Skip to main content

Önkormányzat kontra autonómia?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Túlélők és élniakarók


Az új önkormányzatok tehát kész orvosi-szakmai szervezetekkel találták magukat szemben?

– Igen. Ugyanis a körzeti orvosok már a régi szisztémában is eléggé kiszolgáltatottnak érezték magukat. Ráadásul a tanácsi rendszer felbomlásával egyre bizonytalanabbá váló viszonyok veszélyeztették az egészségügyi alapellátást is. Ezért jött létre – szakmai és érdekvédelmi szervezetként – a kollégium. Közvetlenül ezt követően hoztuk létre a Körzeti Egészségügyi Dolgozók Független Szakszervezetét is, legutóbb pedig az Orvosi Kamara XIII. kerületi szervezetét. Mindhárom bejegyzett, törvényes szervezet.

Nos, első konfliktusunk a képviselő-testülettel csakhamar, az önkormányzatok létrejötte után érlelődött. A megválasztott orvosigazgató az alapellátás élére is ügyvezető főorvost akart választani, ám ezt ez év január 3-án a képviselő-testület – határozatilag – elutasította. Mi mégis megválasztottuk az alapellátás vezetőjét, s ezt aztán az önkormányzat, ha nem is túláradó örömmel, de tudomásul vette.

Ezek szerint a körzeti orvosok győztek…

– Azért nem ilyen egyszerű a dolog, minthogy nem egy-egy vezető kinevezése a lényeg. Visszatérnék egy pillanatra az előzményekhez. A Körzetorvosi Kollégium 1990. január 12-én szándéknyilatkozatot tett közzé, melyben egy alapellátási reformot próbáltunk meg körvonalazni.

1990. november 20-án, a már megalakult önkormányzattal történt első, úgynevezett bemutatkozó találkozás alkalmával ezt a tervezetet – néhány kiegészítő elgondolás és javaslat mellett – letettem a testület vezetője, Síklaki István (SZDSZ) polgármester úr elé is. De eddig semmiféle választ nem kaptunk javaslatainkra, sem tőle, sem pedig az időközben megalakult Egészségügyi Bizottságtól.

Hacsak az önkormányzati képviselő-testület ez év január 3-i határozatát válasznak nem tekintjük. E határozat három pontja, úgy tűnik, eleve kizárja, hogy mi egyenrangú félként ülhessünk asztalhoz az önkormányzattal, s tehessünk javaslatokat, összefogva minden érdekelt felet, egészségügyi dolgozókat, társadalombiztosítást, önkormányzatot, betegképviseletet stb. Ez mentesítené a működő új struktúrákat a pártok, illetve az egy párton belül mutatkozó különböző „vonulatok” destabilizáló hatásától.

A már idézett határozat viszont – a tulajdonviszonyok eldőltének pillanatától – fenntartja az önkormányzat döntési jogát az egészségügyi vezetés intézményi és személyi kérdéseiben. Vagyis a mindenkori önkormányzat párttúlsúlya, pillanatnyi érdeke, ideológiája vagy demagógiája rányomja majd bélyegét az egészségügy intézményi és személyi struktúrájára. Pedig talán nem tévedünk, ha úgy véljük: a lakosság a helyi hatalmi viszonyoktól független, egyszerűen csak jól működő egészségügyi ellátást szeretne, korszerű biztosítási háttérrel.

Érvei meggyőzőek, de félek, hogy esetleg figyelmen kívül hagytak néhány olyan szempontot, melyek alapján az önkormányzat joggal tarthat igényt bizonyos hatáskörökre.

– Az általam ismert eddigi összes elgondolás szerint a kerületi önkormányzatok fogják feladatul kapni területükön az egészségügyi alapellátás biztosítását, s ezzel teljesen egyetértek. Itt azonban feladatról van szó, s nem arról, hogy az önkormányzat szabad kezet kapjon az egészségügy pénzeszközei és személyi állománya fölötti rendelkezésre.

Ehelyett két megoldási modellt is tudnánk ajánlani, melyek a korábbi és mai fenyegető anomáliáknak elejét tudnák venni. Az egyik egy alapítvány lenne, amelyben egyenrangú félként venne részt minden forrásgazda. Az is, aki – tudását hozva – a munkát végzi, s az is, aki a pénzt adja. Tehát a lakosság, amelyik a társadalombiztosításon keresztül megfizeti az egészségügy szolgáltatásait. De éppígy forrásgazdának számítana ez esetben az önkormányzat.

A másik megoldási modellben egyesíteni lehetne a biztosítók, egy létrehozandó orvosszövetség, valamint az önkormányzatok energiáit, mind ellátási, mind preventív, emellett fejlesztési és továbbképzési célzattal. Úgy gondoljuk, hogy ebben a konstrukcióban az ÖNKORMÁNYZAT jogkörébe tartozna a feladatmegfogalmazás és bizonyos értelemben az ellenőrzés is, melyet közvetlen lakossági ellenőrzés egészítene ki. A BIZTOSÍTÓ (vagy biztosítók) feladatkörébe tartozna az anyagi alapok előteremtése.

Az alapítvánnyal kapcsolatos elképzeléseit – mint mondta – már letették a polgármester asztalára. Hasonlóképpen ott van már ez a „háromelemű” programkonstrukció is?

– Csalódottságunk egyik következménye az volt, hogy már nem álltunk elő ez utóbbi elképzelésünkkel. Ráadásul tervezetünk szöges ellentétben állónak tűnik a január 3-i önkormányzati határozattal, minthogy az a finanszírozási forrásokat közvetlenül az önkormányzathoz akarja kötni. De reménykedem, hátha az ő fejükben is megfogalmazódott már valami megoldás, amelyet a beteg és mi is elfogadhatunk. De ehhez az kellene, hogy beszéljünk egymással, s ha már beszélünk, szót is értsünk. És ne legyünk kirekesztve az önkormányzat terveinek megbeszéléseiről.




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon