Lengyelek és zsidók az Anders-hadseregben
Magyar irodalombarátok talán elsősorban Kardos G. György Avraham Bogatir-trilógiája alapján tudnak a Szovjetunióból evakuált lengyel hadseregben kialakult ellentétekről. Anders tábornok Moszkva és a londoni emigráns kormány megegyezése után, 1941 őszén kezdte el szervezni hadseregét a Szovjetunió területén fellelhető lengyel állampolgárokból. Kezdettől fogva konfliktusokról érkeztek jelentések. A zsidó származású katonák antiszemitizmussal vádolták lengyel társaikat, míg a lengyelek azt vetették a zsidók szemére, hogy a szovjet megszállás alatt illojálisan viselkedtek a lengyel állammal szemben, és ez a hozzáállásuk később, a kivonulás után is megmaradt. Az első tanulmányban e kölcsönös vádaskodásoknak eredt a nyomába Kersten, korabeli diplomáciai levélváltások, feljegyzések, naplórészletek segítségével.
A szerző először a lengyel vádakat vizsgálja. A lengyelországi zsidók egy szociológiailag jól behatárolható csoportja valóban pozitív érzelmekkel fogadta a Ribbentrop–Molotov-paktum következtében lengyel földre lépő szovjet csapatokát, amiben nem kis része volt a II. Lengyel Köztársaság utolsó éveiben megerősödő antiszemitizmusnak és a sikeres szovjet propagandának. Az is igaz, hogy a megszállt területeken berendezkedő NKVD kezdetben számíthatott a helyi lakosság egyes csoportjainak együttműködésére, a szovjetbarát elemek lelkesedése azonban menten alábbhagyott, mihelyt megkezdődtek a tömeges deportálások. Lengyel állampolgárok százezreit telepítették távoli munkatáborokba vagy kolóniákba, ahol a lengyel panaszok szerint a zsidók szintén nemtelenül viselkedtek: szabotálták a munkát, lopták az élelmiszert, és besúgói feladatokat láttak el.
A lengyelek bűnlajstroma nem kevésbé impozáns. Minden lehetséges módon üldözték és gyalázták zsidó honfitársaikat azok elmondása szerint, s a legádázabb hányattatások közepette is ügyeltek arra, hogy sorstársaik lehetőleg még náluk is kedvezőtlenebb helyzetbe kerüljenek. A zsidók mindebben a „hagyományos lengyel antiszemitizmus” megnyilvánulását látták.
Nyilvánvaló, hogy a kölcsönös vádaskodásoknak volt valóságalapja, de utólag nem állapítható meg pontosan, milyen mértékben kell hitelt adni a felek állításainak. Feltűnő azonban, hogy zsidók és lengyelek milyen szelektíven, mert csaknem kizárólag negatívan értékelik egymás viselkedését. Az Anders-hadseregről nyert információk kontrolljaként Kersten összehasonlítja a német és a szovjet megszállási övezetek lakóinak megnyilatkozásait is, amelyekből kiderül, hogy a szovjet zónában élő lengyelek ugyanolyan képet festenek a zsidókról, amilyet a német zónában élő zsidók a lengyelekről. A másik mindig a megszállók kiszolgálójaként tűnik fel, akinek az árulása nagyobb fájdalmat okoz, mint az elnyomók repressziói. Olyan benyomás alakul ki, hogy a háborús agresszor mellett van egy „pótellenség” is, mindig az, aki az adott megszállási övezet lakói számára előnyösebb helyzetben lévőnek tűnik.
Az okkupációs pszichózist elemezve Kersten rámutat arra, hogy mindkét fél a totális fenyegetettség árnyékában érzi magát, a másik részéről őt érő sérelmeket ezért éli meg hatványozottan. Közbevethető lenne, hogy a lengyeleket nem fenyegette holocaust, ezért az ő reakcióik kevésbé igazolhatóak, ez azonban nem ilyen egyszerű. A független lengyel államot alig 20 éves fennállása után ismét lerohanta két hatalmas szomszédja. Ezzel másfél évszázados trauma éledt újjá. Az Európa térképéről újra leradírozott lengyel állam visszaállításáért millióknak kellett meghalniuk, ezért a lengyelek „szubjektív mártíromságának” a mértéke nem kisebb a zsidókénál, holott objektíve a lengyel veszteségek nem sorolhatók ugyanabba a kategóriába, mint a holocaust. E szempont figyelembevétele némileg segíti a tájékozódást a háború utáni lengyel történelemben, s érthetőbbé válhatnak olyan problémák, mint például legutóbb az auschwitzi karmelita templom ügye.
Az Anders-hadseregen mint sajátos kényszer-mikrotársadalmon belüli, ellentéteket külső tényezők is befolyásolták. Több jel mutat arra, hogy a kölcsönös előítéleteket Sztálin igyekezett kihasználni. 1941 őszén kezdték el kiengedni a szovjet táborokból a leendő lengyel hadsereg katonáit, de furcsa módon először a zsidókat indították útnak, akik közül korábban sokan nem vettek részt tartalékos kiképzésen, és nem is éreztek elhivatottságot a katonáskodáshoz. 1942 tavaszára a szovjet vezetésben kezdett körvonalazódni egy kommunista vezetésű lengyel hadsereg koncepciója, mely hatékonyan ellensúlyozhatná a londoni emigráns kormány befolyását. Ezért hátráltatni kezdték az Anders-hadsereg egységeinek feltöltését, félreirányították a gyülekezőhelyre indított vonatokat. Az NKVD tisztjei élénk agitációt fejtettek ki a lengyelek körében, komor színekkel ecsetelve egy háború utáni lengyel jobboldali kormány várható politikáját. Nem mulasztották el megemlíteni azt sem, hogy az antiszemita Anders-hadsereg nem tart igényt „nemzetidegen” elemekre, ellenben a legyőzhetetlen Vörös Hadsereg oldalán hamarosan egy új katonai egység fog megalakulni a lengyelek számára, mely minden demokratikusan gondolkodó ember előtt nyitva áll.
Az Anders-hadseregen belüli lengyel–zsidó ellentétek akkor érték el tetőpontjukat, amikor a Közel-Keleten Nyugat felé vonulva megpihentek Palesztinában. Itt megkezdődött a zsidók tömeges dezertálása, amit ők a hadseregen belüli antiszemitizmus fokozódásával, lengyel katonatársaik a cionista agitációval magyaráztak. Azok a katonák, akik a zsidó identitást választották, elhagyták egységeiket, tehát a konfliktus alábbhagyott, majd megszűnt. Az Anders-hadseregen és áttételesen a lengyel emigráns kormányon rajta maradt az antiszemitizmus bélyege, a lengyel közvélemény egy része pedig megerősödött abban a meggyőződésében, hogy „a zsidók” csak addig kötődnek Lengyelországhoz, amíg önző érdekeik megkívánják.
A kielcei pogrom
A világháború befejezése a lengyelek számára nem az általuk várt végkifejletet hozta cl. Az ország szovjet megszállás alatt maradt, s kommunista aktivisták maroknyi csoportja látott hozzá az új rend kialakításához, a társadalom elenyésző támogatása, s helyenként nagyon is aktív szembenállása mellett. A szovjet katonai erőfölényre támaszkodva megkezdődött a fegyveres és politikai ellenzék leküzdése, aminek eredményeként az ország egyes területei továbbra is hadszíntérként funkcionáltak. Kvázi hadiállapot állt fenn, így a pótellenségképző mechanizmusok nem szűntek meg működni. Az elkeseredett és frusztrált lakosság a háború előttről és a háború idejéből örökölt mítoszokból kialakította a hatalom = zsidók egyszerű képletet. Az igazgatási apparátusban, a közéletben, és nem utolsósorban az elnyomó gépezetben valóban fontos posztokat töltöttek be zsidó származású személyek, ennek azonban nem volt különösebb jelentősége: azok a vezetők is zsidónak minősültek, akik a legszigorúbb nürnbergi előírásoknak is megfeleltek volna. A háború előtti antiszemiták a zsidót nevezték ki ellenségnek, az új helyzetben a gyűlölt, idegen eredetű hatalom lett „zsidó”.
A feszültségeket tovább fokozta, hogy a Szovjetunióból és más országok koncentrációs táboraiból elkezdtek hazatérni a túlélők. A lengyel lakosság egy része a háború után befejezett tényként kezelte a zsidók eltűnését, s a „zsidóvagyonon” megosztozott. Ezért az ebben érdekeltek egyre növekvő ellenszenvvel szemlélték a repatriálást, s csakhamar súlyos konfliktusok robbantak ki. A háborút követő két évben pogromok hulláma söpört végig Lengyelországon, több száz halálos áldozatot követelve. Közös jegyük, hogy közvetlen kiváltó okuk a helyi lakosság körében élő legsötétebb hagyomány, a vérvád volt.
Egy eltűnt (szülei tudta nélkül rokonlátogatóba ment) kisfiú felkutatása ürügyén tört ki a legnagyobb, 42 halottat és több tucat sebesültet követelő pogrom Kielcében. Az esetet számos momentum teszi különössé, ezért a mai napig találgatások tárgya.
A pogromhullám másik sajátossága az volt, hogy az atrocitásokban jelentős szerepet töltöttek be a helyi rendfenntartó erők tagjai, mintegy a hatóság tekintélyével támogatva a zsidók elleni fellépést. Így történt ez Kielcében is. A rendőrség parancsnoka járőrt küldött a városi Zsidó Bizottság épületéhez, hogy vizsgálják ki a hozzátartozók bejelentését, miszerint a kisfiút ott tartják fogva. A járőr útközben széltében terjesztette, hogy éppen a zsidók által rituális célból elrabolt keresztény gyermeket mennek kiszabadítani. Hamarosan több száz fős tömeg gyűlt össze az épület előtt, ahol a bentlévők elbarikádozták magukat. A rendőrök támogatására katonai erősítés érkezett, sőt a városi Közbiztonsági Hivatal civil ruhás munkatársai is elvegyültek a tömegben, a kedélyek azonban nem csillapodtak. A tömeget mindaddig sikerült féken tartani, míg a rendőrök be nem törték az épület kapuját. Ekkor kezdődött az órákig tartó mészárlás, amelyben néhány hatósági személy is tevékenyen részt vett.
Az eseménnyel foglalkozó kutatók mindegyike felhívja a figyelmet a dátumra: 1946. július 4-e, vagyis négy nappal a formálisan az ország jövőjét eldöntő népszavazás után. Ez lett volna az első nyilvános erőpróba, melynek eredményét felmutatva a kommunisták vezette „demokratikus blokk” bebizonyíthatja, hogy az ország népe az általuk elképzelt átalakulások mellett van. A népszavazás a minden eszközt felvonultató kampány és az ügyesen feltett kérdések ellenére sem hozta meg a várt átütő sikert, az eredmények meghamisítása pedig kiváltotta a nyugati demokráciák tiltakozását. A pogrom tehát kapóra jött: jótékonyan elterelte a nemzetközi közvélemény figyelmét a referendumról, a lengyel hatóságok pedig igazolhatták általa a „földalatti reakcióra” mért csapások fokozását. A hatalom nagyszabású sajtóhadjárat keretében a jobboldali ellenzéket tette felelőssé a történtekért, az ellenzék pedig válaszul a hatóságokat vádolta provokációval. Később megszületett egy harmadik, abszurd teória is: a pogrom a cionisták akciója lett volna, akik így akarták kivándorlásra ösztökélni a tétovázó zsidókat.
Az események rekonstruálása és az érvek felsorakoztatása után Kersten számára az az állítás tűnik legkevésbé támadhatónak, hogy a pogrom spontán módon tört ki, de politikai tényezők azon melegében és hosszabb távon is igyekeztek saját céljaikra felhasználni. Természetesen, mint a népi demokráciák tisztázatlan történései vizsgálatánál igen gyakran, felvetődik a szovjet titkosszolgálat esetleges szerepe is. A tetszetős összeesküvéses elméletek elemzése során azonban Kersten óv attól, hogy e kémhistóriák eltereljék a figyelmet a legfontosabb kérdésről: milyen is az a társadalom, ahol kisvárosi péksegédek és rakodómunkások gyermekeket és öregeket gyilkolhatnak halomra.
1968
Komoly erőpróbát jelent a történészek számára az 1968-as értelmiségellenes és antiszemita kampány feltárása. A bizonyítható tényekkel dolgozó történésznek fontolóra kell vennie a kérdést, hogy a történelmi félmúlt megközelíthető-e egyáltalán objektív, szigorúan tudományos eszközökkel. A pártállam évtizedeiből egyelőre viszonylag kevés megbízható dokumentum áll rendelkezésre, részben azért is, mert a szálak elvarrása érdekében egészen Moszkváig kellene elmenni. A történész, hogy kiegészíthesse szegényes anyagait, kénytelen idős, beteg, volt pártfunkcionáriusok és aktívan politizáló hajdani ellenzékiek szubjektív memoárjaira és szintén nem elfogulatlan, oral history típusú megnyilvánulásaira támaszkodni. Ráadásul a hálátlan utókor elsősorban a politika kacskaringóira kíváncsi, miközben hiányoznak a rendszerezett ismeretek a gazdaság és a kultúra hétköznapjairól, a társadalomban lezajló folyamatokról, ahogyan nincsenek elfogadható elemzések a szovjet típusú rendszerek makrostruktúráinak működéséről sem, holott mindezek nélkül aligha értelmezhetők a felszínen zajló események. A hatalom és az ellenzék egyes csoportjainak legendás összeütközéseiről szóló dolgozatok megfelelő pillérek híján a levegőben lógnak.
A lengyel ’68 eseménytörténetét sikerült már kielégítően feldolgozni, a mélyebb összefüggések kutatása azonban óhatatlanul ismét az összeesküvéses elméletek útvesztőjébe vezet. 1968 márciusában a rendőrség brutálisan beavatkozott a cenzúra és a társaikat ért repressziók miatt tiltakozó egyetemisták ellen, amit újabb tiltakozások és újabb rendőri akciók követtek, s a hatóság fellépése rövid idő alatt féktelen hecckampánnyá terebélyesedett. A kampány következtében ezrek veszítették el egzisztenciájukat, és a kialakult légkörben tízezrek választották az emigrációt. Az események okaként a kutatók a hatalmi eliten belül pattanásig feszülő ellentéteket jelölik meg. A legelterjedtebb hipotézis Mieczyslaw Moczar belügyminiszter és „partizánjai” (volt ellenállókból álló „nemzeti kommunista” érdekcsoport) provokációját tételezi fel a háttérben, melynek célja Gomulka első titkár és híveinek eltávolítása volt. A folyamat azonban hamar irányíthatatlanná vált, s amikor a „fiatal titkároknak” nevezett harmadik érdekcsoport, élén Edward Gierekkel, nem támogatta Gomulka megbuktatását, a kísérlet kudarcot vallott. A hatalom csúcsán lévők helyzete másfél év múlva, a tengermelléki sortüzek után vált tarthatatlanná.
’68 megközelítéséhez ismerni kell a nemzetközi helyzet vonatkozásait is. Az 1967-es izraeli–arab háború, mely a zsidó állam elsöprő győzelmével végződött, súlyos presztízsveszteséget okozott a Szovjetuniónak, az arab világ nagyhatalmi patrónusának. (A világpolitika változásai iránt fogékony lengyel kortársak ezt így fogalmazták meg: „A mi zsidóink megverték az ő arabjaikat.”) A Szovjetunió és szövetségesei (Románia kivételével) megszakították diplomáciai kapcsolataikat Izraellel, s a cionizmus leküzdésének szükségességéről szóló szovjet tanítás bekerült a kötelezően sulykolandó tételek közé. De nem minden tanítvány sajátította el az anyagot. Az anticionizmus, mely úgymond nem egyenlő az antiszemitizmussal, mert megkülönböztet „jó” és „rossz” zsidót (ez utóbbi a cionista), termékeny talajra hullott Lengyelországban, ahol beleillett néhány, már hosszabb ideje tartó folyamatba.
A hatvanas évek közepére érett meg a helyzet arra, hogy a rendszerbe integrálódni tudó és akaró lengyel nemzeti erők visszatérjenek a politikai életbe. A szocializmus építésének első szakaszában represszionált és margóra szorított csoportok (köztük a szélsőjobboldal képviselői is, akiknek előretolt állása a FAX nevű katolikus, az egyház ellensúlyozására létrehozott szervezet volt) az ötvenes évek végétől jobbára a fegyveres testületekben építették ki pozícióikat, jelentős részben zsidó származású funkcionáriusokat szorítva ki. A pártállami apparátus előnyösebb posztjait azonban nem sikerült megszerezniük, mert a rendszerben nem működött olyan szelekciós mechanizmus, amely ezt lehetővé tette volna.
Ugyanebben az időszakban kezdte hallatni a hangját a negyvenes, tehát a nómenklatúrában fiatalnak számító, plebejus származású káderek csoportja, akik markánsan nem kötődtek ugyan háború előtti politikai irányzatokhoz, ám annál nagyobb ambícióik voltak a hatalom megszerzését illetően. E jelentős érdekcsoport felemelkedését a karrierjüket az ötvenes évektől datáló, felelős tisztségeket betöltő idősebb elvtársak gátolták, akiknek testületi elmozdítására nem volt lehetőség.
A hatvanas évek második felére a rugalmatlan Gomulka-féle pártvezetés stabilitását kikezdte a több oldalról rá nehezedő nyomás. Az első titkár számára a legnagyobb gondot és zavart a párton belüli revizionisták megerősödése és a csehszlovákiai reformmozgalom okozta, amit Gomulka nem értett meg, és régi kommunista éberségével ellenforradalmi előretörésnek minősített. (Klasszikus megfogalmazása szerint: „A revizionizmus a kommunizmus tüdőgyulladása.”) Ezenkívül érzékelhető volt az új erők apparátuson belüli mozgolódása, visszajelzések érkeztek, hogy a társadalom elégedetlenkedik a rossz életkörülmények miatt, vezető értelmiségiek petíciókat fogalmaztak a kultúra helyzetének javítása érdekében, s az egyetemi ifjúság körében újbalos csoportok aktivizálódtak. Nyilvánvalóvá vált, hogy hamarosan szükség lesz a problémák megfelelő „kezelésére”.
Amikor a magát lépéshátrányban érző Gomulka eldöntötte, hogy a belügyi erők a rájuk jellemző elkötelezettséggel számolják fel a diákmozgalmat, a csak egy nagyméretű konfliktus kitörésére váró érdekcsoportok hozzáláttak az őrségváltás végrehajtásához. Megkezdődött a „revizionista-sztálinista-cionista” káderek és az „élősködő értelmiségiek” elleni hadjárat. A sajtókampány nem túlságosan képzett tollnokai gyakran maguk sem igazodtak el az ellenfeleikre ráaggatott címkék között, a nemzetközi kontextus és a kulturális hagyományok azonban azt idézték elő, hogy az „anticionista” jelleg domborodott ki leginkább.
A kulisszák mögötti politikai játszmákról ma még keveset lehet tudni. Kersten ’68-cal kapcsolatban a tágabb összefüggésekre hívja fel a figyelmet. Az antiszemita kampány a központi szervektől indult ki, a központi sajtóban zajlott, s ahogyan a siker a középkáderek fejébe szállt, terjedt tovább a közélet más színtereire is. Mindezek alapos taglalása rendkívül fontos, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a kampánylovagokon és a represszionáltakon kívül még kb. 28 millió állampolgár élt Lengyelországban, akiknek a reakcióiról csak szórványos feljegyzések vannak. A néma társadalom akkori attitűdje ma már nehezen rekonstruálható. A rendelkezésre álló adatok alapján egyelőre olyan kép rajzolódik ki, hogy a korabeli „átlagembernek” nagy gondot okozott a revizionistáknak a „helyes úton” járó kommunistáktól való megkülönböztetése, ahogyan a cionista veszedelem helyett is inkább a napi kenyérgondok kötötték le figyelmét. Míg a pártsajtó nagy kelendőségét akkori propagandisták az irányvonal népszerűségével magyarázták, a mai kutatók inkább a dolgozók higiéniai szükségleteit emelik ki. Sokatmondó az a tény is, hogy a lengyelországi ciklikus válságok során 1956, 1968, 1970, 1976, 1980) csak ’68-ban jelent meg hangsúlyozottan az antiszemitizmus, a többi alkalommal, amikor az indulatok spontán kitöréséről vagy alulról szerveződő tömegmozgalomról volt szó, csupán elszigetelt esetek fordultak elő.
- Szemle [6]