Skip to main content

Forró napok előtt

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Még szünidejét tölti a cseh–szlovák szövetségi parlament, de a levegőben már erezni az eljövendő viharok szelét. A képviselők emlékezetében még élénken él a rózsaszínű tank képe és a szovjet puccs okozta sokk, de már kardjaikat élesítve készülnek az új parlamenti ülésszakra, amely biztosan minden lesz, csak csendes nem, és, attól tartok, megfontolt sem.

Kicsit még a tankról. A kommunista uralom egyik legnagyobb emlékműve egy óriási kőtalapzaton áll, Prága ötödik kerületében Smichovban. Minden bizonnyal azért emelték, hogy állandóan emlékeztesse az embereket, a náci uralom alóli felszabadulásuk egyedül a szovjeteknek köszönhető (megengedve, hogy a cseh–szlovák kommunisták kicsit besegítettek).

A tank rögtön a forradalom után a viták homlokterébe került. Elmozdítsák, hova tegyék, meghagyják? Még tart ott a huzavona, amikor a prágai művészeti főiskola egyik diákja elhatározta, hogy a maga módján oldja meg a problémát. Egy áprilisi napon egyszerűen rózsaszínűre festette a tankot. A városban volt miről beszélni, a helyi hatóságok pedig a megoldhatatlan probléma helyett egy sokkal könnyebbet találtak maguknak. Kiküldték embereiket, hogy fessék újból zöldre a tankot, a diákot pedig huliganizmussal vádolták. Előre látható volt, hogy ez a vád, melyet a kommunista hatóságok igen gyakran alkalmaztak a múltban, nyilvános tiltakozást vált ki.

Sajnos az a testület reagált a legszerencsétlenebbül, amely a törvényesség forrása kellene hogy legyen – a szövetségi parlament. Néhány képviselő, ahelyett hogy kézenfekvő módon megpróbálta volna a parlament elé terjeszteni a Btk. e gyűlölt paragrafusának eltörléséről szóló javaslatot, a szövetségi parlament jelével ellátott ruhákba öltözve transzparenseket helyezett el (egy kis publicitás mindig jól jön a közelgő választások előtt…), és újból rózsaszínűre festette a tankot. Sőt annyira nagyvonalúak voltak, hogy még parlamenti mentelmi joguk megvonását is felajánlották erre az alkalomra. Bizonyára nem véletlen, hogy csaknem valamennyien kezdeményezők voltak a hírhedt parlamenti átvilágítási ügyben is. Egyetlen ügyész sem vette őket komolyan, és büntetőjogi eljárás sem indult ellenük. Így nem osztozhattak a művésznövendék „meghurcoltatásában”.

Igazán komolyan csak az ambícióikat vandalizmusban kiélő pszichopaták vették őket. Az ország minden sarkából lefestett, megbecstelenített emlékművekről érkeztek a hírek. Hogy a legbántóbb esetet említsük: 1969 mártír diákja, Jan Palach emléktábláját kétszer is fehérre festették. A „festegető” képviselők egyike sem ismerte el, „bár ezért a sajtó egy része hevesen támadta őket”, hogy a törvény, még ha nem szeretik is, felette áll a személyes érzelmeknek. A képviselők tekintélyes része hajlamos a jog fogalmát nevetséges absztrakciónak látni. Most viszont hozzájuk is elértek a moszkvai puccs fenyegető hullámai.

Az elszabadult indulatokat legjobban Josef Lux, a Néppárt vezetőjének csatakiáltása fejezi ki. A ’68-as szovjet bevonulás évfordulóján rendezett tüntetésen kijelentette, hogy lehetetlen megszabadulni a kommunizmustól, amíg ténylegesen a kommunisták uralkodnak. Meghatározásában nem kicsinyes: szerinte mindenki kommunista, aki valaha is tagja volt a pártnak. Az sem mentség, ha az illető az elmúlt húsz évben végig ellenzékiként harcolt a rendszer ellen. Miközben maga Lux úr ugyanazt az időt kicsinyke politikai karrierjének kiépítésére fordította, abban a pártocskában, amely semmi egyéb nem volt, mint a vörösök álellenzéket játszó udvari bolondja.

Biztosak lehetünk benne, hogy az új ülésszak első parlamenti indítványa nem a környezet tragikus állapotáról vagy a gazdaság átalakításáról szól majd, hanem arról, hogyan tiltsanak ki bizonyos embereket bizonyos pozíciókból és intézményekből. Néhány józanabb képviselő talán megpróbál némi törvényességet és racionalitást vinni a dologba, de a Vox Populi fejeket követel majd. Kétségtelenül forró ősz előtt állunk.

(Prága)
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon