Ha számvetést akarunk készíteni a magyar kormány külpolitikájáról, két komponenst kell megvizsgálnunk: a diplomáciát és az ország belső állapotaiból fakadó nemzetközi megítélést.
Európa, térségünk
Ami az Antall-kabinet diplomáciai tevékenységét illeti, leszögezhetjük, hogy az 1992-ben jobb volt, mint a megelőző években. A külügyi kormányzat visszafogottan és már-már ügyesen manőverezett a balkáni válsággal kapcsolatban, és az ősz folyamán helyesen ismerte fel, hogy a bősi konfliktus okozta károk minimalizálásának egyetlen útja, ha a feszültség feloldását megpróbálja nemzetközi döntőbírókra bízni, legyen bármi is annak eredménye. Az ország a lehetőségéihez mérten érvényesíteni tudta befolyását a nemzetközi intézményekben: elsősorban az ENSZ BT-ben és az EBEÉ-ben. Végül is 1992 volt az első olyan év, amikor kikristályosodni látszott néhány olyan alapelv, amit kis jóindulattal középtávú külpolitikai stratégiának nevezhetünk. Ez a stratégia két pilléren nyugszik: tágabban egy integrációs Európa-politikán, szűkebben – az előbbivel szoros összefüggésben – olyan regionális politikai törekvéseken, amelyek a határainkon túli magyar kisebbség sorsát kedvezően befolyásolhatják.
1992-ben vált nyilvánvalóvá, hogy a kormányzat eltökélten az ország elsőrendű külpolitikai céljának az európai integrációban való részvételt tekinti, és ezt a folyamatot nem teszi kockára semmiféle felelőtlen kaland érdekében. Ez pedig azt jelenti, hogy Magyarország egyrészt feltétel nélkül tiszteletben tartja a nemzetközi jogi normákat, másrészt igyekszik mindent megtenni azért, hogy minél aktívabban bekapcsolódjék az euro-atlanti politikai-gazdasági intézményrendszerbe.
Ami a határokon túli magyar kisebbségek ügyét illeti, a magyar kormány felismerte, hogy e kérdés kezelésének legfőbb letéteményesei a határainkon túli magyarság szervezetei, s hogy helyettük vagy pláne ellenükre nem képviselheti érdekeiket. Ezért a magyar kisebbségek érdekében elsősorban a nemzetközi fórumokon keresztül igyekszik fellépni, és ezzel párhuzamosan folyamatosan kész a szomszéd országokkal a kétoldalú tárgyalásokra anélkül, hogy elvtelen engedményeket tenne.
Az Antall-kormány hitelesen (értsd baklövések nélkül) először ebben az évben képviselte ezt a kettős politikai stratégiát, ez a magyarázata annak, hogy az év folyamán mind az ellenzék, mind a kormánypártok részéről szokás volt hatpárti konszenzusról beszélni a külpolitika területén, anélkül hogy valójában rendszeres egyeztetésre került volna sor.
Sok ez vagy kevés, és egyáltalán szükség van-e arra, hogy egy ország külpolitikája a parlamenti pártok széles konszenzusán nyugodjon?
Egyetértés, illúziókkal
Ami az Európa-politikát illeti, az év folyamán több ízben tapasztalhattuk, hogy az integráció kérdésében a legtöbb nyugat-európai ország közvéleménye távolról sem egységes: elegendő csak a dán, a francia vagy a svájci népszavazásra gondolnunk. Hazánkban pillanatnyilag más a helyzet. Az „újraintegrálódás Európába” bár elcsépelt, de még mindig népszerű szlogen. Igaz, a magyar társadalomban nem folytak komoly, széles tömegek által követhető viták a magyar EK-társulásról, sőt még csak előzetes hatásvizsgálat sem készült a társulás várható gazdasági következményeiről. Ilyenformán nem alakultak ki azok az érdekcsoportok, amelyeknek ellenző magatartása politikai pártprogram(ok)ban ölthetett volna testet. Magyarországon az európai integrációhoz ma még ugyanolyan hamis illúziók tapadnak, mint két éve a parlamenti demokráciához: a csillagkoszorús kék lobogó a polgárok zömének pusztán a nyugati középosztály életszínvonalát juttatja eszébe. Így fordulhatott elő, hogy Csurka István és köre – akiknek politikai ideológiájából egyenesen következne a társulás elvetése (l. az író-politikus „Keserű Hátország” című legutóbbi opuszát) –, vagy a Kisgazdapárt egésze nemhogy nem ellenezte, de a parlamentben lelkesen megszavazta a társulási szerződést. (E tekintetben akkor már sokkal rokonszenvesebb a köztársaságpárti Petrenkó János protekcionizmusa – ő volt az egyetlen, aki a társulási szerződés ellen érvelt a Házban –, mert legalább tudja, miről beszél.) Összességében mégis azt mondhatjuk, hogy az ország számára szerencsés, ha a külpolitika alapkérdéseiben nem megosztott. Magyarország kis ország, még akkor is az, ha a határaink mentén lévő államszövetségek széthullásával ’93-ra a nálunk kisebb szomszédok száma meghaladja a nálunk nagyobbakét. Kis ország, korlátozott diplomáciai mozgástérrel, még akkor is az, ha szuverenitása nagyobb, mint bármikor a század folyamán. Az olyan államok számára, amelyek a nemzetközi folyamatoknak inkább megélői, mint alakítói, a diplomáciai kiszámíthatóság előnyösebb, mint a mégoly invenciózus kiszámíthatatlanság. A kormányzat ezt felismerve a korábbiaknál sokkal inkább ügyelt rá, hogy diplomáciája átlátható legyen, és a korábbiaknál sokkal inkább kerülte, hogy külpolitikai vonatkozású kérdésekben tegyen gesztusokat saját jobboldalának. Az ellenzék pedig ugyanezen okból igyekezett kerülni, hogy a kormányt a külpolitika területén szorítsa sarokba. Megtehette, mert a kormányzat a diplomáciában fokozottabb ügyességről tett tanúbizonyságot, mint a belpolitikában.
Sikerágazat?
Mindennek ellenére sem állíthatjuk azt – szemben néhány kormánypárti politikussal –, hogy a magyar diplomácia sikerágazat lenne. Nem állíthatjuk, mert nem nevezhető egy ország külpolitikája sikerágazatnak akkor, ha olyan konfliktusokkal terhelt viszonyban van szomszédaival, mint Magyarország Romániával, Szlovákiával és Szerbiával, s ez még akkor is igaz, ha a viszony elmérgesedéséért a felelősség nagyobb része nem az Antall-kormányt terheli.
Összességében azt mondhatjuk: a magyar kormány külpolitikai stratégiájának az európai integrációra épített pillére eddig masszívabbnak bizonyult a regionális politikáénál.
Néznek!
Még vegyesebb a kép az ország belső állapotából fakadó nemzetközi megítélésének tekintetében. Bár Magyarország, minden nehézsége ellenére, 1992 végén még mindig a térség legstabilabb államának számít, ezt a rólunk kialakított relatíve kedvező benyomást három esemény, illetve folyamat árnyékolja be: a médiakérdés nyomorúsága, a Csurka-tanulmány és kapcsolt részei, valamint a LAÉT népszavazási kezdeményezése a parlament feloszlatására. Mindebből az elsőért teljes egészében, a másodikért részben, a harmadikért áttételesen lehet a kormányt felelőssé tenni.
Bár a fejlett nyugati demokráciákban sem ismeretlen a mindenkori hatalom igyekezete a tömegtájékoztatási eszközök befolyásolására, ne adj’ isten manipulálására, az a brutális törekvés (ami persze lehetne akár még otrombább is), ahogyan a kormány megpróbálja saját szócsövévé csúfítani a közszolgálati médiumokat, vitathatatlanul visszatetszést kelt mértékadó külföldi körökben, és csappantja a magyar alkotmányosságba vetett bizalmat.
A Csurka-tanulmány kapcsán a kormányzat, nevezetesen a miniszterelnök azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy csak fokozatosan és kényszeredetten fordult szembe a legnagyobb kormánypárt alelnökének ásatag és ezúttal már expressis verbis deklarált elveivel. Antall József feltehetőleg először nem hitte el, hogy az MDF-alelnök írói munkásságának újabb része az atlanti térség országainak politikusaiban és üzleti köreiben kérdőjeleket ébreszthet majd a magyar demokrácia fejlettségét illetően, s a Lebensraum emlegetésére érzékeny szomszédok véleménye pedig, úgy látszik, nem érdekelte eléggé ahhoz, hogy azonnal és határozottan cselekedjék. Sajnos azt kell mondanunk, hogy a miniszterelnök kezdeti tétovázása többet ártott az ország jó hírének, mint maga a mű. A kérdés ugyanis nem akként vetődik fel, hogy egy országban, ahol sajtószabadság van, publikálhat-e egy befolyásos politikus fasisztoid tanulmányokat – megteszi ezt Le Pen Franciaországban vagy Haider Ausztriában is –, hanem úgy, hogy miként származhatnak ilyen eszmék egy demokratikus állam legnagyobb kormánypártjának egyik vezető politikusától. Mónus és Potyka urak nézeteivel nem lesz tele a külföldi sajtó mindaddig, amíg nem ők kerülnek kormányzati pozícióba. Az Antall–Csurka-szkandernak a tétje ma már az, hogy a nyugati politikusok szemében besorol-e az ország a kocsmai handabandázók közé, vagy megmarad megbízható partnernek. A helyzetben rejlő veszélyt novemberre a miniszterelnök is felismerte, kérdés, lesz-e elég ereje legalább semlegesíteni pártja jobbszélét.
Ami a LAÉT akcióját illeti, annak keserű gyümölcse csak akkor fog beérni, ha az Alkotmánybíróság alkotmányosnak találná a népszavazási kezdeményezést a parlament feloszlatására. Az elkeseredett létminimum alatt élők s mindazok, akik nyíltan vagy a színfalak mögött támogatják az akciót, valószínűleg nincsenek tudatában annak, hogy milyen nemzetközi következményekkel járna, ha bebizonyosodnék, hogy Magyarországon százezer aláírás összegyűjtésével meg lehet ingatni a parlamenti demokrácia alapjait.
Türelem, szívósság
Mindezek ellenére Magyarország nyugati megítélése relatíve még mindig kedvező, a külföldi tőke még nem bizalmatlan. Ezt persze nem utolsó sorban annak köszönhetjük, hogy Magyarország homogenitása folytán nem tud elemeire hullani, mint Jugoszlávia, Cseh–Szlovákia vagy a Szovjetunió és utódköztársaságai, hogy az elcsurkásodás mértéke paradox módon még nálunk a legkisebb, s hogy egyelőre még nem kell alkotmányos válságok sorozatával számolnunk.
A külügyek szempontjából egyelőre nincs még miért kongatni a vészharangot, de a ’93-as esztendő sok kellemetlenséget tartogathat. A kapcsolattartás Milosevics Szerbiájával, Meciar Szlovákiájával és Iliescu Funarral súlyosbított Romániájával fokozott bölcsességet, Maastricht válsága türelmet és szívósságot kíván a külügyi kormányzattól. Ha a belpolitikai nehézségeken úrrá tud lenni Antall József kormánya, én a külpolitikában optimista maradok. Ha!
- Beszélő [6]