Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

Volt egy-két dolog, ami némelyeket az első pillanattól kezdve szkeptikussá tett. Az itteni célkitűzések között például ismét csak olyan általános emberjogi kérdések megoldása szerepelt, melyeknek mechanizmusát a korábbi bécsi és párizsi értekezlet már nagyjából kialakította. Ami ezen felül megoldásra vár, azt nyilvánvalóan nem konferenciákon, hanem a megállapodások betartásának helyszíni ellenőrzésével, sőt egyes államok esetében gyakorlati nyomással kell elérni vagy kikényszeríteni.

Ezzel magyarázható, hogy az általános emberjogi kérdések végeredményben nem sok vizet zavartak Koppenhágában, ugyanakkor jelentős mértékben előtérbe került a kisebbségi problematika, amit egyesek – saját érdekeikből kiindulva – igyekeztek azonmód egyenjogúsítani az egyéb emberjogi kérdésekkel, mások viszont teljesen eltávolítani a napirendből. Mint ahogy sejthető, végeredményként kompromisszum született, melynek értelmében a résztvevők elismerik, hogy a kisebbségi jogok és politikai garanciáik aktuálisan nem elégségesek, ugyanakkor – tekintettel bonyolult voltukra – elhalasztják a téma érdemi vitáját egy későbbi konferenciáig, amit feltehetően Svájcban tartanak majd meg.

Ez a kompromisszum persze messzemenően befolyásolta magát a záródokumentumot is. Bár abba – elsősorban magyar inspirációk hatására – bekerült az autonómia, illetve a kisebbségi nyelvek oktatásának ügye, általánosabb összetevőként pedig – elsősorban amerikai szándék nyomán – a társadalmi élet valamennyi dimenziójának a választópolgárok akaratától függő kialakítása, a dokumentum mindazonáltal valamennyi efféle lényeges eredményt az egyes nemzeti államok sajátos joggyakorlatától tett függővé. Így – mondjuk – az erdélyi magyarság esetleges autonómiatörekvéseit eleve kilátástalanná teszi – méghozzá ezúttal „helsinki garanciák” közepette – a jövendő román alkotmánynak már most felsejlő ama, Ceausescut idéző kitétele, mely a homogén nemzetállamra való hivatkozással minden bizonnyal tiltani fog minden federációs elképzelést.

Hasonlóan ellentmondásos eredmény született az anyanyelvi oktatás garanciáival kapcsolatban. Francia követelésre a dokumentumba nem került be az anyanyelven történő oktatás jogának biztosítása, mindössze az, hogy anyanyelvét minden kisebbségi egyénnek joga van a közoktatás keretei között tanulnia.

A záródokumentum legfeltűnőbb visszássága a kollektív jogokkal kapcsolatos feltűnő averzió; és az elkövetkező konferenciákon feltehetően ez teszi majd igazán sebezhetővé e mostani megállapodást. A kollektív jogok eliminálásával ugyanis – mely jogokat a román delegáció több esetben is „nonszensznek” minősített – a szubkultúrák vagy például a nők, illetve a gyerekek mint közösségek helyzete jogilag értelmezhetetlenné vált, s tegyük mindjárt hozzá, a helsinki folyamat történetében most először fordult elő ilyesmi, minthogy a korábbi dokumentumok – az 1975-ös helsinki alapdokumentum éppúgy, mint a tavalyi párizsi határozat – nem feledkeztek meg e jogok kollektív jellegének és garanciáinak említéséről.

Koppenhága persze a nézeteltérések ellenére sem múlt el minden tanulság nélkül. Ezt követően alighanem világos lesz mindenki számára, hogy a világ – legalábbis itt, Európában – 1990-nel egy lényegesen más elemekre épülő korszakba lépett, melyben az emberi jogok értelmezése és érvénye is más. Differenciáltabb, finomabb… és persze ellentmondásosabb. Nem mellékes új tanulság az sem, hogy mostantól kezdve az emberi jogok érvényéről és garanciáiról csak bizonyos feltételek között lehet beszélni. Aligha veheti komolyan bárki azt az 1975-ben még eleven elvárást, hogy az emberi jogoknak mondjuk a Kelet-Európában akkor még stabilnak tűnő rendszerekben is érvényt kell szerezni. Az emberi jogok akkor – s hosszú időn át még később is – csak politikai elvárásai, vagy mondjuk úgy: vágyálmai voltak a rendszerváltozásnak. Ma már kimondható: az emberi jogok bizonyos rendszerekkel nem egyeztethetők össze; bizonyos rendszereknek meg kell tehát dőlniük, bizonyos rendszereket meg kell dönteni ahhoz, hogy az emberi jogoknak egyáltalán értelmük lehessen. Fontos tanulsága ez Koppenhágának, melyből persze egyértelműen következik az is, hogy a helsinki tradícióknak korábban messzemenően megfelelhetett ugyan, hogy a záródokumentumokon szerepelt olyan kormányzatok aláírása, mint a román, a bolgár, illetve a szovjet; s a hagyományos konszenzus miatt még érthető is volt a résztvevők öröme a nehezen kialkudott konszenzus láttán. De azzal is tisztában kell lenni, hogy e tradíciókat máris felváltotta valami más, nevezetesen az, hogy a helsinki folyamatban – azaz Európában – csak demokráciáknak van helyük. Európa ugyanis – a magyar, a „kelet”-német és egyéb, valamelyest óvatosabb rendszerváltozásokat követően – megszűnt földrajzi fogalom lenni, s a jövőben alapvetően csak politikai fogalomként értelmezhető.

• Külföld