A privatizálás szónak évekkel ezelőtt egészen más jelentése volt – legalábbis a sajtóban –, mint manapság. A többnyire mindenki által elfogadott konvenció szerint – annak idején – az újságíró nem írhatott, nem beszélhetett magánéletéről, nem keverhette össze „privát” dolgait a közügyekkel, még akkor sem, ha azok valami módon esetleg egybe is csúsztak. Végeredményben privatizálásnak számított az is, ha valaki olyasmiről közölt hírt vagy véleményt, amelyben – ha nem is „intimen”, de professzionálisan – elköteleződött, vagy amelyhez az érintőlegességen túl valami köze volt.
Gondolom, így van ez ma is, de én bátran privatizálok. Egyrészt azért, mert nem vagyok újságíró, másrészt, mert nem tehetek mást, hiszen mindig is privatizálok a dolgok eredendő természeténél fogva.
Az ugyanis, mellyel itt szinte minden héten kitöltők majdnem egy lapnyi (kolumnista a kolumnát?) üres papírt, az a legintimebb és legmagánabb privátszféra szemérmetlen kigőzölgése. A képzőművészetről mostanában beszélni nem jelent itt mást ugyanis, mint előhozakodni a személyes lét sirámaival és örömeivel, kéretlenül és némiképpen tolakodóan feltárulkozni, bizonyos fontoskodástól sem visszariadozva helyet kérni (könyörögni) a kultúra spájzának alsó polcán, a lejárt szavatosságú esztrádkonzervek meg a szárított folklór között. Inkább mögött. Mögött, és a kudarcot eleve bekalkulálva.
Szóval, a képzőművészetről írni és beszélni a szó lehető legszorosabb értelmében l’art pour l’art cselekedet, reputációja vagy haszna csak akkor van, ha beleszűrődik némi politika vagy, de ez elképzelhetetlen, ha fölszaglik körülötte valami csekélyke pénz.
Én például ebbe – alkatilag bizonyára predesztináltan – réges-régen belenyugodtam. És nem azért, mert nemigen lehet ellene tenni, hanem mert magam is megértettem az új idők új szavát, miszerint aki hülye, haljon meg. Márpedig, aki a közmegítélés szerint nem létező dolgokkal foglalkozik, az hülye. És az vagy privatizáljon, tehát beszéljen magában, magáról, magának, vagy…
Efelől egyébként a kultúrpolc szorgos kis gazdasszonykái sem gondolkodnak másként. Hosszú és lelkiismeretesnek mondott kínlódás után a november 7-i Magyar Nemzetben nyilvánosságra hozták a Magyar Könyv Alapítvány kuratóriumának döntését arról, mely könyvek megjelentetését támogatja a Művelődési és Közoktatási Minisztérium közvetítésével és közbejöttével, de mégiscsak közvetlenül az állam. Talán feltűnt a sok „köz” az iménti mondatban, melyek jelenléte nem (csak) a stiláris szegényességet bizonyítja, hanem annak nyomatékosítását is szolgálja, miszerint a határozatban kommunális szándék, akarat és természetesen ízlés nyilatkozott meg. Vagyis egy közösség döntött egy közösség nevében. S vajon hogyan, már ami a némely privátmániákus mazochisztikus szeszélyét, tehát a képzőművészetet illeti, na, vajon hogyan? Természetesen jól, vagyis nem hagyva kétséget afelől, hogy nekem van igazam, a képzőművészet nem létezik a magyar köz számára, vagy ha igen, az csak tévedés lehet. A 221 támogatott könyv között öt akad, mely az úgynevezett képző- és iparművészettel foglalkozik. Felbukkan ugyan a listán még két kertművészettel és egy építészettel bíbelődni szándékozó munka is, ezek azonban inkább a művelődéstörténet körébe tartoznak. Ennyit lát tehát támogatandónak a köz, s nem többet. Pedig hát – s most paroxizmusba csap a privatizálás, s elhajítom álorcámat – lett volna még mire költekezni: a Képzőművészeti Kiadó, melynek amúgy magam is munkatársa vagyok, ugyancsak pályázott vagy öt címmel, persze hiába, s gondolom, nem egyedül e nemben. Hallom, az Új Művészet Alapítvány sem kapott egy vasat sem könyveihez, nyilván azért, mert éppúgy magánügyeikkel fárasztották a döntnököket, mint mi. Meg talán a terjesztésben sem profik, s az már nagy baj, mert mint kiderült, a jó disztribúció ma fontos szempont. Eigel István festőművész, a kuratórium egyik alelnöke is nagyon tart attól, hogy megfeneklik a terjesztés. „Néha az jut eszembe – mondja a Magyar Nemzet újságírójának –, hogy az általunk támogatott könyvek fél év múlva fillérekért kikerülnek a Rákóczi úti bódékba.” Félelmét azonban kollégái segítségével sikerült elhessegetnie, hiszen juttattak most, az ősszel olyan kötetekre is pénzt, melyek már a kora nyáron 90 százalékos árleszállítással kellették magukat – például a Szabó Lőrinc-levelezés –, ha talán nem is a Rákóczi úton, de vidéki piacokon tömegével. S nem azért, hogy rosszak lettek volna, hanem mert két-három éve némiképpen elkalkulált példányszámban jelentek meg. De erről a kuratórium nem köteles tudni; nem a múlt, a jövő az övé.
Meg például a mienk (mert bánat ide, bánat oda, nem kizárólag a Beszélő olvasóinak jut egy-egy átlapozandó oldal vagy átugrandó hasáb, van még szado-mazochista másutt is), szóval a mienk is a jövő, habár csak magánügyként. A mi torz lelkünk visszfénye marad a képzőművészet publikálása, a mi torz lelkűnkbe kell lassan belenéznie annak, aki valami hírt akar e művészeti ágról. Nem maradt más nekünk, csak az…
- Kultúra [6]