Skip to main content

A Madách téri fogorvosok esete

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Túlélők és élniakarók


A Madách téri szakorvosi rendelőintézet az egészségügy utolsó átszervezési koncepcióját követve „integrált” intézmény: a kerület kórházának, a Péterffy Sándor utcai kórháznak a fennhatósága alá tartozik. (Az egyszerű halandók – a betegek – talán nem is tudják, hogy az őket a területi elv alapján kötelezően ellátó kórházak, rendelőintézetek és körzeti orvosok egy szervezetbe integrálódtak, egy közös pénzből gazdálkodnak, és közös csúcsigazgató felél értük. Egyes vélemények szerint ez a településfejlesztésben, iskolafejlesztésben, vállalatfejlesztésben is érvényesülő nagyüzemesítési, összevonási hóbort szegényítette el végképp a körzeti orvosi ellátást, ahogy a centralizáció általában a központokat, alközpontokat gazdagítja, s szegényíti a végeket.)

A politikai rendszerváltástól felszabadulást remélő fogorvosok meg akartak szabadulni közvetlen s őket igen nyomasztó főnöküktől, a kerületi szakfőorvostól, de rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, a dolog mindmáig nem sikerült.

„A korábbi években – köztudott körülmények és okok miatt – kénytelenek voltunk eltűrni az orvosi hivatásunkat és a személyiségünkhöz fűződő jogainkat súlyosan sértő, durva, diktatórikus és a munkahelyünk kivédhetetlen elvesztésének fenyegettségére épülő vezetői stílust és gyakorlatot” – írták dr. Bojszko Imre főigazgató főorvosnak 1990. november 12-én a Madách téri fogászat dolgozói, s kérték „személyi változás eszközlését”.

A főigazgató főorvos, aki az „integrált egészségügyi szervezet”-ben – mi tagadás – elég messze van a Madách téri fogorvosi rendelőtől, tényfeltáró bizottságot nevezett ki a vezető és a beosztottak közötti áldatlan állapot tisztázására. A bizottság a rendelőintézet egyik főorvosából és két megbízott igazgatóból állt. A tényfeltáróknak nem sikerült a dolog végére járni. Talán azért nem, mert a beosztott orvosokat nem hallgatták meg részletesen. Megbeszélést folytattak viszont a főorvossal, aki hat napot kért (s kapott) beosztottai panaszlevelének tanulmányozására, s 1990. december 21-én írásban válaszolt. Nem mondhatni, hogy összeomlott volna dokumentált népszerűtlenségének súlya alatt (ellentétben beosztottaival, akik közül néhányan e levél szerint idegösszeomlással kerültek betegállományba). „Egyetlen konkrét megállapítást sem voltam képes benne felfedezni… Vezetői módszereimet kifogásolják. Én viszont bizonyítani tudom, hogy munkaköri kötelezettségeimnek mindenkor és minden téren eleget tettem… Számtalanszor hozták tudomásomra intézeten belül és kívül, hogy igen jó szervezőnek, vezetőnek tartanak. Szervezési képességem elismeréseként értékelem, hogy a legmagasabb szinten is igénylik véleményemet az egészségügyi reformmal kapcsolatban… Való igaz, tettem szemrehányást nem is egyszer olyan orvosnak, vontam felelősségre olyan orvost emelt hangon vagy akár hangoskodva is, aki többszöri figyelmeztetés ellenére sem volt hajlandó a betegellátás érdekeit szolgáló törvények, rendelkezések maradéktalan betartására.”

A vizsgálat megállapításairól az osztály nem értesült, de főorvosuk a helyén maradt, s fenyegetőzött. 1991. február 11-én a fogászati osztály 20 orvosa ismét írt a főigazgatónak. „Kérjük a T. Főigazgató urat, hogy egyöntetűen kinyilvánított akaratunkat tekintse az összeférhetetlenség bizonyítékának, és ez szolgáljon elég alapul ahhoz, hogy dr. Tanda Gyulát vezető funkciójából felmentse.” A közös levélhez – melyből még az is kiderül, hogy a főorvos és orvosai között időközben megszűnt a közvetlen kommunikáció, magyarán nincsenek beszélő viszonyban – tíz orvos részletes kifogáslistáját mellékelték, hogy a főorvos a továbbiakban ne hiányolja a konkrétumokat.

Bajtay doktor, a Népjóléti Minisztérium helyettes államtitkára egy mondatban válaszolt: a szakfőorvos kinevezése és felmentése nem a minisztérium hatásköre. S nem is a fővárosi önkormányzaté. Demszkyék érdeklődtek ugyan a főigazgatónál, ott azonban éppen változás következett: három nekifutásra az integrált intézmény élére új főigazgatót választottak az orvosok.

A paksamétát az elkeseredett Madách téri fogorvosok nyomban eljuttatták az új főigazgatóhoz is. Most újabb tényfeltáró bizottság dolgozik, ezúttal a Stomatológiai Intézet bevonásával. Ezt valahogy meg kell oldani – mondta az új főigazgató –, de nem könnyű. Ezen a szinten nincs választás.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon