Úgy tűnik, annak az értelmiséginek, aki a társadalmi folyamatokat adekvátan próbálja értelmezni, az értelmezési kísérletet megelőzően el kéne döntenie,: mi az, amit társadalmi realitásnak tekint: az egyén vagy a közösség?
Elméletileg mindkét megközelítési mód elképzelhető. Az egyénre alapozott társadalmi ideológiát a liberalizmus, a közösségre alapozottat a fasizmus, illetve a kommunizmus fejlesztette ki, tette társadalmi gyakorlattá. Az utóbbi kettő sajnos vaskövetkezetességgel. A konzekvenciák jól ismertek.
Ami kevésbé ismert, az az, hogy a vaskövetkezetességgel végigvitt liberalizmus éppoly képtelenségekhez vezetne, mint a fasizmus vagy a kommunizmus. Csakhogy a liberális elméletet soha senki nem kísérelte, mert nem is kísérelhette meg a kommunizmushoz vagy a fasizmushoz hasonló módszerekkel végigvinni. A liberalizmus legszélsőségesebb változatában is nemzeti keretek közt alakult ki. Már maga Stuart Mill sem térhetett ki a gondolat elől, hogy az egyénen kívül a nemzeti közösséget is jogalanynak kell elfogadni. És bár a liberális hagyomány az állam szerepét megpróbálta a minimumra korlátozni, azaz a „nemzeti” közösség önadminisztrációjának illetékességi körére visszaszorítani, a modern állam intézményeinek létjogosultságát soha senki nem vonhatta kétségbe. S az államban nem annyira az egyént, mint inkább az egyének kisebb-nagyobb közösségeit egyesítő pártokat, intézményeket, szervezeteket, gazdasági alakulatokat, önkormányzatokat, pressziós csoportokat stb., azaz az úgynevezett civil társadalmat tette uralkodóvá. Az egyénnek ahhoz, hogy bizonyos érdekeit érvényesíthesse, mindenkor másokkal egyetemben kell fellépnie, s azok, akiket az ilyen csoportok vagy közösségek képviselőül választanak, már nem annyira a saját nevükben, mint inkább az adott közösség nevében lépnek fel.
A gyakorlatban tehát a liberalizmus közelről sem a fizikai személyként értelmezett individuum, hanem a legkülönbözőbb közösségi individuumok (azaz jól körülhatárolt elvek szerint szerveződött jogi személyek) autonóm létezésének garantálásával egyenértékű.
A liberalizmus nagy társadalmi teljesítőképessége éppen abban rejlik, hogy az egyént anélkül emeli végső társadalmi elvvé, hogy a társadalmat alkotó részközösségeket vagy magát a nemzeti közösséget (ez utóbbit a politikai nemzet értelmében) megpróbálná felszámolni. Sőt a részközösségeket és a nemzeti közösséget is az individuumok szabadságának szolgálatába állítja.
A közösségi jogok elve tehát egyáltalán nem idegen a liberalizmustól, még ha ezt a tényt az egyoldalú közösségi ideológiákkal folytatott küzdelmek sorozata el is homályosította némiképp.
Ez a tünet a kelet-közép-európai liberalizmusokra még inkább jellemző. Ezekben az államokban a kommunista és később mindinkább nemzeti-kommunista államhatalom éppen az autonóm közösségeket számolta fel, az egyéni autonómia korlátozása csupán az előbbi lépés egyik következménye volt. A totális állam az egyéni autonómiát is főként azért korlátozta, hogy a virtuális közösségi individuumok, az „ellenzéki” csoportosulások létrejöttének elejét vegye.
A totális állam lerombolásáért harcoló kelet-közép-európai értelmiségieknek harcukat az egyén, a fizikai személy értelmében vett individuum felszabadításával kellett kezdeniük. Úgy tűnt: az egyéni jogok elismerése természetszerűleg vonja maga után a közösségek emancipációját is. Ez azonban nem következett be. S nem csupán nemzetiségi vonatkozásban. A mai kelet-közép-európai átalakulás kulcsproblémájaként fogalmazódik meg a kérdés: miért?
A választ az etnikai és nyelvi kisebbségek jogaival kapcsolatos gondolatmenet segítségével próbáljuk megközelíteni. A kisebbségben élő egyénnek a mai Kelet-Közép-Európában is joga van a nyelvhasználathoz. Ez a jog azonban csupán akkor gyakorolható nyilvánosan is, ha azok az intézmények, melyekkel az egyén kapcsolatba kerül, kötelesek az egyénnek ezt a jogát figyelembe venni. Ehhez azonban az egyéni jogok nem elegendőek, hiszen egyetlen vagy mindössze néhány egyén miatt az intézmények nem kötelezhetőek arra, hogy az illető vagy az illetők nyelvét (is) ismerő hivatalnokokat alkalmazzanak. Egy közösség kedvéért viszont igen. Azt kell csupán eldönteni, milyen számú és milyen hagyományokkal rendelkező kisebbség tekinthető etnikai vagy nyelvi közösségnek. A személyek egyenlőségéből még nem következik, hogy az állam nyelvüket és szokásaikat köteles lenne tiszteletben tartani, illetve, hogy önmagát az adott kisebbséghez tartozó személyek képviselőjének is tekintse.
Az állam a kisebbségekre általában kötelező módon rákényszeríti az úgynevezett hivatalos vagy államnyelvet. Ez a kötelezettség az egyéni jogok alapján szintén nem igazolható, hiszen a többséghez tartozó személyeknek nem joguk az, hogy nyelvüket a kisebbségekhez tartozó személyek beszéljék.
Egyébként semmiféle kötelezettség sem legitimálható egyetlen egyén valamely jogának alapján. A kötelezettségeknek mindig közösségi akaratot kell érvényesíteniük.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában az Alapkötelezettségek címszó alatt (29. cikkely) három pont található: mindhárom esetben a kötelezettség bizonyos közösség jogainak érvényesítéséből vagy tiszteletben tartásának szükségességéből fakad. Az első pont világosan kimondja: „Minden egyénnek kötelezettségei vannak a közösséggel szemben, mely egyedül képes egyéniségének szabad és teljes kibontakozását lehetővé tenni.” A második leszögezi, hogy az egyéni jogok és szabadságok gyakorlásában az egyén a törvény korlátozásainak van alávetve, s e korlátozások kizárólag mások jogainak és szabadságának elismerését és tiszteletben tartását hivatottak szolgálni. A kötelezettség itt is egy „közösség”, a „mások” jogaiból fakad, arról nem is beszélve, hogy a törvényeket mindig a közösség vagy a közösség képviselői hozzák, ezek tehát közvetlenül vagy közvetve mindig egy közösség, de legalábbis egy többségi közösség akaratát fejezik ki. A harmadik alapkötelezettség is egy közösség, az Egyesült Nemzetek közösségének jogait képviseli az egyes államok közösségeinek jogaival szemben. (Ez utóbbiak természetesen szintén közösségi jogok.) A kisebbségek nyelvhasználati joga sem érvényesíthető másként, mint olyan kötelezettségként, mely az állami szféra többségi tisztségviselőit is kötelezi a kisebbségi nyelv vagy nyelvek ismeretére. Csak ebben az esetben beszélhetünk az etnikai vagy nyelvi közösségek s az e közösségekhez tartozó személyek valóságos egyenlőségéről.
Egyetlen egyénnek sincs joga ahhoz, hogy nyelvét egy másikra rákényszerítse, s ez a közösségekre is áll. A valóságban azonban a többségi közösség számára ez a lehetőség mégis adott. S „egy demokratikus állam lojális kisebbsége köteles elfogadni a többségi döntést, ha az nem ütközik alkotmányos tilalmakba. (…) Az alkotmányos megszorítások egyik ismert funkciója éppen az, hogy a többség antidemokratikus döntéseivel szemben védelmet biztosítanak az egyénnek és a kisebbségeknek, megvédve ezzel a demokratikus rend alapvető elveit is. Az emberi jogok… az ilyen megszorítások közé tartoznak.” (Kis János: Vannak-e emberi jogaink?)
De az anyanyelvhez való egyéni jog a többségi önkény megszüntetéséhez még nem elegendő. Arról nem is beszélve, hogy a nyelv az individuumoktól nagymértékben független képződmény. Egyetlen individuum sem beszélheti teljességében az anyanyelvet. A nyelvhasználat tehát nem (pusztán) individuális, de közösségi kérdés (is). Ha csupán az egyénnek van joga a nyelvhasználathoz, s a kisebbségi közösségek nyelvét bizonyos közösségi funkciók gyakorlásából kiiktatjuk, az távlatilag a közösség s ezen belül az egyén nyelvének fokozatos pusztulásához vezet, s ez végső következményeiben az adott nyelv teljesítőképességének romlásához, sőt eltűnéséhez vezet.
Azonosságok és másságok
Ahhoz, hogy a kérdésben világosabban láthassunk, ésszerű különbséget kell tenni a genetikai, illetve a kulturális jegyek szerint képződő közösségek között. A nemi hovatartozás vagy a bőrszín szerinti közösségek esetében a kisebbség egyenlő jogainak érvényesítése főként az e különbségektől való elvonatkoztatás, azaz a diszkrimináció tilalma révén garantálható. Ez az egyenlőség egyetemes emberi jogként megfogalmazható, hiszen a diszkrimináció tilalma a négerre, a sárgára, a rézbőrűre, a fehér emberre ugyanabban a jogi formában alkalmazható. Jogilag a férfi és a nő egyenlősége is azonos módon, a nemi hovatartozástól elvonatkoztatva érvényesíthető. (Bár az utóbbi esetben a helyzet jóval összetettebb.)
A nyelvi, etnikai vagy vallási közösségek esetében azonban alapvetően eltérő helyzettel állunk szemben. Itt, és részben a nők esetében is, a különbségektől való elvonatkoztatás jelenti magát a diszkriminációt. Az, ha a kisebbség és a többség egyenlősége az egykori román diktátor, Nicolae Ceausescu kedvenc szavaival „nemzetiségre való különbség nélkül” érvényesül.
Az emberiséghez minden ember elvileg azonos módon (genetikai tulajdonságok jól meghatározott együttese révén) tartozik. A nyelvi, etnikai vagy vallási közösségekhez azonban minden ilyen közösség tagjai más közösségektől lényegileg eltérő módon tartoznak. Az emberiséghez pusztán olyan általánosan emberi adottságok kötik, mint a minden emberre jellemző és valószínűleg genetikai eredetű nyelvi rendszer. A rasszok vagy a nemek különbségei pedig az ember voltunk szempontjából nem lényegiek.
Az e csoportok közötti egyenlőség tehát nem azonosságok, hanem másságok egyenlőségét jelenti. Az elv a nőre vagy a férfira is érvényes, de egy nő elvileg egy pusztán férfiakból álló társadalomban is nőként élhet, egy néger vagy egy sárga csupa fehér ember közt is néger, illetve sárga marad, legfeljebb az lesz a gondja, hogy a másik csoporttal egyenlőnek ismerjék el.
Egy albán azonban egy színmagyar faluban már csak virtuális albán. Ahhoz, hogy az albánsághoz való jogát aktuálisan is érvényesíthesse, legalább még egy albánra van szüksége, akivel nyelvét gyakorolhatja, közösségi emlékezetét fenntarthatja. E kétszemélyes közösségnek sincsenek azonban hosszú távú esélyei az albánként való megmaradásra. Az élő, sokrétű, önfenntartó közösséggel való kapcsolat nélkül elkerülhetetlenül elnyeli őket a többségi társadalom, a genetikai jegyek alapján elkülönülő kisebbségeket egy eltérő genetikai jegyekkel rendelkező közösség azonban nem asszimilálhatja.
Egyetlen albán csupán múlt-, illetve jövőbeli lehetősége az albánnak, míg egyetlen néger is valóságos néger, egyetlen nő is valóságos nő.
A helyzetet bonyolítja a kérdés, hogy ha az adott társadalom egyetemes emberi jogként el is ismeri az albán nyelvéhez, kultúrájához való jogát, hogyan lehetne ezt a jogot érvényesíteni? Egyetlen vagy akár néhány idegen kedvéért a közösség hivatásos – nem választott – tisztségviselőitől sem várhatjuk, hogy megtanulják az illető vagy az illetők nyelvét. Az a jog azonban, melyet nem lehet érvényesíteni, nem jog.
Egy közösségi jog azonban (ha csak nem ellentétes az egyetemes emberi jogokkal) mindig érvényesíthető. Az ilyen közösségi jogok az egyén vagy állami intézmények számára kötelezettségként jelennek (illetve jeleníthetőek) meg.
Többségi szorongás
Az autoritárius demokráciák (mint amilyen a francia például) éppen azért tiltakoznak olyan vehemensen a kollektív jogok elismerése ellen, mert ezeknek a jogoknak a biztosítása az adott államokra olyan kötelességeket róna (de legalábbis róhatna), amelyeket az állami intézmények többségi tisztségviselői nem hajlandók vállalni.
Az, hogy a kisebbségi polgár a családban, az iskolában, a művelődési intézményekben, a sajtóban saját anyanyelvét használja, saját kultúráját ápolja, a legkisebb mértékben sem sérti a többségi polgár jogait. Jogkonfliktus esete egyszerűen nem is foroghat fenn.
Ami a többség szorongásait kiváltja, az az, hogy bár az egyén nem kötelezhető a kisebbségi csoportok nyelvének megtanulására (legfeljebb csak kölcsönösségi alapon), az állami intézmények tisztségviselői azonban igen. Persze ezek sem magánszemélyként, hanem állami hivatalnokokként. De itt ismét általános érvényű szabály működik. A társadalom egyetlen egyéne sem kényszeríthető az orvostudományi szakismeretek elsajátítására, ez azonban az orvosok esetében a nyilvánossági jog elnyerésének alapfeltétele.
Márpedig, amint arra korábban utaltunk, a kisebbségi közösségek hosszú távú fennmaradására csakis az teremthet lehetőségeket, ha nyelvüket, kultúrájukat nemcsak belterjesen, a kisebbségi közösségeken belül, hanem a közélet minden területén, a törvényhozásban, az adminisztrációban, az igazságszolgáltatásban stb. is használhatják. Ez azonban – legalábbis a közhivatalok tisztségviselői (de legalábbis ezek egy része) számára – két- vagy többnyelvűséget tesz kötelezővé.
Hol kezdődnek a privilégiumok?
A közösségi jogokat az egyéni jogoktól az különbözteti meg, hogy amíg az egyetemes emberi jogok érvényesítése javarészt már az állami szféra korlátozásával is elérhető, a közösségi jogok az államra (és nem más közösségek egyéneire) rótt kötelezettségekként érvényesítendőek.
A kétnyelvűség kötelezettsége – legalábbis formálisan – még Ceausescu román alkotmányában is létezett. A közhivatalnokok számára ez utóbbi is előírta nem csupán a kisebbségi nyelvek, de a kisebbségi közösségek hagyományainak és szokásainak ismeretét is. (21. cikkely)
Az új román alkotmány vitája során az ilyesszerű megszorításokat a többség – éppen az egyéni jogokra való hivatkozással – kategorikusan elutasította, s a kisebbségeknek, főként a magyaroknak azt hányta a szemére, hogy privilégiumok megszerzésére törekszenek.
Az anyanyelv használatának joga azonban az önreprodukcióra képes kisebbségek esetében nem tekinthető sem privilégiumnak, sem pozitív diszkriminációnak (ahogyan sok jogász ma is véli). Egy kisebbségi közösségnek – a közösségek közti egyenlőség alapján – ugyanolyan joggal kell bírnia saját anyanyelve használatára, mint a többséginek. Az anyanyelv használatát az államnak nem privilégiumként, hanem természetes közösségi jogként kell garantálnia. A valóságos privilégium, mely sem közösségi jogként, sem egyéni jogként nem illetné meg a kisebbségi személyeket, s így valóban pótlólagos jognak vagy privilégiumnak tekinthető, a többségi nyelv és kultúra elsajátításának – államilag garantált – lehetősége. Ha azonban ezt a privilégiumot minden kisebbségi állampolgárra kiterjesztett kötelességként fogjuk föl, ez alapvetően antidemokratikus, hiszen e kötelezettség mögött nem áll reális közösségi jog. Egy közösség anyanyelvéhez való jogából nem következhet az, hogy e nyelvet a másik is köteles elsajátítani, ez a „kötelezettség” tehát legfeljebb kölcsönösségi alapon, a közvetlenül együtt élő közösségek kompromisszumos megegyezése révén válhat a szó elvi értelmében is jogszerűvé.
Az állam egyénnel szembeni kötelezettségei az egyén kötelezettségeitől eltérően már nem csupán kollektív, de egyéni jogokon is alapulhatnak. Sőt, bizonyos, az egyetemes emberi jogoktól eltérő egyéni jogok tisztelete is kötelezettséggé tehető. De ez esetben is alapkövetelmény, hogy a kötelezettség érvényesítéséhez egyéni jogalanyok közösségeire van szükség, a jogokat „ki kell vívni”, amit egyenként, egymástól függetlenül nem tehetnek meg. Az állam nem kötelezhető arra, hogy egyes emberek szokásait, ízlését stb. figyelembe vegye, arra viszont, hogy egy közösség ízlését vagy szokását szem előtt tartsa, főként, ha e közösség többségben van, már igen. Ez persze nem zárja ki, hogy az egyénnek joga van saját ízléséhez, de e jog megfogalmazása épp azért képtelenség, mert érvényesítése társadalmilag nem mindig kivitelezhető.
A közösségi jogok tehát nem vezethetőek vissza automatikusan az egyéni jogokra. Egészen pontosan: a közösségi jogok tételezése csak azokban az esetekben indokolt, amikor ez a visszavezetés lehetetlen.
- Esszé [6]