beszéltem, arról, hogy a műsor egyoldalúságán változtatni kellene, különböző gesztusokat tenni, más pártból való, más típusú embereket is szerepeltetni, de hát falba ütköztem, világos volt, hogy ez nem megy. Utána még tavaly tavasszal megpróbáltam legalább MDF-es politikusokkal kiszélesíteni a műsor látókörét, de arisztokratikus, értelmiségi gőggel visszautasítottak engem egyébként gyakorló politikusok, mondván, hogy ők ugyan körömszakadtukig harcolnak ezért a műsorért, de személyesen azért nem hajlandók szerepelni benne. Ezek után én elkönyveltem, hogy ez egy hosszú, állandó nyűglődés lesz, egy púp a hátunkon, egy megoldhatatlan probléma, amit görgetünk magunk előtt, és aztán nem tudom, hogy mi lesz. Amikor állandóan robbantgatják a politikai petárdákat a rádió körül, hát a fene se akart még ezzel is petárdát robbantani, a fene se akarta, hogy megint velünk foglalkozzon a politikai közvélemény, így vegetáltunk a Vasárnapi Újsággal, miközben a műsor készítői egymással sem értettek egyet, mindenféle személyes konfliktusok során kerültek ki onnan korábbi kulcsemberek, és végül kizárólag akkor léptünk, amikor a rádió mikrofonját a rádió egy másik munkatársának lejáratására használták fel. Ez egy olyan kőkemény belső szabálynak a megsértése volt, amelynek tiszteletben tartására unos-untalan figyelmeztettem mindenkit, amiért már nem egy ember kapott fegyelmit, de Győry Béla esetében ez már a sokadik fegyelmi volt. Én tisztában vagyok ennek a dolognak a politikai hatásával, és azzal is, hogy a kutya sem fogja nekem elhinni, hogy Győry Béla felmentése nem politikai szándékú és indíttatású lépés volt, de nem az volt. Egy ilyen feszült helyzetben, ott, ahol ennyi különböző nézeten és állásponton lévő ember dolgozik, az ilyesmit azonnal és szigorúan meg kell állítani, mert különben pillanatok alatt elharapódzik az a szokás, hogy a munkatársak egymást mocskolják és járatják le a mikrofon segítségével, és a rádió belülről szétesik.
Beszélő: Ezt értem, de Győry Béla még gyanútlanul főszerkesztett, és Csurka Soros-hányadékáról és Bolgár György legyalázásáról még szó sem volt, amikor B. Király Györgyi már elkészített és benyújtott egy tervezetet a Vasárnapi Újság moderálására.
G. Cs.: Én soha nem veszek részt közvetlenül a műsorkészítésben, és erről a tervezetről sem tárgyaltam, a mai napig nem is volt a kezemben, de természetesen tudtam arról, hogy a Vasárnapi Újság munkatársai között, akik egyébként egyáltalán nem értettek és most sem értenek velem egyet, vannak olyanok, akik nem kívánnak Győry Bélával dolgozni, hogy vannak súrlódások, kollíziók, készülnek tervezetek, de hát ez nem olyan ritka dolog, ilyen csaták számos műsor körül folynak. A Kossuth rádió vezetősége bizonyára tárgyalt erről a tervezetről, nem tudom.
Mi lesz a vége?
Beszélő: Szerinted mi lesz ennek a médiaháborúnak a végkifejlete?
G. Cs.: Én megkérdeztem ezelőtt vagy tíz évvel Schöpflin Györgytől, hogy mégis mi lehet a megoldás az északír kérdésben. Erre ő azt mondta, hogy Angliában ezt már úgy tekintik, hogy itt az a megoldás, hogy nincs megoldás. A médiaháborúra sincs valamilyen egyszeri megoldás, mert itt nyilván nem Hankiss Elemér és Gombár Csaba személye a kérdés, hanem sok egyéb, ki nem mondott, e kérdés alá gyűrt politikai feszültség, amelyek miatt ezt az ügyet nem lehet egyszer s mindenkorra elintézni. Eldönteni, azt biztos lehet valamilyen irányban, de értelmesen megoldani nemigen.
De hadd tegyem ehhez hozzá, hogy bármilyen kényelmetlen is ez a végtelen vita nekünk és – ne felejtsük el – a kormánypolitikusoknak is, azért ez mégis a mi viszonylagos fejlettségünk jele. Máshol nincs médiaháború, máshol kuss van és kormányrádió. Egyrészt a mi politikai rendszerünk és kultúránk fejlettebb, mint a régió egyéb országaié, másrészt ez a fejlettség nagyon is viszonylagos, ezért van médiaháború. Ami közelről nézve gyalázat, az távolról nézve pozitív ismérv. Ez a dolog tehát, mint minden dolog, másképp is megítélhető, mint ahogy mi meg szoktuk ítélni.
- Belföld [6]