Szőcs Géza: 1981 decemberétől kezdve jelent meg, 11 hónapon keresztül földalatti körülmények között az Ellenpontok. Az Ellenpontok ún. kemény magja a következőkből állott: Ara-Kovács Attila Nagyváradon élő, akkor munka nélküli filozófus, Tóth Károly biológiatanár és jómagam. A szerkesztésben kevésbé, de az előállításban aktív részt vállalt Tóth Károlyné Tóth Ilona, és voltak aztán barátok, jó ismerősök, akik munkatársai voltak az Ellenpontoknak, kéziratokat adtak, és terjesztették ezt a földalatti politikai folyóiratot. Ezek között megemlíteném például Tőkés László akkori dési segédlelkészt. A közvetlen szerkesztésben ugyan nem vett részt, de ehhez a csoporthoz tartozott Marius Tabacu zongoratanár.
Egyfolytában találtak valamiket
Marius Tabacu: Baráti viszonyban voltam az Ellenpontosokkal, annak dacára, hogy az elején még nem tudtam, hogy kik az Ellenpontosok.
Megrázó, de kellemes meglepetés volt, hogy a barátaim csinálják az Ellenpontot. Én Szőcs Gézával és részben Ara-Kovács Attilával is eléggé szoros kapcsolatban voltam. Szerveztünk egy aláírásgyűjtést a Ion Lancranjan-könyv ellen, amely egy olyan hőskori akció volt. Egy csomó ember kötélnek állt, sajnos a rövid idő alatt nem tudtunk szélesebb gyűjtést szervezni, féltünk attól, hogy lebukunk, mielőtt ezt nyilvánosságra hozzuk.
Hangsúlyok: Volt-e valamilyen következménye annak, hogy részt vettél ebben az akcióban?
M. T.: Hát igen. Az érdekes az volt, hogy az akkori szokás szerint sohasem arról beszéltünk, amiről szó volt. Engem először valamikor ’83 vagy ’84-ben vittek a Securitatéra, tehát hosszú idő telt el, amire előszedtek. Én is csodálkoztam, hogy mi ez a nagy csend körülöttem, amikor egyszer eljöttek hozzám. Szó sem volt sem az Ellenpontokról, sem a Lancranjanról hosszú ideig, házkutatást rendeztek nálam. Látszólag meg voltak elégedve azzal, amit találtak. Egyfolytában találtak valamiket, és amikor valami még rázósabbat találtak a házamban, akkor az előző valamit elfelejtették. Először valamilyen régi, múlt századi történelemkönyvet találtak, azt mondták, ez borzasztóan súlyos dolog. Aztán megtalálták valami kéziratomat, azt a könyvet el is felejtették. Már nem is tudom, hogy az első házkutatásnál mit vittek el a házamból. Bevittek, többször kihallgattak, és a második kihallgatásunk vége felé kibújt a szög a zsákból, hogy itt tulajdonképpen a Lancranjan-ügyről van szó, amiről nem is volt mit faggatni, mert mi azt úgy csináltuk, hogy aztán mindent nyilvánosságra hoztunk, minden világos volt. Csak attól féltünk, ismétlem, hogy nehogy azelőtt bukjunk le, hogy ezt nyilvánosságra hozzuk.
Hangsúlyok: Adminisztratív intézkedések nem értek az iskolában, ahol tanítottál?
M. T.: Nem sok. Kivéve azt, hogy a prémiumosztásnál nem voltam semmiféle listán, de különben nem volt semmi.
Hangsúlyok: A dolgok azért nem zajlottak ilyen csendesen. Marius Tabacu házát több mint tízszer kutatták át, folyóiratait, könyveit, levéléit, kéziratait elkobozták. Figyelték és fenyegették.
A nagyvilág szeme
Szőcs Géza: A nyolcvanas évek legelején a kisebbségi kérdés nemzetközi jogi rendezettsége távolról sem volt összehasonlítható a maival, tehát azt kell mondanom, hogy tíz év alatt rendkívül nagyot haladt előre a világ a kisebbségi jogok kanonizálása és intézményesítése területén. Az Ellenpontnak folyamatosan nőtt a példányszáma, és nőtt a terjedelem is, javult a minőség is, nőtt az olvasottság és az érdeklődés annyira, hogy ’82 nyarára a titkosszolgálat első számú feladatává vált az Ellenpontok felgöngyölítése. Lázasan nyomoztak farkaskutyákkal, hogy ezt a vállalkozást földerítsék és elfojtsák.
Hangsúlyok: És sikerült-e nekik?
Sz. G.: Sikerült földeríteni, és sikerült elfojtani. Noha itt meg kell mondanom, hogy még a letartóztatásunk, majd szabadon engedésünk utáni periódusban is megjelent egy Ellenpontok-szám, de ma már bevallhatjuk, hogy ezt csak félig-meddig szerkesztettük, inkább mások állították össze a kósza hírek, információk alapján, és úgy adták neki ezt a címet, hogy Ellenpontok 9. szám. Ezzel véget is ért az Ellenpontok története, viszont ma már világosan látjuk, hogy az a hullámverés, amit ez az ügy keltett, messze túlnyúlt a határokon, fölrázta valamelyest a hazai magyar közvéleményt, és kapkodásra késztette a román diktatúra rendőri erejét, és körbejárva a világot mindenhol megismertette a felelős tényezőkkel ezt a problémát, ami az erdélyi magyarság problémája volt akkor, a nyolcvanas évek elején.
Hangsúlyok: Önöket milyen következmények sújtották az Ellenpontok megjelenése után?
Sz. G.: Itt hadd említsek meg még néhány nevet. Elsősorban Keszthelyi Andrásét, aki legközelebb állt a folyóirat kemény magjához, és aki ugyancsak nagyon sokat szenvedett. Megemlíteném még Józsa Mártát, de persze volt olyan szerző, akinek a nevét mind a mai napig nem dekonspiráltuk. Ő nem akarta, s mi ezért nem tartottuk lehetségesnek. A folyóirat szerkesztőit és közelebbi munkatársait egytől egyig rendőri atrocitások, majd később adminisztratív atrocitások érték, s ezek aztán végigkísérték, és bizonyos értelemben meghatározták az életüket. Sokat vitatták ezt a kérdést, hogy hogyan lehetséges, hogy az Ellenpontok szerkesztője és munkatársai végül is nem kerültek börtönbe. Az imént említett nemzetközi hullámverés, az, hogy közvetlenül a lebukásunk után Aczél György járt Bukarestben, az, hogy január elején Lawrence Engleburger, az akkori amerikai külpolitikai főtanácsadó járt Bukarestben, és azonkívül a legkülönbözőbb oldalról jövő diplomáciai nyomás és a nyilvánosság nyomása odahatott, hogy lezárták az ügyet azzal, hogy ennek a társadalmi veszélyessége úgyis nulla, hiszen ki venné komolyan nálunk a szocializmus megdöntésének kísérletét. Így próbálták magukat fölmenteni, hiszen ennél valóban jóval kevesebbért súlyos börtönéveket osztogattak, de itt is bebizonyosodott az, hogy a legfőbb fegyverünk a nyilvánosság. Azt kell mondani, hogy még ma is. Az, amiről a nagyvilág tud, az, amin a nagyvilág szeme rajta van, az védettebb, mint az, ami eldugott, ami rejtettebb régiókban van.
Tőkés és az Ellenpontok
Hangsúlyok: A szerkesztők, közreműködők nevét hosszú ideig a még valamennyire beavatottak sem ismerték. De volt egy név, amelyet akkoriban kapott fel a világ. Az 1980-as évek elején a Kolozs megyei Désen intenzív magyar kulturális élet indult be. Volt színjátszókör, táncház, tánccsoport, vallásóra. A szokatlanul pezsgő tevékenységre természetesen a hatóságok is felfigyeltek. Az akció élén Tőkés László akkori dési másodlelkész állt. Mint utólag kiderült, ő is kapcsolatban állt az Ellenpontokkal.
Tőkés László: Külső munkatárs voltam, nem tartoztam a szervező és szerkesztő maghoz, akik tudomásom szerint nagyváradi illetőségűek voltak. Én a ’89-es változások előtt mindvégig kimondottan egyházi oldalról közelítettem meg közéletünk, népünk, kisebbségünk, erdélyi magyarságunk kérdéseit, úgy ítéltem, hogy mint rész az egészet, úgy képviselhetem egyházi téren munkálkodva egyetemes érdekeinket. Ebből következik, hogy kifejezetten egyházi vonatkozásban kapcsolódtam az Ellenpontokhoz, és egy nagylélegzetű egyházi helyzettanulmányt írtam, amely meg is jelent az Ellenpontok valamelyik számában. Nem tudtam előre, hogy hol fog megjelenni, de tudtam, hogy százszázalékos közlés számára írom a tanulmányomat. Annyira zárt és bizalmas volt az Ellenpontok szervezése, hogy még engem sem vontak be, nem tudom, mások ezzel hogy vannak, valószínű, hogy még vannak mások is, akik nem tudták, hogy hova írnak, de bennem megvolt a bizalom Szőcs Géza iránt, aki kérte ezt az anyagot, és ezért rendelkezésére bocsátottam. Később tudtam meg mindent, amikor lebuktam, úgymond. Jöttem Nagybányáról ’83-ban, éppen udvarolni jártam Nagybányára, és ahogy leszálltam a vonatról, a dézsi állomáson körülvettek, és bevittek a Securitatéra. Ez reggel történt, a napomat a Securitatén töltöttem, idő kellett, amíg rekonstruáltam magamban, hogy egyáltalán mibe is csöppentem bele. Persze akkor már tudtam, hogy hova írtam, és akkor már zúgta a rádió az Ellenpontok hírét, és ismertette a madridi pontokat, tehát hamar ráébredtem, hogy miről is van szó. Akkor már Désen másodlelkészi állásban voltam, tulajdonképpen rendes dézsi lelkésznek számítottam, és ezért is volt nehéz eltávolítani. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert nem lett volna semmilyen jogalap eltávolítani engem Désről, mivel megválasztott végleges státusban voltam, a segédlelkész viszont bármikor eltávolítható. Nos, ekörül bontakozott ki nyilvánvalóan főleg az Ellenpontok kapcsán az a hajsza, amelyet nevezhetnék első ostromnak, hogyha Temesvár ostromáról azt írtam, hogy az a második és végleges. Ez az ügy, valamint az akkor már céltudatossá, rendszeressé és koncepciózussá váló ellenállási és szervezkedési munkám tett elviselhetetlenné a város és az egyházi hatóságok, illetve a Securitate számára, és az Ellenpontokkal kapcsolatos bekísérésem és a kihallgatás-sorozatok jelentették a nyitányát az eltávolításomnak, ezt követte az egyházi fegyelmi beindítása. Az akkori egyházi hatóságok szorosan kollaboráltak a Securitatéval, amelynek eleve feltett szándéka volt eltávolítani az állásomból, illetve Désről.
Megerősítést nyert az a tudat, hogy többen több helyen egyféleképpen gondolkoznak, keresik egymást és cselekszenek. Nagy büszkeség volt számomra, hogy Romániában az első szamizdat-folyóirat éppen a miénk volt, és ebben nekem is részem volt.