–ster [Angster László]

Nyomtatóbarát változat

Külföldi példákra hivatkozni hálátlan dolog, mert a legtöbb példaként állítható ország Magyarországnál sokkal gazdagabb. Ám – mint az az Egyesült Államok szociális gondozási rendszerének rövid áttekintéséből is kiderül – a pénz csak az egyik fontos elemé a rendszernek. (Az információk Dr. Pető Katalintól, a VIII. kerületi ideggondozó főorvosától származnak.)

Az Egyesült Államokban a nyugdíjkorhatár 65 év, a várható élettartam viszont 85-90 év között van. Így alapvető fontosságú, hogy az emberek értelmes tevékenységet találjanak maguknak ebben az emberöltőnyi nyugdíjasidőben. Ennek legelterjedtebb formája az önkéntes munka, mely kettős célt szolgál: hasznos elfoglaltságot nyújt a tetterős nyugdíjasoknak, és segítséget az arra rászorulóknak.

Országszerte számtalan önkéntes segítő szervezet dolgozik azon, hogy a feszítő szociális gondokat megoldja. Egy New York-i egyesület például „összehozza” a drogos, alkoholista vagy AIDS-es szülők senkinek sem kellő, sokszor betegen született gyermekeit a gondozásukra vállalkozó (feltehetően szintén magányos) nyugdíjasokkal. Ezek az emberek rendszeresen bejárnak az intézetbe, és ringatják, karjukban tartják, gondozzák a gyerekeket – megadják számukra a fejlődésükhöz elengedhetetlen szeretetadagot. Egy másik szervezet beteg, egyedülálló idős embereket hoz össze még aktív nyugdíjasokkal, akik rendszeresen eljárnak hozzájuk, elbeszélgetnek velük, meghallgatják történeteiket, problémáikat. Más szervezetek óvodás gyerekeket visznek az otthonokban élő idős emberekhez, és együtt mennek moziba, kirándulni. (Itt jegyzendő meg, hogy az amerikai „otthonok” a körülmények, ellátás tekintetében nem is hasonlíthatók az itteni „öregek otthonaihoz”.) Olyan szervezet is van, amely a deviáns gyerekeket vonja be az idősek gondozásába; ez az időseknek is jó, és a gyerekek viselkedése is megváltozik ettől a tevékenységtől. (Később a gyerekek, ha úgy döntenek, egy ötéves program keretében szociálismunkás diplomát is kaphatnak a kezükbe.)

Széles körű hálózat védi a hozzátartozókat is, mert felismerték, hogy az öregekkel szembeni rossz bánásmód leggyakoribb oka a testi-lelki kimerültség. (Ha valahol úgy találják, hogy rosszul bánnak az öregekkel, a szervezetek nem a hatóságokhoz fordulnak, hanem segíteni próbálnak a családnak.) Az alkalmi és rendszeres segítségen túl az állandó gondozásra szorulókat otthon ellátó emberek havi öt nap plusz szabadságot is kapnak.

A pszichiátriai gondozás is más jellegű, mint nálunk. A betegek több jogot élveznek, mint Magyarországon, ugyanakkor a kényszerintézkedéseket nem akadályozza (előzetes) bürokratikus rendszer; a beszállításhoz elég két orvos aláírása, ám néhány nap múlva bírói szemle dönt arról, hogy jogos volt-e a zárt intézetbe szállítás és az ott-tartás. Az ingyenszállásokon kívül számtalan program létezik a hajléktalanok számára is. Lakást, bútort is kapnak időnként adakozásokból, de a legfontosabb az, hogy az élethez alapvetően szükséges készségeket elsajátíttatják velük: gyakorolják, hogy hogyan tárgyaljanak egy ügynökkel, egy munkaadóval, hogy hogyan osszák be a pénzüket stb. Természetesen mindemellett ott van a rendkívül jól felszerelt szociális intézmények sora, amelyről Magyarországon egyelőre álmodni sem lehet. De a fentiekhez hasonló megoldások jelentős anyagi források nélkül is hatékonyan működhetnek.

Magyarországon nemcsak a szociális ellátatlanság terheli túl az egészségügyi hálózatot, de az egészségügyi ellátás hiányosságai is pluszterhet jelentenek a szociális hálózat számára. Példaként az ideggondozókat említhetjük meg. „Már az előző rendszerben is napirenden volt az egészségügy átszervezése – mondja Dr. Pető Katalin. Akkoriban is már »két lábon álló« egészségügyet terveztek, az egyik »láb« a családorvosi hálózat, a másik a kórházak lettek volna. Nem volt nehéz észrevenni, hogy ebből a rendszerből kifelejtették az ideggondozókat. Pedig újabb és újabb elképzeléseket dolgoztunk ki a Pszichiátriai Társaság Ideggondozói Szekciójában, és folyamatosan eljuttattuk ezeket a tanácsnak és az Egészségügyi Minisztériumnak, majd a rendszerváltás után a polgármesteri hivatalnak és a Népjóléti Minisztériumnak.

Elképzeléseink lényege az volt – és most is az –, hogy az ideggondozók hálózata közvetlenül az alapellátáshoz tartozzon, csakúgy, mint a családorvosi hálózat. A felügyeleti szerv a polgármesteri hivatal lenne. A pszichiátriai gondozás ugyanis nem olyan feladat, amelyet térítéses rendszerben lehetne ellátni. A pszichiátriai betegek legnagyobb része szegény, rossz körülmények között élő ember, akik nem tudnának fizetni a szolgáltatásért. Ugyanakkor ha kórházba vagy intézetbe kerülnének, nem biztos, hogy ez számukra jobb megoldás lenne, de az biztos, hogy sokkal többe kerülne. (Hogy hány beteget is »tartunk otthon«, kezelünk ambuláns módon, félek, majd csak akkor fog kiderülni, ha már szétverték az ideggondozókat, és a betegek rázúdulnak a kórházakra.)”

Annak, hogy miért „verik szét” az ideggondozókat, Dr. Pető Katalin szerint igen prózai – anyagi – okai vannak.

„Az ideggondozók most még a fővároshoz tartoznak, és a fővárosi kórházak látják el felettük a szakmai felügyeletet, (Esetünkben ez a kórház a Vas utcai kórház, ahol – hozzá kell tennem – egyáltalán nincs pszichiátriai osztály.) De úgy tudjuk, hogy januártól a kerületi önkormányzatok vesznek át bennünket – bár ebben a káoszban senki sem tud biztosat mondani. A kórház – saját »jól felfogott« érdekében – addig is igyekszik a lehető legtöbbet kihúzni ebből a helyzetből.

Jelenleg az Auróra utcai rendelőintézetben működünk, ahová nemrég nevezett ki új vezetőt a Vas utcai kórház igazgató főorvosa. Ez az új rendelőintézeti igazgató – bár elvben független – semmit sem tesz az igazgató főorvos engedélye nélkül. Őt pedig nemigen érdekli a pszichiátria, hiszen nem ez a szakmája. Volt például egy olyan időszak, amikor – bár sokat könyörögtem érte – egyetlen pszichológus sem volt a VIII. kerületben. De még most is van egy »szabad« pszichológusstátusunk, amit nem engednek betölteni. Vagy más: egy ideig hárman láttuk el a felülvizsgáló főorvos feladatait, és hárman osztoztunk a fizetésén; de egy idő óta már nem kapunk ezért pénzt, bár a munkát ugyanúgy el kell végeznünk. Hová tűnnek el az ezekhez a státusokhoz járó pénzek? Feltehetően elosztották valahol, más célra használták fel – ez a régi rendszerben is így volt. Az új rendelőintézeti igazgató még abba is belement, hogy a rendelőintézet raktárát a kórház a saját raktáraként használja. Mára már nincs egy használható vérnyomásmérőnk, mert lassan kicserélték a készletet a Vas utcai kórház raktárkészletével. Lehet, hogy mire az önkormányzat december 31-én megkapja az ideggondozót, már csak a falak fognak állni.”

Talán nincs minden ideggondozó – vagy ha tágabban értelmezzük, minden „köztes” helyzetű egészségügyi intézmény, amely nem tartozik szorosan a tervezett alapellátáshoz – ilyen rossz helyzetben. De az biztos, hogy a napról napra változó rendeletdzsungel, az átszervezésekről szóló ál- és rémhírek nem erősítik a helyzetüket. És ha ezek képtelenné válnak arra, hogy betöltsék feladatukat, a gondozásból kikerülő emberek legnagyobb része egy másik rendszert, a létminimum alatt élőket és hajléktalanokat (alig-alig) ellátó szervezetek rendszerét fogja megterhelni.

• Egészségügy