Az elmúlt évtizedekben a magyar egészségügy elbillent a kórházi ellátás felé.
Ez az a terület, ahol a legszembeszökőbbek és mindannyiunk számára a legköltségesebbek a torzulások. Túl sok az orvos, és túl sok az ágy. Egy főorvos annál nagyobb, minél több beosztottja van, és minél több ember fölött rendelkezhet. Annál nagyobb az ő akár tudományos, akár „társasági” hatalma. Az orvosi státusok száma pedig az ágyak számát követte. Így épültek fel a parkinsoni piramisok.
Az orvosok munkaidejük jelentős részében az utcáról bejövő beteggel, a szívességi vizsgálatokkal, a haverral, a haver barátjával foglalkoznak. Létezik tehát egy igen kiterjedt, kórházon belüli magángyakorlat. Vizit előtt, vizit után, itt, ott, amott megkeresik a doktort, aki használja a kórház berendezéseit, használja a kórház laboratóriumait, és csak az intézettől függ, hogy legalizálódik-e a dolog, tehát bekerül-e a beteg a kórház nyilvántartásába. A kórházból hazaengedett beteg legális kontrollvizsgálatait is csak kevés helyen szabályozzák tisztán.
Van olyan intézet, ahol az ilyen tevékenységeknek nyoma sincs az adminisztrációban, csak fogy a vizsgálati anyag, fogynak a fogyóeszközök. Ha valaki kristálytiszta gazdasági szempontok szerint, kívülről átvilágítaná a magyar egészségügyet, a kórházi ágyak 20-30 százalékát, a kórházi orvosok felét fölöslegesnek találná. Én azonban azt gondolom, hogy ebben a feudálisán szervezett és önmagát megvédeni nagyon jól tudó szakmában akkora munkanélküliség, mint amekkorát tisztán gazdasági számítások alapján várni lehetne, nem lesz. De emiatt nem is lesz jobb az egészségügy annyival, mint amennyivel lehetne.
Kórházaprítás
Lényegesen kisebb lenne a feszültség, a véderő, a konzerváló szándék, ha már a „karcsúsítás” előtt eleve olyan csatornákat építenének ki, amelyek csábítóak, amelyekbe szívesen belépnek az orvosok. Ehhez viszont a különböző vállalkozási formáknak valódi helyet kell kapniuk az egészségügyi jogalkotásban. Jogi és finanszírozási lehetőséget kellene teremteni az orvosi, szakdolgozói tevékenység tényleges privatizálására. Azok az orvosok is, akik szívesen eltávolodnának az állami egészségügytől, elsősorban nem tulajdonosok, hanem bérlők lennének. Ilyenek bőven vannak; kapjanak lehetőséget!
Teszem azt: egy intézetben feleslegesnek tűnő sebészeti csapat alakítson egy gazdasági társaságot, a műtősnőtől kezdve a takarítónőn át a sterilizálóig és a beteghordóig, és ez a gazdasági társaság bérelje a szomszéd kórház műtőjét heti X órában. Végezzenek ott műtéteket, s ha ezek valódi indikáció alapján történtek, akkor a társadalombiztosítás fizesse a számlát úgy, hogy ez a csapat megéljen.
Gazdasági egységekre kéne szabdalni akár csak egy kórházat is; labor, röntgen, műtő, hotelszolgálat, konyha, mosoda stb., és ezek élhessenek külön életet. Rögzítsék szerződésben, hogy milyen alapvető feladatai vannak egy-egy egységnek, a szabad kapacitásával pedig csinálhasson azt, amit akar, és kapjon ezért bizonyos összeget a fenntartó kórház. Az optimális kihasználási idő minden egységnél meghatározható. Műszerezettségi lemaradásunknak is éppen az volt az oka, hogy nem termeltek a berendezések. Ha megvettek egy gépet, X évre csöndben kellett maradni. Most a logika az, hogy minden berendezést a megengedhető maximális terheléssel kell használni, hogy kitermelje a pénzt a következő, még jobb berendezésre, mert hiszen közben fejlődik az orvosi technika.
Szóval meg kellene nyitni ezeket a kapukat, mielőtt a nagyfokú munkanélküliséget, a vészhelyzetet kellene menedzselni.
A vállalkozások ma még csak a dacos szembenállás alapján állnak, de ez lesz a jövő… És minden orvosi érdekvédelmi szervezetnek azon kellene lennie, és ez a szakma becsületébe vág, hogy ne lehessen az orvos zsebébe nyomott ezer forintért megkapni azt, ami tíz-, tizenötezer forintba kerül.
A vállalkozni kívánó orvos ma nehezen tud szerződést kötni a társadalombiztosítással.
Jelenleg ennek két formája van, a háziorvosi praxis és a pályázat. Míg az önkormányzat alkalmazásában működő háziorvos kolléga kap rendelőt, felszerelést, asszisztenst, gyógyszereket, sőt, az alapfizetését is megkapja, mint eddig, hozzá a kártyapénzét, a vállalkozni kívánó orvos csak a kártyapénzét kapja meg. És abból kell fizetnie az önmaga foglalkoztatása után előírt tb-járulékot meg az szja-t, és akkor a rendelőre meg az asszisztensre még egy fillért nem költött. Tehát a jogi lehetőség megvan, de a finanszírozási oldala nevetséges. Ha én egyszer egy beteget elvállalok, az a beteg nem jelenik meg még egyszer egy körzeti rendelőben, az utána járó pénzt tehát el kell venni a terület önkormányzatától!
További nehézség, hogy a vállalkozó csak főállásban lehet háziorvos.
Vannak pályázatok is, például „hiánypótló, illetve költségcsökkentő beruházások” finanszírozására. Ezt azonban csak úgy lehet megcsinálni, ha az ember megjelöli azt az intézetet, amelyiknél a költségcsökkentést el akarja érni, és leül tárgyalni azzal az intézettel, megegyeznek egy árban, s ha megállapodtak abban, hogy mennyit ad neki, a vállalkozónak a nagy állami intézmény, akkor azt jóváhagyja a tb. Ez csak arra jó, hogy a kórházon belül valaki, aki jó kliensi viszonyban van a vezetőkkel, ki tudjon szakítani egy részt a kórházból. Ez a gyakorlat megint a korrupciót, a zűrös összefonódásokat erősíti. A tb-nek ott lehetne szerepe, hogy az utcáról, kívülről jövő kínálatokat pártatlanul összehasonlítsa a házon belüliekkel, de ezt nem meri felvállalni.
Korda és kaloda
Az orvosok érdekvédelmét ma leginkább a Magyar Orvosi Kamara látja el. Az orvosok azonban ebben egy újabb kalodát látnak, ahová be kell dugniuk a fejüket, ugyanis az orvosi tevékenységet kötelező kamarai tagsághoz akarják kötni. A Kamarai Törvényről maholnap dönt az Országgyűlés, holott nem biztos, hogy a kötelező tagság adta hatalommal az orvostársadalom felhatalmazná ezt a jelenlegi apparátust. Csak egy természetes fejlődést tudok elképzelni. Létrejön egy érdekmentes csapat, amelyik, ha hozzájuk fordulnak etikai vagy egyéb kérdésekben, hajlandó véleményt mondani. Mondjuk úgy, mint az Alkotmánybíróság. De a kötelező tagságot a Kamara ne mondja ki! Mondja azt akár a biztosító – vagy az egyik biztosító –, hogy csak akkor köt szerződést egy orvossal, ha a Kamara tagja! Miért kell hatalmat adni mindenkinek a kezébe? Nem volt elég? Minek még egy hivatal? A mai helyzetben nem azt érzem, hogy ez a társaság énértem, a szakmám megvédéséért, a szakmám jelentőségének növeléséért van, hanem inkább azt, hogy éppenséggel az én kordában tartásomért, az én rendszabályozásomért van.
Az egészségügyben már a szakszervezetek is ezerszer lejáratták magukat. Nem tudja egy szakszervezet az én érdekeimet védeni, ha benne van az igazgató, és benne van a takarítónő. Nem azért, mert én nem szeretem a Mari nénit, aki ott takarít, de nem azonosak az érdekeink. Az a szakszervezet, amelyik nem horizontálisan szervezett, nem tudja az érdekeimet megvédeni! Az az álcázás, hogy „szekciókat” csinálunk, reménytelen. Ma sokkal antidemokratikusabban működnek a kórházak, mint régen, mert egyetlen ember dönt. Az érdekvédelemnek nincs tere. Mindent az igazgató dönt el egymagában. Már ez a tavaszi felvonulás is… Mindenki tudja, hogy nincs több pénz az egészségügyre. Ezért nem érdemes tüntetni. A kórházakat kell rendbe rakni, és az a fontos, hogy ezért lehessen szólni! Hogy nekem legyen helyem, ahol elmondjam, ha úgy érzem, hogy kétmillió forintot kidobnak az ablakon, és legyen, aki engem az esetleges retorzióktól megvéd.
A Kamara összeférhetetlenséggel is foglalkozhatna, hogy megakadályozza a vezetők címhalmozását. Annyi polihisztor nincs Magyarországon, ahányan a funkciókat halmozzák. És akkor nem futna össze annyi szál egy-egy kézben. Szabadabb lenne a világ. Ha az egyik helyen falnak ütközik valaki, attól még indulhatna másfelé.
- Egészségügy [6]