Pár éve még azt nem hitte volna el az ember, hogy megéri a kommunizmus és orosz megszállás végét. Újabban, a rendszerváltás óta meg már azt nem nagyon hiszi, hogy lehet még olyan tele is, aminek nem szorongással, rossz előérzettel, balsejtelemmel várja a közeledtét.
Ezért alighanem a géneket is felelősség terheli. Hiába a híres technikai civilizáció, szuperszonikus repülőgép, légkondicionálás és hitelkártya, legbelülről remegve és rettegve lessük, ahogy jön a tél, a jég, a barlangi medve. Akárcsak őseleink a síkossá lett Istállós-kő oldalán.
Vannak azonban megfoghatóbb félnivalóink is. Hiába mentek el már a tankjaik, az oroszok tele még mindig rémületes. A tél leple alatt Moszkvában, Jelcinnel, Baskíriában, a nekünk is termelő olajmezőkkel, Rjazanyban, az ottani híres lövészgárdánál is történhet valami rossz…
A Nyugat sem a mi telünktől, hanem az oroszokétól ijedezik. Félünk hát, hogy az a kevéske is oda, Keletre megy majd, aminek pedig itt, minálunk lenne a legjobb helye…
Mindezek azonban a homályos ősidőkbe vagy a messzi nagyvilágba vezető nyomok. Aki a félelem és szorongás forrásait kutatja, jól teszi, ha először önmagába mélyed, saját személyével kezdi… Elménk és morálunk nehezen igazodik el még az újszerű, demokratikus és kapitalista világban. Ennek számos jele van.
Zűrzavar és késő bánat
Miközben például az éhségsztrájkolók, a létminimum alattiak Bicskén, más helyeken a halál küszöbéig éhezik magukat, a most alakult Palotás-párt, a sikeresek, lendületesek és életrevalók pártja veszi magának a bátorságot, és a város kellős közepén, nyilvánosan, nagykanállal kanalazza a kaviárt.
Majdnem teljesen tanácstalan vagyok, nem tudok mit mondani… Kádár János mindenesetre betiltotta volna a jelenséget. Azért van a rejtett erdei vadászlak, hogy ott lakmározzon az elit… De közcélból, politikából éhezni sem volt szabad. Aki mégis ezzel próbálkozott, azt elkapták és megtömték, akár a kacsát.
Papíron persze pontosan tudjuk, mit kell tenni az új helyzetben. Aki képes rá, és kedve is van, legyen csak sikerember. Hasson, alkosson, gyarapítson! Csak azután el ne inaljon, amikor közeledik a szegény világ delegátusa, az adószedő…
Ismervén e leckét, valamelyik nap mégis azon kaptam magam, hogy ingerülten kifakadok. Egy csendes budai utcán jártam, és nézegettem a kiírásokat. Szálloda, kishotel, nagyhotel, félmotel, megint szálloda, na, végre egy panzió! Ennyi szálloda, miközben sorban ülnek le a gyárak, áll a vasút, lefelé megy a mezőgazdaság, és nitrátos víztől lesz félnótás a magyar kisgyerek!
Állam-posztszocializmus
„Az államszocializmusban az értelmiség válik vezető osztállyá” – mutatta ki a híres szerzőpár, Konrád György és Szelényi Iván. Nem most persze, hiszen már nincs is államszocializmus. Hanem még 1974-ben írták, ugyancsak romantikus körülmények között. A csobánkai harangozó házában rejtőztek el, és amit nappal írtak, azt éjjel a veteményeskert puha földjébe ásták. Jól tették, mert különben nem menekült volna meg a kézirat a rajtuk ütő politikai rendőrség elől. Nem ezt a könyvet várta tőlük az államszocializmus élére keveredett értelmiség… És mert az uralkodó államszocialista értelmiségnek az égvilágon mindenhez köze volt, így ahhoz is, hogy miket írnak róla, hát megpróbálta elkobozni…
Meg kell hagyni, nem is esik rosszul beleszólni a mások dolgába. E sorok írója például háromszor is deklasszálódott pályafutása során, egymás után háromszor is kihullott az uralkodó értelmiségi osztályból. De ez még mindig kevés, úgy látszik, legalább négyszer-ötször ki kell belőle hullani! Mert még mindig nem érti, illetve érti, de nem képes átélni, hogy az égvilágon semmi köze hozzá, honnét veszi, hová teszi pénzét a szállodás… Hétről hétre magyarázza a polgári társadalmat, de nem érti…
Mások sem mindig értik. Nagyon is szilárdak még az értelmiségi segédbolsevizmus állásai. Pusztán csak mert papírja volt, még nem juthatott a döntések közelébe a diplomás. Átélhette viszont az „össztársadalmi” felelősségét, és amennyiben nem voltak következményei, ő maga is „tervezhette” a társadalmat. Ahogyan sorok írója is eljárt. „Sok lesz öt szálloda egy utcába! Elég oda négy is!…”
Ettől a mentális kedvteléstől fosztana meg bennünket, ha létezne már a polgári társadalom. (S persze attól a lehetőségtől is, hogy rövid személyes kardunkat hosszú kollektív lépésekkel megtoldva, a „nemzetgond” választott hordozóivá fújjuk fel magunkat…)
Pánbosznia
De bárha csak ez a mentalitás akadályozná a magyar polgárosodást! Ez velünk él, belőlünk fakad, nekünk magunknak kell legyűrnünk. Talán még azzal is meg lehetne birkózni, hogy túl kevés a gazdag, túl sok a szegény. Erre számítani lehetett, ha nem is ilyen arányokban…
De arra már nem, hogy közben teljesen alámosódik, berepedezik a politikai alapzat, amire az egész vállalkozás épül, az Európa-kép, a lehetséges világról szóló felfogás. És ezzel együtt a maradék bizalmunk és önbizalmunk is odavész.
Idestova két éve, hogy a volt Jugoszláviában olyan dolgok történnek, melyekről nem hittük, hogy történhetnek. Legalábbis anélkül nem, hogy meghasad a föld, megnyílik az ég, lecsapnak a haragvó olimposzi Zeusz villámai, korszerűbb kiadásban, az F–16-osok, B–52-esek, B–1-esek.
Látván, hogy nem nyílik az ég, megsokasodtak és elszemtelenedtek a zugpolitikusok. Odaát a kisantant előnyeiről, a közelgő vajdasági nagytakarításról értekeznek, itt meg arról, hogy Búvár Kund, a nagy vízi szabotőr, egykoron épp Pozsony közelében védte meg a hazát…
Túl sok már a geopolitikai spekuláció és a katonai felvetés. Egy részük csak költségvetési agitáció, de akkor is túl sok van belőlük.
A sokféle felvetés közül énszerintem Csóti György képviselő úr magánindítványa a legjobb. Itt a sok elhagyott, korhadozó szovjet létesítmény. Jöjjön be a gyorshadtest, a NATO, üljön be a készbe! Akkor bennünket sem mernének provokálni, és nyugati engedély nélkül mi sem rázhatnánk az öklünket…
Az eleven szemlélet
A megállapodás szerint épp a hétvégén kellett volna az öreg Dunának visszakapni a vizét. Egy uszály azonban – mintha hős Zotmund máris ott tevékenykedne – meglékelődött, elsüllyedt, és nem lehet tőle kezelni a zsilipkaput. Ennyit lehet tudni, amikor e sorokat írom. És még ha csúnya játékról lenne is szó, akkor is annál kell maradni, hogy ezt az északi konfliktust a délitől, a boszniaitól és horvátországitól radikálisan eltérő módon kell közelíteni.
Hőn szeretett Beszélőnk stábja az elmúlt héten megszemlélte a létesítményt. Megállapította, hogy borzalmas. Minden magyar büszke lehet, hogy nem mi építettük.
Bent Pozsonyban viszont ízlésesek a kirakatok, nyugati árutól roskadoznak a pultok, szépek a leánykák, rendesen öltözöttek a fiúk Az idősebbek kicsit szomorkásak. Nem ők akarták a válást, hanem a gazdag cseh rokon dobta ki őket…
Ha nem lenne Vladimír Meciar, azt mondanám, hogy teljesen normális, emberarcú társadalom. Szó sem lehet másról, mint tárgyalásról és megegyezésről Bős ügyében…
- A hét üzenetei [6]