Daniel Kumermann

Nyomtatóbarát változat

El tudják képzelni, hogy generációk nőttek fel ebben az országban anélkül, hogy egy kísértetet, egy vámpírt, egy drakulát, egy zombie-t láttak volna? De ennek már vége. Sőt, megjelent az igazi horror: most a 154-ek bandája (mit nekünk a kínai négy) szórakoztat bennünket felnőtt rémmesével. Az új Charta ’77-ről van szó, amely feltámadt halottaiból, és rendelkezésünkre áll. Több mint négyszer annyian vannak, mint a hajdani igazak: pontosan 154-en. És azt állítják magukról, hogy ők az „igazi igazak”…

A Charta ’77-et, mint talán emlékeznek, nem sokkal az után alapították, hogy a helsinki folyamat megkezdődött, és egyesítette a csehszlovákiai ellenzék mindegyik ágát az emberi jogok zászlaja alatt. Kb. 1800 ember írta alá a dokumentumot, amely olyan pozitív értékek elérésére szólított fel, amelyben mindenki egyetértett. Az eurokommunistától a konzervatív katolikusig, underground zenésztől tízgyerekes anyáig mindenki. A Charta ’77 ellensége természetesen a kommunista rendszer volt, mert az ellenezte az összes olyan értéket, amelyet az aláírók annyira nagyra értékeltek, hogy hajlandóak voltak kockázatot is vállalni értük. Ugyan halálbüntetést biztosan nem lehetett érte kapni, de hát egypár év börtön sem lett volna éppen kellemes.

Amikor a kommunista rendszer megbukott, teljes joggal tekintették a máskéntgondolkodók állhatatosságát a bukás egyik előidézőjének. A Charta ’77 első kongresszusa 1990 márciusában igazán örömteli esemény volt. A következő, egy évvel később kételyekkel teli, és az utolsó, tavaly tavasszal pedig katasztrofális.

Emberjogi csoportokra mindig szükség lesz. Ám ha valamennyire is demokrácia van, a természetes politikai különbségek túl erősek lesznek ahhoz, hogy elég legyen egyetlen csoport – akár tetszik, akár nem, még az olyan egyetemes kérdések is, mint az emberi jogok, különbözőképpen néznek ki balról és jobbról. És nincs már ellenség, amely egyesítené őket. A Charta ’77 szóvivőinek kollégiuma 1992 őszén találkozott utoljára, és az egyetlen ésszerű javaslattal állt elő: szüntessék be a mozgalom tevékenységét, és őrizzenek meg régi dicsőségéből annyit, amennyi még megvan.

Sajnos csak ekkor vált világossá, hogy némely chartisták nemcsak pozitív értékek védelmében írtak alá nyilatkozatot, hanem negatív értékekért is: a kommunizmus és a kommunisták gyűlöletéért. Míg a pozitív értékek aláírónak kívánsága többé-kevésbé teljesült, a másik csoport bosszúért liheg.

Az új chartát olyan szervezetként képzelték el, amely csak az igazért áll ki, de már a kezdet kezdetén számos durva hibát követtek el. Azt javasolták, hogy automatikusan zárjanak ki mindenkit, aki valaha a kommunista párt tagja volt, hacsak nem ír egy bűnbánó levelet, nem szavaz mellette két tag, és az Etikai Bizottság nem világítja át. Teljességgel érthetetlen, miért javasolja egy ádáz antikommunista, hogy szervezetében ilyen bizottságok létezzenek. Nem kevésbé érthetetlen a következő bekezdés az alapszabály-tervezetből: „ha egy Charta ’77 tag és egy nem tag között vita merül fel, automatikusan a tag állításait kell érvényesnek tekinteni.” Kell még több?

Tessék, még egy kis hideg zuhany az alapszabályból: „A Charta ’77 tagját, aki fontos helyet tölt be a politikában vagy a végrehajtó hatalomban, az adott időtartamra fel lehet menteni kötelezettsége alól, hogy csak az igazat mondhatja.”

És mi marad azoknak a volt chartásoknak, akik nem akartak csatlakozni ehhez a torz szervezethez? Valószínűleg csak a remény: még nem kell szégyellni magukat azért, mert valaha chartások voltak.

Daniel Kumermann
(a megszűnt Charta ’77 hajdani aláírója, Prága)

• Külföld