Skip to main content

Déjà vu

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az emlékképek homályos derengése kicsit mélabús, kicsit nosztalgikus. Ezúttal nagyon mélabús, kicsit lehangoló. Lesz valami a hét végén, ami már volt egyszer. Akkor a szabadság első mámorító kortyait nyeltük, úrrá lettünk félelmeinken, először ragasztottuk ezrével plakátjainkat, meghódítottuk a tévét, a nyilvánosságot igenekkel és nemekkel (ki mivel), s feltétlen urunk, a Párt kénytelen volt e szokatlan ringbe szállni. És leszavaztuk!

Most? Maguk a kezdeményezők is mintha csak kedélytelenül tűrnék, hogy telik az idő, közeledik a nap. S a Nagy Nemzeti Varázsszem megint fütyül a deklarált jogokra, becsukódik a hatalmon kívül rekedtek előtt. Napokig nem vette föl fizetett hirdetésüket. Igen, láttuk már. Nem szeretjük.

Reggel felhív J. Z. barátom, a muzsikus. Azt mondja, hiányoztam neki, mert megint nyílt levelet vitt – ezúttal a miniszterelnöki hivatalba; a július 24-i napilapokban olvasható –, mint hajdan, 1979-ben a chartásokkal szolidarizálót a Népszabadsághoz, velem együtt. (Akkor a Fehér Házba a szöveget egy másik brigád kézbesítette, megfelelő konspirációs előkészületek közepette, hogy útközben el ne vegyék tőlük a körülöttünk nagy számban rajzó civil belügyesek.) Mindenesetre buzgólkodásunk ellenére azt a levelet nem közölték a napilapok, ez kétségtelen.

Néhány aláíró azonos.

Ahogy írom ezeket a sorokat a térdemre terített fecnire (milyen sok hiba forrása e módszer!), megtudom a Házban, amit majd a július 25-i napilapokban olvashatunk: a Hírlapkiadóból és a Pallas Lapkiadóból mamutosított, minisztertanács alárendelt vállalat élére a miniszterelnök kinevezte régi tanártársát, Horti urat. Valami rémlik, déjà vu.

Azt mondja J. Z., hogy szomorú. Nem gondolta, hogy ilyen gyorsan megint tiltakoznia kell hamisítatlan hatalmaskodások ellen. Az államtitkár-helyettes reggel nyolcra rendelte be a Hungaroton két tucat dolgozóból álló delegációját. Ilyet is láttunk már.

Vigasztalom a jeles művészt. Akkor, 1979-ben legfeljebb arról álmodozhatott, hogy új szerelme lesz még. Az is nagy dolog. Ki remélte komolyan, hogy megéli: új ellenséggel viaskodhat?














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon