Hírek szerint új filmjének premierjére nemsokára Budapestre érkezik Aki Kaurismäki, a legismertebb finn rendező. A nyugati kritikusok és nézők a hatvanas években, a lengyel, cseh és magyar filmiskolák eredményei láttán hökkentek meg: számunkra hasonló meglepetéssel szolgáltak tíz-tizenkét éve a török–kurd Güney nemzetközi sikerei (török film nyerte Cannes-ban az Aranypálmát, hihetetlen esemény volt!). Mostanában a finn filmektől, a Kaurismäki fivérek alkotásaitól hüledezünk. (A meghökkenés ráadásul most indokoltabb: a lengyel, a cseh és a magyar filmnek a hatvanas évek előtt is voltak hagyományai, jeles rendezői, valódi eredményei, ezeket joggal számon tartották a világban – de török és finn film régebben, legalábbis „művészetként” nem létezett.)
Aki Kaurismäki filmjeit nálunk a Budapest Film forgalmazza, s a Szindbád mozi játssza őket. Máris sokat idézik egyik komédiájának címét: Leningrád kovboj menni Amerika. Ebben egy szörnyű ruházatú és észvesztően „hárés”, égberöhögően hegyesre stuccolt hajú kolhoz-rockzenekar indul Amerika meghódítására a Katyusa meg a Poljuska dallamával. Egy könnyűzenei rádióműsorból most döbbenettel hallom, hogy a Leningrád kovboj/sz/ nem a rendező hagymázos víziója: a valóságban, a filmtől függetlenül is létező zenekar ez, égre törő szörnyhajukkal és fülsértő muzsikájukkal egyetemben. A könnyűzenei szerkesztő ugyan a filmről nem is hallott, de aki látta, bizonyíthatja: a film sodróan és értelmesen mulatságos, a zenekar bár rokonszenves, feledhető.
A Leningrád kovboj egyik amerikai jelenetében feltűnik Jim Jarmusch is. Állítólag ő Kaurismäki felfedezője és támogatója. Stílusukban, humorukban van is valami közös vonás. Jarmusch Éjszaka a Földön című filmjének egyik epizódja bizonyára nem véletlenül játszódik Helsinkiben, hamisítatlan Kaurismäki-figurák között. Némi szenvtelen, távolságtartó irónia fémjelzi mindkét rendező filmjeit. Szánandóan komikus hőseiket nem ki nevetik, hanem együtt ne vetnek velük, bár a „három lépés távolságot” iróniába csomagolt csendes együtt érzéssel is megőrzik. Jó példa erre a Bérgyilkost fogadtam, Aki Kaurismäki e besorolhatatlan műfajú filmje, melynek hőse, az állásából elbocsátott kishivatalnok (Jean-Pierre Léaud), erőtlennek bizonyulva az öngyilkossághoz, bérgyilkost fizet, hogy az végezzen vele. Közben megismerkedik egy lánnyal, s már talán nincs is kedve meghalni, de a megrendelő szava parancs…
Jarmuscht annak idején Wim Wenders fedezte fel és támogatta, ezért sokáig a „kis Wendersként” titulálták – főleg akik nem érezték meg, hogy Wendersszel talán valóban rokon, de saját és erős tehetsége van. Ilyen egyszerűsítő címkézéssel Kaurismäki persze a „kis Jarmusch” lenne – a címke azonban most is durván egyszerűsítő, sőt hamis.
Aki Kaurismäki minden másoktól tanult vagy ellesett stílusmegoldás ellenére teljesen önálló és öntörvényű rendező. Nemcsak a komédia vagy a tragikomédia műfajában alkot tehetséges műveket. A komorabb, hidegebb, sötétebb világ hangulatainak is érzékeny megelevenítője. Itt persze megint más nagy rendezők jutnak a néző eszébe. „Mintha a Jarmusch-filmek posztmodern, new wave-es egyszerűsége vegyülne puritán spiritualizmusával, az ifjú amerikai rendező szelíd iróniája a francia mester kérlelhetetlen komorságával” – írja találóan Báron György Filmvilág-beli portréjában (1991. aug.). A Bresson-hatás, melyet a rendező sohasem tagadott, leginkább a Bűn és bűnhődés meg A gyufagyári lány képsorain érződik. Semmiféle epigonságról, másodlagosságról nincs szó: ez a hatás mélyebb annál, hogysem másodlagosságról beszéljünk: körülbelül úgy hatott rá Bresson, mint a francia művészre Dosztojevszkij. Meghatározó érvénnyel, és nem a stílus szintjén.
A legismertebb finn rendező testvére, Mika Kaurismäki is tehetséges alkotó. Rokonszenves benne, hogy másfajta stílussal, más formai megoldásokkal, más hangulatot sugallva fejezi ki csaknem ugyanazt a világlátást, mint fivére. Mika Kaurismäki Zombi és a szellemvasút című filmje csakhamar szintén látható lesz a magyar mozikban. A Zombi és a szellemvasút hőse Helsinki és Isztambul között imbolyog kísértetként, végül Isztambulban marad, hiába mennek érte finn barátai.
A film már helyszínei, kettős világa miatt is közelről érinthet minket. A szép finn nyelv csak lejtésében hasonlít a miénkre (bár a Jarmusch-film Helsinki-epizódjában egy párbeszéd hallatán: „Mine mennen? /Miért menjünk? Merre menjünk?”/ – legalábbis így értettük – élénkség tört ki a nézőtéren). Nyelvünk gyökere finnugor, de a török rokonságot valló nyelvtudósnak, Vámbéry Árminnak is igaza volt sok mindenben. A mai tudomány sem cáfolja, hogy közünk van a törökökhöz.
Az ősrokonság tudományában kevéssé lévén járatos, Güney Aranypálmája, majd a Kaurismäki testvérek méltó és jogos művészi sikerei óta a filmművészet homályosuló tükrében vélem előbukkanni a finn–magyar–török triptichont. Nem biztos, hogy érzékeny nyugati kritikusok szemében a magyar film „művészi nagyhatalom” marad (már Párizsban sem az egy ideje). Güney egyetlen remekműve és több súlyosan kiváló alkotása óta a török filmet legalább olyan nagyra tartják. Legújabban pedig itt a finn vetélytárs, a Kaurismäki fivérek. Említettem a Zombit: Mika Kaurismäki filmjében sokkal több a líra, a költőiség, a nosztalgia, mint híres bátyja műveiben. Nem hiszem, hogy teljes véletlen volna, ha honát nem lelő hőse, Zombi épp Isztambulban válik kísértetté. Skandinávia szerényebb fertályából menekül, katonai behívó elől, munkanélküliségből valami álomvilág felé: egy proletár Gulácsy. De a mesés Márvány-tengernél új hazát vagy ópium-Nakonxypánt nem, csak lepusztult kocsmákat talál. Északi szegénységből déli szegénységbe. A finnországi jelenetek kemény realizmusa, kopár hangulata után szép és játékos ellensúly Isztambul álomszerűbb, de sehol sem szokványos vagy turistaízű bemutatása. Értékes film, és érdekesen más, mint a sokkal ismertebb fivér filmjei. De a két pólus, Helsinki és Isztambul között félúton, egy pesti moziban még érdekesebb lesz megnézni.
Búcsúznunk kell a magyar filmfölény egykor szívet dobbantó érzetétől. Valamikor párizsi szaklapok többet elemezték Jancsót, mint a francia filmeket. Kevélységünk csökkenőben. Most Európa-szerte inkább figyelnek a török és a finn filmre. Változik a mozitérkép.
- Kultúra [6]